Esztergom és Vidéke, 1991

1991-06-28 / 25. szám

4: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE ESZTERGOMI HELIKON Vagy másfél évvel ezelőtt Ahol a színjátszók még látszanak címmel kezdtem bele egy sorozatba az esztergomi diákszínjátszás kitartóan munkálkodó műhelyeiről. Azóta a politikai rendszerváltás folytán megszűnt (átalakítás közben szünetel?) az a rendszer is, amelynek keretében a színjátszó csoportok évről évre bemutatkoztak, "megmérettek". Ezeknek az ún. kulturális szemléknek régi gazdái - az Úttörőszövetség, a KISZ - a történelem süllyesztőjébe kerültek. (Hogy stílszerűen szóljunk...) Azonban e hivatalos segéderők hiányában sem vált egészen gazdátlanná az iskolai színjátszás ügye ott, ahol tovább folytatták dolgukat az igazi - mert hivatásos - főszereplők. Szerencsére így történt ez városunkban is. Ezért adhattunk hírt áprilisban a középiskolás színjátszók városi bemutatójáról, amit még tavaly ősszel a Művelődési Osztály hirdetett meg. Május elején pedig - a Gyermekház pártfogó szervezésének köszönhetően - az általános iskolák felső tagozatos csoportjai kaptak játékteret a régi Művelődési Központban. Meggyes Miklósné tanár mindkét "szemlére" hozott bemutatnivalót, és színjátszói mindkettőről díjat vittek magukkal. Az "ifjabbak" - a József Atüla Általános Iskola tanulói - kimagaslóan szerepeltek. Nem véletlenül, hiszen eredményes múltjukat tekintve valóságos hegyre állhatnak fel... A csoport jónéhány produkciója üdítő emlék az én számomra is, aki pedig több mint egy évüzed szemléinek zsűri-törzskarában lettem megtört veterán. Az ő legtöbb játékuk mégis emlékezetes maradt, főképp azáltal, hogy van megkülönböztető jegyük, kettő is. Elsőként: feltűnő, mekkora kedvvel „éli meg" a színpadon Meggyesné játékos „népe" az abszurd, a groteszk irányába hajlított, csavarintott humor különféle módozatait. Akkor is, ha mesejátéknak adott vele az író időszerűbb "felhangokat", mint például Szóda Sándor (Hammbekaplak) Schwajda György (Nincs többé iskola), vagy Sütő Ándrás (Kalandozások Ihajcsuhajdiában), - de ugyanígy a saját legtermészetesebb elemükben érezték magukat, ha rendezőjük választása klasszikusokraesett.EztbizonyítottákDylyés Gyula komádiájával (Tűvétevők), vagy Petőfi és Arany egyegy művének, feldolgozásával is (A helység kalapácsa - Nagyidai cigányok). Műhelyüknek másik jellemzője, hogy mindig nyitott volt azokra az új irányzatokra, kísérletekre, amelyek a hazai színjátszásban jelentkeztek. 1987-ben például a szokásos (és szokványos) iskolai megemlékezést 1848/49-ről dramatikus történelmi játékká újították meg, amelyben a tankönyvi lecke közösségi alkotássá elevenedett, a tantermek sora a tornateremig a régmúlt eseményeket megjelenítő helyszínekké változott A május eleji bemutatóra pedig nyolcadikosaival ún. szociodrámát hozott. Ennek nyersanyagát a csoport tagjai gyűjtötték össze kisebb-nagyobb közösségeik - családjuk, barátaik, osztályuk - hétköznapjaiban. A tapaszMeggy esné korántsem a munkáját vagy eddigi sikereit kevesellte. Áz a természetes igény vezette, amely ebben a játékos munkában a legfontosabb: a folyamatosságé. Az alsós színjátszókból felsősök - belőlük meg középiskolások lesznek. Ha azok közül, akik a József Attilában végig "maskaráztak", sokan a Dobóba lépnek át, miért ne folytatódjék még tovább a kapcsolatuk? A gyerekek is kívánták, a Dobó is hívta Meggyesnét: természetes, hogy ment. így aztán négy évvel meghosszabbodik az ideje, hogy az "utánpótlásról" gondoskodjék. De minek a számára? Nagyritkán