Esztergom és Vidéke, 1991

1991-07-05 / 26. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE MAGÁN VELEMEN Y 5 Anomániák-8. A tehetetlenség délutáni óráiban nézem a kábeltévén az Eurosport (juroszport...) adását. Még passzív sportember sem lévén, az ilyen adásokban ritkán merülök el, csak akkor, ha szépet látok - focit is csak a VB-k idején nézek. Ebben a közvetítésben is, melyre véletlenül akadtam, váltogatva a csatornákat, mást találtam. A tiszteletre méltó atlétizmus háttere: az imádott Hollandia nyomott vissza a fotelba. A briliáns technikával közvetített verseny - motorról, kocsiból, helikopterről - engem a holland valósággal nyűgözött le. A hol premier plánban, hol távolról, nagytotálban fotózott futók mögött csodás holland házak, tiszta járdák, hibátlan úttestek, kerékpározó gyerekek és felnőttek. Egy józanul praktikus ország kisvárosainak hívogató otthonai, hatalmas nappaliablakok, ápolt, kedves parkok, fehér, szőke hollandok és melegbarna bőrű szépségek a külbirtokokról; béke, jólét. Két évvel ezelőtti utazásom a mai napig sajog bennem, különösen ilyenkor, tavasszal. 1989. áprilisában ott éreztem meg, éltem át először a magától értetődő gazdagság lehetőségeit. Akkor értettem meg, mit veszítettünk, mit vettek el tőlünk. A nem mindenáron való birtoklás vágya, s ugyanakkor a természetes, mindenkinek kijáró világlátás lehetősége, a mindenirányú kultúrálódás igénye nyűgözött le. Városaik, utcáik, lakásaik gyakorlatiassága mellé egy gyakorlatiasan működő életet teremtettekmagunknak - ötven?, ötszáz? év alatt. Ez jutott eszembe délután, tévézés közben, s mellé egy hét eleji élmény: séta a budapesti IKEA osztályain. Nem irigykedtem: a keserű düh öntött el. Annak a sok szép, célszerű, tisztességes árú tárgynak a láttán (nem a drága a legdrágább, hanem a használhatatlanul rossz és randa) az az életforma és mindenkinek állampolgári jogonjáró lehetőségtömeg jutott eszembe, amit groningeni vendéglátóinknál tapasztaltam, s amivel ők folyamatosan élnek. Nekik természetes két év egy dél-afrikai egyetemen, másik kettő a régi gyarmatokon, Jáván, vagy valamelyik banánköztársaságban, ott magától értetődő, hogy a polgárért van a világ, hogy a pedagógus az egyébként is tisztességes nemzeti átlagkereset kétszereséért dolgozik, emberi terhelés, tisztességes feltételek mellett. S ugyanakkor az is evidens, hogy azonnal odamennek, ahol valami izgalmas történik - mert otthon már minden rendben van... így volt ez 1989-ben. Akkor mi voltunk az izgalmasak. Azóta történt itt is sok minden... IKEA. Szép, célszerű, praktikus. Itt pedig végigmegyek az utcán és forog a gyomrom. A felvágós rendszámoktól kezdve az összevissza életünkig minden zavaros. Kimegyek a Szigetre, be a valamikori ABC-be és elszörnyedek: nehézkes, ocsmány, használhatatlan, randa bútorok tömege. S a vele párosuló érdektelenség, unalom, rendetlenség, felháborító árak. Hollandjaim nem ezt várták - mi sem. Mi lesz velünk? Rafael Balázs Zöld Esztergom - gazos parkokkal(?) A városban sétáló idegen megcsodálja a felújított műemlékfaázakat, a világ szerte ismert nevezetességeket - és a kissé elhanyagolt városi parkokat. Ez utóbbiak kétes „nevezetességei" Esztergomnak. Korábban a városi kötészet foglalkozott a parkok gondozásával, most