Esztergom és Vidéke, 1991

1991-09-06 / 35. szám

7: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE ÁLLATGYÓGYÍTÁS Nagy ijedelmet okozott általában a falusi emberek körében, ha állataik megbetegedtek. A ló, tehén, disznó, de a baromfiak is nagy értéket képviseltek. Siettek is a tőlük telhető módon, nagy igyekezettel gyógyítani a jószágokat. Ha sikerült egy-egy terápia, tapasztalataikat, jó tanácsaikat átörökítették utódaikra, megosztották szomszédokkal, rokonokkal, jó ismerősökkel. SZARVASMARHA BETEGSÉGE - PUFFADTSÁG A szarvasmarha leggyakoribb betegsége a puffadtság, a fölfújódás volt. Ez olyankor történik meg, mikor gyenge lóherével jóllakik az állat. Ilyenkor megszúrták a lágyékját a tehénnek, és akkor kijött a levegő ügyesebb pásztorok csinálták a „műtétet". Más recept szerint záptojást kell a tehén szájába rakni ilyenkor, az megböfögteti - de ez nem használt, mondják , csak a kenyérbél, sós lével vagy a fehérürinös bor. A kenyérbél sós lével egy helybéli asszony specialitása volt. Sokan őt hívták, ha a tehenük fölfúvódott. A „gyógyszer" igen egyszerű volt: „Disznó vágáskor ami páclé megmarad (amiben előzőleg a tartósítandó disznóhús ázott), abból egy üveggel a karácsonyi asztalra kell tenni. Ha a tehén beteg lesz, ebből az üveg léből kell a kenyér közé cseppenteni, s azt beadni a tehénnek, altkor meggyógyul" (N.J-né). Más recept szerint: „kocsikenőcsös, feketeretkes korpát kell a tehén fakanállal kifeszített pofájába benyomni" (E. F-né). A disznó gyakori betegsége az volt, hogy túletették, vagy túlette magát. „Mikor túletették a disznót, eret vágtak rajta, vagyis bevágták a fülét. Elkezdett vérezni, és jobban lett" (Gy. M-né). A disznó betegségét arról lehetett megtudni, hogy ásított: „Már megint beteg ez a disznó!" - mondta édesanyám. Karikázott neki almát, a disznó megette, jobban lett. Túl lett etetve az állat, attól volt, meg volt terhelve a gyomra, akkor ásít, nem eszik, ősszel túletetik kukoricával" (Gy. M-né). A gyomor méregtelenítésére nyers tojást használnak. „A kutyámat megmérgezték, habzott a szája. Mondták, hogy üssek egy tojást a szájába. De már nagyon vad volt. Hogy ne harapjon, a tölcséren keresztül töltöttem a szájába a fölvert tojást. Kihányta a mérget, meggyógyult" (Gy. M-né). Időként műtéti jellegű beavatkozások is történtek szerencsétlenül járt állatok esetében. Egy ló szemén hályogszerű gyulladás keletkezett, melyen a következőképpen próbáltak segíteni: „Édesapám belevágott a ló szemébe ostorral. Megvakult a ló, folyott a szeme, nagyon sajnáltuk. Édesapám mondta: „törjél cukrot mozsárba, meg üveget porrá, mint a lisztet. Nádszálba töltöttük, belefújtuk a szemébe. A ló dörzsölte, pislogott szemével, amíg lement a hályog a szeméről" (Gy. Mné). Állatok fölszakadt bőrét, húsát vizeletes borogatással kezelték, ami - az elbeszélések szerint - használt (Gy. -né). Á jószágokat megpróbálták védeni a legyek, a böglyök hada ellen: „Mikor az állatokat megtámadják a bőgök, be kell kenni a szőrüket vadalmával, akkor elmennek a nagy legyek" (Gy. Mné). IRRACIONÁLIS GYÓGYMÓDOK - RONTÁS - A RONTÁS ELHÁRÍTÁSA Elöljáróban elmondtam, hogy a népi gyógyászatban gyakran nem különíthető el a racionális, ésszerű, gyógynövényekkel vagy egyéb okszerű, természetes anyagokkal történő orvoslás, és az irracionális, a természetfeletti erőkre, hiedelmekre, mágiára támaszkodó, apelláló gyógyítási eljárás. A következőkben ezekről a praktikákról szólok. Érdemes