Esztergom és Vidéke, 1991

1991-12-20 / 43-44. szám

7: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A Nemzeti Galéria egyik XIX. századi termében van egymás mellett két gyönyörű festmény: az egyik Ferenczy Károly Három királyok című képe, a másik Réti Istváné: Korhelyek karácsonya idegenben. A Három királyok híres szereplői a remény és az ihletett csoda igézetében tartanak céljuk felé. Szinte vibrálnak a megilletődöttségtől, az egyszeri, ismételhetelen csoda érintésétől: hamarosan Betlehembe érkeznek, a kisdedhez. Aki töltött már egyedül Karácsonyt, s tudja, mit ad mindannyiunknak a Szenteste, hívőnek és nem-hívőnek, racionalista felnőttnek és gyermeknek, a játékai, könyvei bástyái közé, a szeretet melegébe húzódó megtestesült boldogságnak, az érti, tudja s meg is éli Réti képének végtelen végességét. Rideg szobában, kopár asztal körül három, leírhatatlanul üres tekintetű, a magány kegyetlenségébe űzött férfi. Ma este újra meghalunk. Kizárattak a Paradicsomból. Gyermekkorom karácsonyai szeretetben teltek el. Hatalmas fák, szerény, várva várt ajándékok, ünnepi vacsora, felvidéki hallevessel, füge, pohár bor is a gyerekeknek, s vacsora közben nagybátyám jóízű anekdotázása. Kinn hó, mindig, mindig hó... Csikorgott a talpunk alatt, ha éjfél előtt végigmentünk a városon, fel a Várba. A legnagyobb ajándékot, apám révedező versmondását azonban sokáig nem értettem meg. Pedig az irodalom nálunk nem volt mellékszereplő - József Attila például „családi költőnek" számított. (Abban a hitben éltem hat-hét éves koromig, hogy az Altató: nekem íródott. Olvasva tudtam meg, az 1938-as Cserépfalviból, hogy ez a nagy-nagy gyönyörűség, melyben „velemalszik a zümmögés" - egy másik kisfiúnak szóló ajándék.) Azokon a régi karácsonyestéken a Betlehemi királyok néhány sora hangzott el, József Attilának a régmúltba visszarévedő és a jövőig: felnövekedésünkig előremutató csodája. Rendkívüli vers. A kereső, kutató, önmagát ijesztő magasságokban és mélységekben meglelő költő verse. Hűvös borzongás jár át, ha hallom, olvasom - s olvasás közben egy másik elvesztegetett csoda, Latinovits Zoltán hangján szólal meg bennem. Első látszatra egyszerű életkép. S mégis:,hangja, dallama felkap, elsodor, alig tudunk hitünkbe, hitetlenségünkbe kapaszkodni. József Attila verseiben mindig a környezetből, a természetből indít a gondolat, legyen az a Duna, a kedves élettere, lepusztult külváros, vagy egy elképzelt, de ismertnek tudott táj: Betlehem; az általánosból vezeti tekintetünket az egyedi felé, hogy abban leljük meg a mindenséget. Az újszülött bölcsője mellett három vendég. Köszöntik a kisdedet a napkeleti bölcsek, a Három királyok. Többes számban beszélnek, csak akkor válnak - szükségből személyessé, mikor bemutatkoznak. Hiszen ők mi vagyiínk, kik a megváltást keressük ezer évek óta. Mi állunk a jászol mellett, a jelben születettnél: Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta - biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Az elsőként szólót hallottuk. Izgul. Miért? Mert mindannyiunk nevében szólt? Hogy ne remegjen a hangja, het találni. Az otthonhoz, a hétköznapokba, magunkhoz. Ezt a hazajutást foglalja össze Boldizsár: Fötí kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, - azért rátesz egy lapáttal, mert mije lehet egy királynak, sőt: háromnak? Hoztunk aranyai hat marékkal, tömjét egész vasfazékkaL Ennyi. Csak ennyire futotta, Kisjézus, még elmondom, én ki vagyok: Én vagyok a Boldizsár; aki szerecseny király. Ne haragudj, mi csak afféle földi királyok volnánk. Jól tudják, hogy nem érti a kisded, de hát mindannyian duruzsolunk újszülött gyermekünknek. Kell a szeretet ebbe a világba, kell a meleg, az