Esztergom és Vidéke, 1991

1991-12-20 / 43-44. szám

10: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE ESZTERGOMI HELIKON A november 26-án, Andráskó István kiállításán elhangzott megnyitó szövege Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Andráskó Istvánt - akinek itt, köszönhetően az OKTÁV művészetpártoló galéria-vállalkozásának, 15 képéből (akvarellekből, olajfestményekből, pasztellekből) látható válogatás, - nos, Andráskó Istvánt nem kell bemutatni az esztergomi közönségnek. Negyven éve él városunkban, és ennél a mostaninál jóval nagyobb, teljesebb, szinte az egész alkotói pályáról áttekintést nyűjtó tárlat kitelne csupán azokból a képeiből, amelyek esztergomi lakások mindennapjait színesitik... Ám ezek a szobák nem nyithatók egybe városunkban sem, ahol festőnknek utoljára 1979-ben volt nyilvános egyéni kiállítása. Ezért aztán Andráskó Istvánt, a festőművészt, mégis be kell mutatni. Pontosabban szólva: igazán eljött az ideje, hogy bemutatkozzék alkotásaival. 12 év után legalább ennyivel, mint itt, - megnyíljék műterme azok számára is, akik nem kísérték figyelemmel e tizenkét év során országvilág előtt meg nem szakadó bemutatkozását. Alkotó erőinek gyarapodását hazai és külföldi utazások, rejtőzködő tájak, világhírű képgyűjtemények, olvasmányok és barátságok élményeivel. E tucat év alatt egyre gazdagabban beérő festői termését sokfelé gyűjtötték be múzeumok, képcsarnokok, fogadták a magukévá polgári otthonok. Akik Esztergomból elkanyargó „bolyongásait" valamennyire is nyomon követték, bizonyosak benne, hogy e tizenkét - egy tucat - esztendő mélyéről olyan művészi értékek gazdájaként léphet elő, amelyeket nem lehet tucatszám mérni... Ezt az értékgyarapodást a 80-as évek közepétől, Budapesten és vidéken megnyíló kiállítások alkalmával nálamnál jóval avatottabb műértők, hivatásos szakemberek mérlegelték. 1984-ben Salamon Ernő művészeti szakíró például így: „Mára a Balaton egyedi hangon szóló ábrázolóinak sorába emelkedett" 1988-ban egy fővárosi kiállításhoz (amelyet mellesleg Simándi József operaénekes nyitott meg) kiváló szépírónk - a leginkább Diumusként közismrt -BodorPál a meghívó szövegében „Egy Balaton-festő" címmel forniálja vallomássá benyomásait: „Ácsorogtam a kiállítóteremben, (...) a gondjaimat feledtető, félelmeimet elsímogató, selymessé szelídített vizek, bársony sások, gyümölcsfamézgás napnyugták, világi sejtelmességek között. Az olaj- és akvarellfestmények fénysóvár és meleg árnyakkal dúsított úszószigetei között, (melyekről kevéssel halála előtt oly megértő-méltató szeretettel írt volt Koczogh Ákos irodalomtörténész) és kénytelen vagyok elismerni, hogy ez a piktúra is, (...) amely a szemünkben kialakult, hagyományos szépkeresésbe illeszkedik szerény magabiztossággal, nem fogalmazza újra kegyetlen bajainkat; már-már vallásos áhítattal, ismert szépségek újraidézésével figyelmeztet Természetistenség halk örökkévalóságára - igen, ez a piktúra is létjogosult, noha nem ráz föl, nem riaszt meg, nem lázít és nem ijeszt ránk a valóság könyörtelenségével. Nem követeli, hogy újrafogalmazzam helyemet a világban, havagy informel; egyre tudatosabban dolgozott egy kifejező jelrendszeren, mégsem lett „absztrakt" festő, aki az elvontan gondolati Végtelen puszta szimbolikus jeleivé redukálja az érzékeink számára oly kívánatosan végtelen változatú természetet Mindig „csak" annyit akart, hogy képpé egyesítse, egységbe fogja össze a tárgyiasan semleges látványt és a tudattól vezérelt látást. Ez utóbbinak mindig diktál a korszerűség is: manapság művésztől és közönségtől egyaránt megkövetelve az absztrakciót Legalább annyit, amennyit a személyiség sajátosan kialakult normái szerint megenged. ipiigrpi^niyprii A MW T TTITT7TTO A LlKllvUÍ)A nem azt puha fészekként fölkínálja. (...) Elbújok benne." 