a Dobozi-úti kórház Kft-je vállalta el A betegek munkaterápiás elfoglaltságként végzik a kertészkedést. Maga a gondolat jó, hasznos és humánus - sajnos a kivitelezés gyenge. Hiszen s parkgondozást végző emberek - betegségük folytán - önálló feladat megoldására nem mindig képesek, például a füvet levágják, de a virágok közül a gazt nár nem kapálják ki - mert külön nem mondták nekik. Javaslcsn a Kft. vezetőségének, hogy jobb, figyelmesebb munkairányítással áldják meg a vállalt feladatot, hogy az emberséges cél valóban hasznos is legyen! Pappné Muzslai Zsitva Ágnes ÁLLÍTSÁK HELYRE AZ ESZTERGOMI DUNA-HIDAT! Az Esztergomban lezajlott ankéten Reviczky János tervezőmérnök, Esztergom szülötte ismertette az ötnyílású közúti híd históriáját a legrégibb időktől kezdve az 1894. szeptemberében történt megnyitásig. A történet nagyon hasonló más dunai hidakéhoz: a ladiktól és a komptól kezdődően előbb repülőhíd, majd hajóhíd szolgálta az átkelést, miközben háborúk és megszállások hátráltatták a két parti település kézfogását. A híd építéséhez alig másfél évre volt szükség. Az előkészítéssel sem húzták az időt: 1892. őszén döntöttek, s néhány hónap múlva már építkeztek. - A híd egyik nyílását 1919-ben felrobbantották, de a következő évben a gyalogosok számára, majd 1932^ben teljesen helyreállították. AII. vüágháborúban három nyílása áldozatul esett az értelmetlen és vandál hídrobbantásoknak. Két szélső nyílása ma is a helyén áll, jobb sorsra várva. Szalai Béla, a Közlekedési Minisztérium küldötte megállapította, hogy az országos főúthálózat szempontjából a hidat jobb lenne a jelenlegi helyétől 2-3 kilométerrel nyugatabbra felépíteni, mert e megoldás könnyítene a túlterhelt komáromi hídon és forgalma sem terhelné Esztergom belvárosát. Álláspontja szerint a régi híd helyreállítása államérdek ugyan, de nem állami feladat, azt az önkormányzatnak kell kezdeményeznie. Az állam az ilyen fajta kezdeményezést elősegíti és támogatja, de nem intézi. A támogatás elsősorban anyagi lehet, de kiterjed a nemzetközi tárgyalások előkészítésére és mindarra, ami az önkormányzat feladatát meghaladja vagy hatáskörét túllépi. Felszólította az önkormányzatot, nyilatkozzék a minisztérium kérdésére vonatkozóan, hiszen hónapok óta nem kaptak rá választ. Bauer Iván szlovák útügyi főigazgató előadta, hogy a pillérek állapota és két megmaradt hídnyílás vasszerkezete kifogástalan. A helyreállítási költség mindössze 70 millió korona, lényegesen kevesebb, mintha teljesen új hidat kellene építeni. Dr. Ján Oravecz Párkány polgármestere és Kund Ferenc Esztergom alpolgármestere válaszukban kiálltak a régi híd helyreállítása mellett, és javasolták, hogy a kérdés többé ne kerüljön le a napirendről. Á részletes tervismertetések után hosszan tartó vita következett. Ennek során sok puskaport elpuffogtattak, azonban érdemleges javaslat nem született. Pedig kár volt a magyar és a szlovák szakemberek baráti megbeszélését így kihasználatlanul hagyni, amikor megvolt rá a lehetőség, hogy határozati vagy javaslat-pontokba foglalják az érveket és a teendőket. Mindezeket utólag pótolni - túl merész vállalkozás lenne. Tudomásul kell venni, hogy a kérdés napirenden tartása az önkormányzat dolga, s illendő lenne felkészültségben is