megjegyezni, hogy túlnyomó többségben kisgyermekek, illetve állatok az elszenvedői a rontásnak, rontásbetegségnek, szemmelveminden színnél (sátornál) szedtek fűveket, mindenféle növényt. Ez volt az „úrnapi fű". A növénykötegeket minden színhez, sátorhoz betették, majd a megszentelés után hazavitték, mosófazék forró vízbe áztatták, s amikor kellő hőmérsékletűre hűlt, megfürösztötték benne a szemveréses gyereket (ha éppen akkor kapott rontást), ha nem volt baj a gyerekkel, a füvet eltették, megszárították, ha szükség került rá, elővették. ,JEz ma is van, akinek nem használ a szeme..." - mondják az idősek. A fürdetés ideje és száma meghatározott volt: napnyugta után és napfölkelte előtt háromszor egymás után kellett füröszteni ebben a fürdőben a gyereket. Szemverés „Vót egy kislányom, meghalt. Őt is megcsodálta egyszer egy ember -, jaj de szép!" Utána sírt, beteg volt. Háromszor meg kellett nyalni a szemét, és a feje fölött elköpni" (N. J-né). A még megkereszteletlen gyermek volt leginkább kitéve a rontó, ártó hatalmaknak. Az újszülött fürdővizébe ezért volt szokás parazsat, Ül. szenet dobni, pólyába fokhagymát kötni (a fokhagymának nagy rontásűző ereje résnek, melyek az irracionális gyógymódokat, mágikus eljárásokat vonják maguk után. Se szeri, se száma a csecsemő, kisgyerek, valamint az állatok megrontásáról szóló hiedelemtörténeteknek ennek magyarázata abban rejlik, hogy az apró gyerek és az állat többnyire minden előzmény nélkül lesz rosszul, lesz beteg - jobban mondva, nem tudja közölni, mije fáj, mit érez, amiről környezete megállapíthatná a betegséget, így sokszor tanácstalanul álltak a szenvedő apróság, vagy a jószág fölött, természetfeletti erőket és módokat híva segítségül a baj megoldására. Persze, olykor felnőttel is megtörtént, hogy megigézték. Idézek rá néhány esetet. A MEGRONTOTT GYEREKET onnan lehetett felismerni, hogy egyfolytában sírt, nem evett, dobálta magát, belázasodott. Ilyenkor „parazsat vettek ki a sparheltből, faszenet, piszkavassal 4 darabra törték": a legnagyobb férfit jelentett, utána következő fiút, aztán asszonyt, a legkisebb darab jelentette a lányt. (Ugyanis a rontó személyét akarták ily módon kitalálni - több ismerősre gondoltak, általában 3-4 látogató neve merült fel, akik a rontást elvégezhették.) Vízbe rakták a négy széndarabot, s figyelték, melyik merül a víz alá. „Amellik széndarab lemerült a víz alá, annak szemverése ártott (annak, akit a széndarab jeképezett). Volt, hogy meg is tudták, ki az. Aztán mondták annak, hogy ne nézze meg a kicsit. A legtöbbször elismerte az illető, hogy tényleg, az ő szeme árt" (S. F.). A rontás elhárítására más megoldás is kínálkozott. „Tisztesfűbe", „úrnapi fűbe" fürösztötték meg a gyereket. Űrnapján volt!), szintén a pólyára rózsafüzért kötni, a csecsemő csuklóira különböző színű (Csolnokon piros-kék) szalagot csavarni. A keresztelőig nem szólították nevén a gyereket, megköpködték (csak messziről - ez is a védelem egy módja volt, nehogy ártson a szeme), vagy aki ránézett „fuj, fuj, de csúnya!" felkiáltással védte a gyereket - nehogy az ártó hatalmaknak megtessék. A nevét is ezért „tikolták" - ne szólítsa el a gonosz a gyereket (Kéménden). Általában siettek a keresztelővel, nagyobb biztonságban tudták a hívőt, mint a „pogánykát". A gyenge, beteges gyerekkel nem is vártak 2 hétig sem, hanem már egyhetes korában elvitték keresztelni, nehogy pogányként haljon meg (s mint ilyet régebben a temető