anyaság... Betlehemi királyok bemutatkozik: Menyhárt király a nevem. S váratlanul felfakad belőle az ima, a könyörgés: Segíts, édes istenem! Gáspár már magabiztosabb, határozottabb - könnyebb másodszor szólalni? Pedig egyfajta feltételes módot használ: Istenfia, jó napot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Itt következik be a csoda, a költői mindenség-megfogalmazás csodája: Benéztünk hát kicsit hozzád - mondja Gáspár, szinte félvállról, mintha zavarában pontatlanul fogalmazna - mert azért izgulós -, kicsit nyegle, hátozik, s szava egyszerre kitágul, mondata hatalmassá válik, zeng, mint egy himnusz, betölti a teret, eget és földet: Üdvösségünk, égi ország! Innen már nem lehet magasabbra emelkedni. Innen csak haza leAz anya. Isten anyja, Odigitria, Panagia, Mária Ami eddig fokozhatatlannak tűnt, fokozódik, ami eddig megható volt, fenségessé változik. Máriát úgy ismerjük, bibliai, apokrif és képzőművészeti ábrázolásokból, mint ki büszkén viseli küldetését, mosolyog, csendesen hallgat - de távoli. A versnek ezen a pontján újabb csoda történik. Mária zokog, sír, rázkódik az örömtől, a születés, az élet örömétől, meghatódik a vendégek megtiszteltetésétől - s egyszercsak földi magára talál: éhes a gyermek! Késő este van. Maradjunk magunkra. Szép volt, köszönöm, de most már lássuk a főszereplőt. Idilli, lírai, „bibliai" kép: A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már mondja Mária. Gyermekeim édesanyja mondta: „akkor voltam a legboldogabb, abban a kétszer hét hónapban, amikor szoptathattam." Mert a test a testedből, vér a véredből misztériuma itt, ekkor fogalmazódik meg. Ez a dolgunk. József Attila költeménye 1929 végén született - mintegy lezárásaként istenes verseinek. Irodalmárok - különösen mostanság - mindig megpróbálnak „kezdeni valamit" ezekkel a versekkel - mintegy bizonyítékot keresnek Mire is? Nagyon veszélyes útra lép, aki a művészetben aktualizál, skatulyába gyömöszöléssel próbálkozik. A költő istenkeresése egy természetes folyamat része, tükröződése gondolkodása fejlődésének, különböző irányainak, sokszor zsák-utcáinak. Ha megvizsgáljuk a Betlehemi királyok közvetlen környezetét, előtte ott a kísértetiesen pontos Betlehem, amely a tárgyalt vers melegét idézi, de úfey, hogy ebből éppenhogy hiányzik, s ott van benne a Téli éjszaka, a Magány, a Reménytelenül egyértelműsége: A gyolcs ködökben puha varjak ülnek, csüggedt borókán fészkel a homály. Tömpe szobácska vert földjére dűlnek két botos pásztor és három király. A két vers együtt a valóság, az életmű - életünk - egészében van a teljesség. Még egy élmény a Karácsony melegéhez: hirtelen magállít valami az amszterdami Rijksmuzeumban. Rembrandt: A Szent Család. Mária gyermekével, késő este, egy holland fészerben aggódó gyöngédséggel hajol fia fölé. A Gyermek félig kitakarózva, alszik, szája sarkában tej cseppje csülog, telt arcocskája zsírosan csülan a tétova fényben. József dolgozik, kezében asztalosszerszám, hatalmas árnya - a lámpa a munkapadot világítja meg - védelmezően? fenyegetően? borul anyára és fiára . Menekülnek? A legnagyobb művek rendkívüli pillanatokat ragadnak meg. A Szülés, a Hódolat, a Menekülés üyen pillanatok. Karácsonykor ünnepelünk, átöleljük egymást, magunkra találunk. Tudjuk, a boldogságnak része annak hiánya Ahogy életnek a halál. Ahogy Betlehem éjszakájának Heródes toporzékolása. Szenteste az eltávozottakra is gondolunk; megváltatnak-e ők is? „Margitka karácsonykor előveszi a szájmuzsikát, amit földijétől, a lőrinci szárnyasfiútól kapott a halál előtt. S könnyezve fúna, hogy : Mennyből az angyal. En pedig karácsonyi szivarra gyújtok s eltűnődöm." (Nagy László) Boldog Karácsonyt! Rafael Balázs