Esztergom és Vidéke, 1991

1991-06-28 / 25. szám

199: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Esztergom és a vonzáskörébe tartozó falvak hiedelmeinek, mondáinak első jelentősebb gyűjteményét az L907-ben a „Magyarország vármegyéi és városai" sorozatban megjelent Esztergom vármegye című kötet (szerk. dr. Borovszky Samu) teszi először közzé. Nem más, mint Móricz Zsigmond örökíti meg ezeket a folklóralkotásokat, aki a monográfia segédszerkesztője volt. Ezt megelőzően már az 1850-es évekből is vannak esztergomi népszokás-, hiedelem- és mondalejegyzéseink: Majer István (ahogy magát nevezi: „a regélő István bácsi"), esztergomi püspök a nép és a gyerekek okítására és szórakoztatására számos Esztergom környéki mondát és hiedelmet jegyzett le - és bár szigorú papi erkölcse több babonás cselekedetet elítél, munkái - egyéb érdemei mellett - folklórtörténeti szempontból is maradandóak, értékesek. hullott, s tüzet gerjesztett, s csakhamar a tehenke is a lángok martalékává lett, sőt még az oktalan asszony a két szomszédot is koldussá tette, kik iránta egész életében nehéz szívvel viseltettek. - A félénk emberek sokszor lőnek ilyen bakot. Az Esztergom és Vidéke címmel a múlt század második felében hetente kétszer megjelenő újság is gyakran tett közzé népi eredetű alkotásokat: mondákat, balladákat, népdalokat, adomákat. 1888-ban esztergomi balladát mutat be Fári kútja címmel, mely ugyan műköltői eredetű, de az alapjául már Móricz Zsigmond is megemlékezik az Esztergom vármegye c. monográfiában. Mondák, hiedelmek a régi Esztergomban és környékén Következzék most egy elbeszélés Majer István könyvéből: A marha füstölő asszony Az egyszerű asszony elég oktalan volt elhitetni magával, hogy ha a templom földjéről és a temetőről az éjjel egy-egy maroknyi gazt hoz, s avval tehénkéjét megfüstöli, akkora boszorkák és dögvész ellen biztosítja azt; szegény málécska - hogy úgy nevezzük őtet -, nemhogy meggondolta volna, hogy többet ér, ha tehenét reíidesen tartja, mintha egész kazal gazt felfüstöl; a málécska mondom a giz-gazt nagy félve összehorta, s ekkor az istálóban tepsiben tüzet visz, megpökdösi a gazt, tűzre teszi, s tehenét összevissza füstöli. De alig került belé két óra, az istálója lángban volt, t.i. a tüzes gazból egy pár szál a szalma közé Mint írja: „Esztergomhoz közel van a jóvízű Fári kútja, amelyről azt mondja a rege, hogy a Vaskapu kastély büszke uránaK egyetlen leányát, Fárit elszerette egy pásztor. Az apa megölte mindkettőjüket. Egy helyre temették a holtakat, és sírjukon forrás fakadt, amely azóta a gyilkosság napján mindig vérrel buzog fel. Hogy ezt meglátta a bősz apa, szörnyet halt." Eddig a Móricz Zsigmond által leírt történet. Visszakanyarodva az elsőnek említett, legjelentősebb, folklóralkotásokat bemutató gyűjteményhez, az Esztergom vármegye monográfiájához, befejezésül ebből idézek néhány népi magyarázatot, helyi mondát a környék forrásairól és az Esztergom határában lévő Szamárhegyről. „Az Aranyos-forrás fenekén aranyat keres a nép, a Három-forrásról pedig azt tartják, hogy ott három aranyhajú tündérleány fésüü aranyhaját éjféleken." „Dömös mellett a Szőke-forrás vize olyan hideg, hogy abban, ahogy mondják, mosdani nem tanácsos. Csak az aranyhajú tündér használhatja fürdővíznek. De aki eltalálja a mosakodás idejét, annak három aranyhajszál nő a fején." „Az esztergomi határban levő Szamár-hegyről azt beszélik, hogy nevét a tőrök korban kapta. Mikor a törökök félholdja hanyatlóban volt, az esztergomi bég is megérezte bukását és biztosítani akarta kincseit. Egy óriási szamarat faragtatott s azt felállíttatta a szemközti hegyen. A kíváncsi nép között azt a hírt terjesztették el, hogy az a törökök szent állata. Mikor aztán a törökök várát elfoglalták, a bég azt kérte, hadd vihesse magával a kőszamarat. El is vitte, és benne a sok kincset." Van ennél primitívebb magyarázat is a hegy nevéről; amit így mondott el egy esztergomi asszony: „Az apám tudta, hogy is történt, úgy vót a, hogy vót egy király itt valaha, annak a fia elment vadászni, de leesett a hegyről, meghalt. A király elment keresni a fiát, hiába keresték, nem lelték meg sehol. Akkor felkiáltott sírva a király: "Szólj már, hegy." Hogy az mondja meg, hol a fia. Meg is lelte rögtön. így lett Szomárhegy, később Szamár-hegy, a népi magyarázat szerint. Tisovszki Zsuzsanna KRÓNIKA 1951. június 2.: Tanácsi határozat született Dömösön az utcanévváltozásokról: az Apponyi teret ezentúl Petőfi térnek, a Fő-utcát Kossuth Lajos utcának, a volt Szent István utcát pedig Felszabadulás utcának nevezik... 