árkában, falánál, pap nélkül temethették csak el). Gyermektápszer nem lévén, a sovány, gyengécske gyereknek igyekeztek tápláló, hizlaló ételeket kitalálni, szerény lehetőségeik szerint. Kófic „híg rántás, cukros vízzel föleresztve, azzal etették a gyereket. Tápláló, hizlaló volt" (N. J-né). Gyomorfájós gyereknek, de felnőttnek is adták a „prampampulát". Kenyérhajat tányérba tördeltek - leöntötték pálinkával, cukrot szórtak rá, meggyújtották - kék lánggal égett. Jó volt gyomorra - mondták. Ha a gyereknek adták (ritkán! - általában eltÜtották ezt tőlük - a későbbi időkben), inkább dianával helyetesítették a pálinkát. A gyerekek szerették - ez volt az „édesség" (N. J-né). Testi gyengesség, fájdalom esetén szentelményekkel is próbálkoztak: szentelt vizet, szentelt bort itattak beteggel, haldoklóval. A húsvéti szentelt ételeknek egészségvarázsló erőt tulajdonítottak. Szentelt barkaszemet nyeltek torokfájásra. A füstnek, a megfüstölésnek is babonás ereje volt. Csolnokon a szemverést gyógyította így egy asszony. „Fogfájásrú" is próbálkoztak füstöléssel: ,Piros kukoricát, pókhálót parázsra tenni, annak a füstyit fölszívni a fogra, de nem használt! Babonaság vót!" - teszi hozzá (N. J-né). Már említettem, hogy a háziállatokat „sem kímélték" az „ártó szemű", természetfeletti hatalommal felruházott emberek. „Állattal is ugyanazt csinálták, ha szemverést kapott" (mint a kisgyerekkel: faszenes-vizes próbát) - mondja Sánta Ferenc. Kismalacokat sem volt szabad megnéznie az ártó szemű embernek (akinek össze volt nőve a szemöldöke, rásütötték, hogy rontani tud). A szentelmények az állatoknak is védelmet nyújtottak: karácsonyi morzsát az ételükbe kevertek (előfordult, hogy szentelt vízből is cseppentettek az eledelükbe), a húsvéti szentelt ételekből is kaptak egy-egy darabkát. A természetes és a hiedelmen alapuló gyógymód együtthatását példázza a fölfúvódott állatok orvoslása - mely egyrészt a feketeretkes korpa megetetése az állattal - de a pofáját a karácsonyi asztalon lévő fakanállal peckelik ki - ez elősegíti az eljárás sikerességét. Miközben ezen írásomhoz az anyagot, adatokat gyűjtöttem, idős és középkorú emberekkel beszélgettem, azt a következtetést vonhattam le, hogy a hiedelmeken, mágikus praktikákon nyugvó gyógymódok erősen kiveszőben vannak a népi gyakorlatból - még a kiemelkedően hagyományőrző esztergo m-szentgy örgy mezei közösségben is. Az a tendencia azonban, hogy az ország, sőt Európa és a nagyvüág figyelme újra a természetes gyógymódok, gyógynövények felé fordult, megint csak felébresztette az érdeklődést és a tiszteletet az egykori parasztorvosok, füvesasszonyok, gyógyfüvekhez értő emberek tevékenysége iránt. Hiszen amelyik növény gyógyító ereje hosszú évtizedek, sőt évszázadok tapasztalatai alapján bebizonyosodott, azt nem kell újfent felfedeznie a tudománynak. Mi sem bizonyítja jobban a hivatalos orvostudomány érdeklődését, mint az, hogy a népi orvoslás- és növényismeret kutatását, gyűjtését orvosok kezdeményezték, szorgalmazták a múlt században is - és napjainkban is ők folytatják legintenzívebben a gyógynövényekre vonatkozó népi megfigyelések összegyűjtését. A néprajzkutatók szívesen vesznek részt az etnomedicina kutatásában, és örömmel látják, hogy a népi hagyományoknak nem mindegyikét fenyegeti a kihalás veszélye - han^m a hivatalos és országos érdeklődés újabb lendületet adhat a növényismeretet csládi örökségként kapó falusi emberek munkájának is. Tisovszki Zsuzsanna