1986-ban Pogány Ö. Gábor, Nemzeti Galériánk nyugalmazott főigazgatója „a tájfestészet lírikusának" nevezi Andráskót, és Kölcseyt idézi, aki „gondolattá érlelt érzeményt" kívánt meg az igazi műalkotástól. Ezt a követelményt festőnk már azzal a biztonsággal képes teljesíteni, amelyben a tudatos művészi szerkesztés, színkezelés a legtermészetesebb emberi megnyilvánulásként hat. Pogány Ö. Gábor hangsúlyozza, hogy Andráskó István logikus fejlődés, egyenletes kibontakozás útján emelkedett idáig. Magam korántsem szakértőként csupán három évtized baráti tanúskodásával csatlakozhatom a fenti értékítéletekhez. Andráskó István immár tekintélyesen hosszúnak mondható festői pályáján (első önálló kiállítását 1953-ban rendezte) sohasem „modemkedett", mégis egyre korszerűbben kezeli eszközeit. Egyre kevésbé festett természet-utánzó formákat, mégsem lett nonfiguratív Andráskó esetében mindinkább az értelmi-érzelmi elvonatkoztatásnak lehető optimális fokán, ahol sosincs végletes szakítás, hanem kritikusan „érzékeny egyensúly" működik érzéki és elvont érzelem és értelem, ösztönös és tudatos között Szüntelen lebontás, redukálás - és szüntelen építkezés egy minél tömörebben láttató-kifejező festői egység érdekében. Ez az önkéntes „gazdag szegénység" a modern művészeti törekvések egyik fő iránya, amely régen kiválasztotta Andráskót, hogy aztán ő válassza biztos alapelvül. Művészi magatartásában szinte kezdettől jelen volt ez a tájékozódás, - eredménnyé: igazi művekké a legutóbbi évtizedekben teljesedett Festőnknek tiszteletre méltóan egyszerű „titka" van: komolyan vett mívességgel, szakmai alapossággal önmagát akarja kifejezni, megvalósítani. Nem azzal kísérletezik, hogy valamelyik időleges érvényű irányzat kiáltsa ki győztessé; de képről képre megküzd, hogy a látványt festői jelbeszéddé formálja, amellyel a tájnak és utazójának naplója - a külső és belső világ - egyszerre és híven leírható. Andráskó érzelmes utazó - s ezt nem is akarja leplezni. De nincs is szüksége rá, hiszen az érzelgőségtől megóvja fegyelmezett emberi karaktere, amely képei rendjének is alapja. Az „időszerű" nem versenyfeladatként izgatja: miért is izgatná őt, aki a természet „öntudatlan örökkévalóságának" vándora, kissé nosztalgikusán szemlélődő utazója?... Mégis, tájainak mozdulatlan békéje mintha feszültséget rejtene, mintha festőjüket az elkésettség érzése sarkallni Ám nem annyira a szorongás saját gyorsan múló évei miatt, hanem inkább a szeretett, az érintetlennek áhított tájak baljós változásait is megélni kénytelen aggodalom: nézheti-e, festheti-e holnap azt a Balaton-vidéket, amely ma még úgy-ahogy őrzi a természet megunhatatlan neszeit és bennük a gyermek- és ifjúkor üzenetét?... Szűkszavú festői beszéd ez: néhány tompítottan hideg-meleg színpárra fegyelmezett sokszínűség. A fény- és vonalritmusok is kevés számú alapjel variációi, többnyire kontraszt-szerkezetben. A szüntelen utazás és a végleges hazatalálás vágya, a megérkező és búcsúzó egyszerre szól belőlük. E festészetnek volt egy drámaibb korszaka is, amikor a képek terét inkább a természet formái uralták: izgatottan, sejtelmes megvilágításban ágáltak, jelenetekben, kórusokban zengtek, mint valami zenés színpadon. A jelbeszéd jóideje líraibbá s ezzel bensőségesebbé halkult Főszereplője inkább a szín, igazi tartalmát a színek ősi szimbolikus értelme, hangulatteremtő ereje hordozza. Ábrázolás és kifejezés között sokkal egyszerűbb, közvetlenebb összhang ez, mint ami bármikor azelőtt megszólalt festőink művein. Mintha a kép: a festett világ maga így akarná, - és ugyanígy a mi világunk, a bennünk még el nem készült, a megfestésre váró. A természet - festőjére, mint otthonos vándorra ismerve rá - természetesen válik képpé: emberlelkű szimbólummá . Mintha valóban a hegyek, a fák, a víz, a fény, a pára - és nem a festő - egy intésére történne ez a varázslat Velünk is történik; pedig mi formálisan benne sem vagyunk ezekben a tájképekben, csendéletekben. Az ember mint alak, mint tematikus figura következetesen hiányzik ebből a természetből. Hiánya azonban nem menekülés vagy kitagadás. Mindnyájunk elé kinyíló tájak ezek: abba a magányba hívogatnak, amely a magát kereső - tehál érzelmi, gondolatai világtükrébe néző - embernek nélkülözhetetlen. Nagyfalusi Tibor