1921. június 19.: A táti képviselő-testület kijelenti, hogy a nagy drágaság miatt egyelőre nem kíván távbeszélő állomást létesíteni a községben. Vitézi telekre sem adakozhat, ,411 ivei azt a tavalyi jégeső és árvíz által súlytott lakosság nem bírja meg.'* 1931. június 22.: Tekintettel a rossz gabonaárakra, Dömösön 20% -kai leszállították a községtől bérbe vett földek évi bérleti díját. 1911. június 25.: Atátiakismét elvetették Szolary János körjegyző kérését, hogy a község pénzéből istálót, kocsiszínt és fáskamrát építhessen magának. 1921. június 25.: Nem jött létre Dömösön megegyezés a tervezett iparvasút ügyében. A NeuschlossLichtig cég ajánlatát ugyanis - miszerint 10500 K. bért fizetnek az igénybevett területért és 20 m3 tölgyfa rönköt adna díjtalanul - a község nem fogadta el. 1901. június 29.: Állami gyermekmenhely felállítását szorgalmazzák a pilismarótiak, mivel a község „már fekvésénél fogva is alkalmas" erre a célra. A szükséges telket közterületen, teljesen ingyen engednék át - írják a belügyminiszterhez intézett kérelmükben. Esztergomban az 1895-ben egyesített 4 városrész közül Szentgyörgymező mezővárosában tevékenykedett a legtöbb dunai molnár. 1920. körül még hét malomról tudunk. Városunkban sokan emlékeznek ezekre, különösen az utolsóra, Tóth Jánoséra, amely 1945-ig működött. A malmokat minden évben tavasszal, a jégzajlás után eresztették le a Helemba-szigethez, a szentgyörgymezei Alsó-révbe, s idehordták egész nyáron át dereglyéken a gabonát. Az elbeszélők nemcsak a malmokban folyó nehéz munkára emlékeznek, hanem néhány érdekes molnár-szokásra és a molnárok pihenőés ünnepnapjaira is. Amikor egy gazda nagyobb mennyiségű gabonát hozott egyszerre őröltetni, a molnároknak általában egy kis tejföllel, túróval, töpörtyűvel kedveskedett. Ilyenkor készítették a „mónárcsuszát": A tésztát a tiszta padlón gyúrták meg, majd bográcsba kifőzték és famelencébe öntve megrakták a kapott finomságokkal. A melencét ezután körbehasalták és így ettek közösen, fakanállal. Ha egy gazda ragaszkodott ahhoz, hogy a saját gabonájából készült lisztet kapja vissza, bekísérhette a molnárt a malomba. Ilyenkor megpróbálta ellenőrizni azt is, hogyan veszik ki lisztjéből a vámot. Ha nem volt elég szemfüles, már csak huncutságból is kijátszották úgy, ahogy az ismert molnártréfa mondta: „- Kivetted a vámot? / - Ki. / - Látta a paraszt? / - Nem. / - No, akkor vedd ki mégegyszer, hogy lássa!" délutánjaikat. Iszogattak, zenéltek, beszélgettek. Gyakran a jég alól fogtak halat és megfőzték bográcsban. Századunk elején a molnárok már nem voltak különösebben babonás vagy vallásos emberek. „Legfeljebb a gyerekeket ijesztgették a „VÍZI boszorkánnyal", „vizi maskarával", aki vízve viszi az engedetleneket." A régi céhes vallásosságot elhagyták, többnyire már védőszentSzokások és ünnepek az esztergomi molnárok életében őrlési idényben egyébként szórakozásra csak szüret táján kerülhetett sor. Ilyenkor többször összejöttek, „demizsonban", „csobolyóban" vitték a bort a malomba, főzték a „mónárcsuszát". A Molnár-soron az egyik ház előtt volt egy malomkő asztal. Ide is összegyűltek néha egy kis beszélgetésre. Ha zenét is akartak, hívtak egy harmonikást. Télen, amikor a malmok a KisDunában pihentek, a legények gyakran a malomban töltötték el téli jük, Nep. Szent János ünnepére sem emlékeztek: „Tudom, hogy volt egy „szentjancsi"-szobor itt lent az Alsó-Duna-dűlőbe, de hogy ünnepelték volna, arra nem emlékszem. Ha vót eszükbe, néha tettek oda egy szál virágot, de szegénykém ott állt árván mindig" - mesélte egyik adatközlőm. Csak a további kérdezősködés során bukkant fel a szentgyörgymezei öregek emlékezetében egy régi szokás, amelyről még nagyszüleik meséltek. Eszerint korábban, Nep. Szent János napján, május 16-án a molnárok lementek a Duna-partra és kis deszkákra helyezett égő gyertyákat úsztattak le a Dunán. Ez a szokás eredetileg a védőszent halálára emlékezhetett, amely a legenda szerint a következőképpen történt: „A szent mártír halálát, melyet annyira kívánt titkolni Venceslaus, az Isten mindjárt csudák által kijelentette, és dicsőségesség tette: legottan a szent mártír testét a mennyei világosság körülfogá, s az egész Moldava vizén ékesen tündöklő égő gyertyáknak számtalan sokasága láttaték úszkálni." De volt a molnároknak egy másik ünnepnapja is: tavasszal, amikor összegyűltek, hogy a malmokat visszanyomják a vízre, valamennyien új csizmát vettek fel, bár sokszor derékig kellett a vízben gázolniuk. Hiszen számukra ez volt az év kezdete - a hosszú tél, a kényszerű pihenés, a jég okozta aggodalmak után ismét csak a hétköznapokat várták, a kenyeret biztosító sok és nehéz munkát, s az együtt eltöltött vidám órákat, napokat Kövecses-Varga Etelka IDŐLAPOZÓ szerkesztésében