utolérni a szlovák kollégákat. Annyi bizonyos, hogy a Duna két partján lévő településeknek szükségük van a központjaikat összekötő hídra. Ezt hivatalosan is ki kell nyilvánítani. A két városcentrum közötti közvetlen kapcsolatot semmiféle más elhelyezésű híddal nem lehet helyettesíteni. Olyan hidat kell építeni, amelyik megjelenésében is megfelel a fokozott elvárásoknak, s amely a világörökség részévé" nyilvánított Esztergomhoz is illik. Az ankéton a vámhíd létesítésének gondolata is felvetődött, ami szükségtelenné tenné a nagyobb anyagi erőforrásokat. Ha olyan szegény az ország, hogy a meglévő pillérekre sem szán annyi pénzt, amennyiből a vasszerkezetre futná, jobb megoldást ajánlanék: Használjuk ki azt a tényt, hogy az esztergomi az utolsó ama hidak sorában, amelyeket a Dunán a visszavonuló német hadsereg vandál pusztításai után kell a parti államoknak helyreállítani. Elképzelhető, hogy a jelenlegi kedvező politikai helyzetben Németországtól komoly támogatást lehetne kapni, amit azután a híd elnevezésével, emléktáblával lehetne elismerni. Hasonlóra már volt példa, gondoljunk csak a pesti Bazilika nagyharangjára. Sajnos még nem látjuk azt az embert, aki Esztergom ön kormányzata részéről kéz be venné a híd ügyét és tárgyalna, érvelne, Intézkedne. Reméljük, mihamarabb sikerül megtalálni. dr. Gáli Imre aranydiplomás mérnök Budapest 1962. szeptember másodikán, hétfőn déltájban, munka közben - önhibámon kívül - lezuhantam egy püiszszentléleki pedagóguslakás tetejéről. Pattogott rólam a zománc, az iskolaigazgató azonban belső zúzódásoktól is tartva, mentőért telefonált. A szovjetek épp aznap gyakorlatoztak. Éleslövészet volt, és az Esztergomba vezető út több kilométeres szakaszát lezárták. Se ki, se be. A város felöli oldalon hamarosan feltűnt a mentő. Sorompó és katonák „állomásoztatták" délután négyig, akkor ért véget a Játék". Ha szerencsétlenebbül esem, miattuk meg is halhattam volna. Várakozás közben, némi cinizmussal és az „elégtétel" érzetével arra gondoltam: végre egymásra lőnek. „Pucolnak majd az idegen katonák is kik lankadatlan rakéta-falloszokkal duggatták tele anyaföldünk és barátot mímelő vámpírokként szívják vérünk" - írtam később, 1983. június huszonhatodikán Szavak tremolóban című versemben. Több, hasonló „eszmei mondanivaló"-! tartalmazó kéziratot mutattam Leányvárra látogató barátaimnak. „Te meg vagy hibbanva?** - kérdezte egyikük. „Tudod, hogy ezekért szovjetellenes izgatás címén le is csukhatnak?** Akkortól kezdtem szorongani, és havonta más rejtekbe helyeztem el a gépiratokat. Közismert, hogy a patkány azért kénytelen állandóan rágni, őrölni, mert különben a fogai pusztítanák el növekedési ütemükkel. Ez a rágcsáló képes át küzdeni magát tégla- és betonfalon is. Akár a folyton terjeszkedő birodalom jelképe is lehetne. De mindennek van netovábbja. Amikor az idézett verset írtam, már eléggé nyüvánvaló volt, hogy az afganisztáni háborúba a szovjet foga beletörik. Hála istennek és egy icipicit Gorbacsovnak, más mindenbe is beletörött. Hát ezt is megértük: vége a megszállásnak! Noha maradtak közöttünk megszállottak, többségünk mégis fölsóhajthat: most már rajtunk múlik, hogy igazi hazává válik-e a kilencvenháromezer négyzetkilométernyi terep. SZAVAK TREMOLÓBAN