az is előfordul, hogy a Színművészeti Egyszerűen folytatni kelL. MEGG YES MIKI^SNÉ ÉS A "MASKAKÁSÖK" talatokból, élményekből nem csak az előadás, de a darab minden elemét is maguk hozták létre. Soksok helyzetgyakorlatban próbálták ki a játék és a szöveg többféle változatát, hogy a közösen legjobbnak ítélt megoldásokat véglegesítve, felépítsék belőlük a drámai szerkezetet is. Mindez kitűnően sikerült nekik legutóbb, s a párbeszédek, magatartások gyermektükre most sem kevés iróniával villant a felnőttek társadalmára, ellentmondásait helyenként abszurddá nagyítva fel. A fal c. rövid darabban is ott van az irónia, az abszurd; csak éppen egy hivatásos szerző (Sanders) használja fel, hogy - elvontabban és költőibben - kesernyés gondolatait közvetítse. Ez a darab szintén helyzetgyakorlatok sorát kínálja fel közös variációk alapjául. Elhagyni, hozzátenni: szabad játéklehetőség, amellyel szellemesen és gyakorlottan éltek is a játszók, noha ők a Dobó Gimnázium "kezdő" csoportja voltak, nem pedig a József Attilások "haladó" közössége. A magyarázat persze egyszerű: rendező-tanáruk ugyanaz. Meggyes Miklósné a József Attila Általános Iskolában magyart, történelmet tanít, jópár éve helytörténeti szakkört is vezet; színjátszóinak "Maskarások" néven meg-megújuló közössége pedig idestova két évtizede követi. 1988-ban gondolt egyet, s ő is ment utánuk Nem messzire, csak a nagyobb "szomszédvárba": a Dobó Gimnáziumba. Hogy mire volt jó ez a "terjeszkedés"? Főiskolának... Jónás Rita közülük került oda, a mesterséget felső fokon megtanulni. Ez kivétel, viszont felnőtt mindenkiből lesz, és nem mindegy, hogy útravalójában van-e abból a többletből is, amit a műkedvelés, irodalom, színház, közösségi játék adhat. Élménygazdagságot, fejlettebb készséget az önismeretre, de a beleérzésre, a kapcsolatokra is. Élénkebb késztetést az alkotó önmegvalósításra, - de az örömszerzésre nem csak magunknak, másoknak is... Így papíron sorakoztatva, fellengzősnek tűnő nagy szavak ezek, - a valóságban hosszú évek tapasztalatával sokszorosan hitelesített "közhelyek", Meggyes Miklósné nevelői, rendezői "ars poeticáját" is szilárdan alapozzák: ezért nem fáradt bele mindmáig a kitartó építkezésbe... Legfeljebb annyira, hogy gondoljon a saját "utánpótlására" is. És a Dobóban ezt a célt tekintve is lehet "keresnivalója". Ő maga is gyerekszínjátszóként kezdte, mégpedig a József Attila iskolában, csak még a régi épületben, az 50-es évek elején. És ugyanott indult rendezői pályája is 1973-74-ben. Az első két évben csak ünnepi műsorokkal készültek. Aztán következtek a 15-20 perces népmese-feldolgozások, előkészítve a nagyobb lélegzetű vállalkozásokat. Eddig több mint harminc darabotjátszottak, köztük egy musicalt is. A dramatikus játékok eddigi városi szemléin - tizenegynéhány éven keresztül - mindig arany oklevelet kaptak, a megyei bemutatókon sem adták alább második díjnál. Egyszer eljutottak országos találkozóra is, Pécsre. A József Attilás színjátszók mai "népessége" többszöröse a réginek: 40-45 gyerek, három csoportban. Miközben a darabokat tanulják, rendszeresen "gyakorlatoznak" játékos etűdökkel. Az új épület adta feltételek majdnem ideálisak, az iskola vezetése tudatosan nagyvonalú támogatójuk. Nem is történhet másképpen ott, ahol ilyen hosszú, ennyire folyamatos a hagyomány. Ez ugyanis már elháríthatatlan kötelezettségetjelent. Itt, a József Attila iskolában természetesen nem maradhat egyedül, munkatársak nélkül, aki úgy érzi, hogy egyszerűen folytatnia kell... Az meg az önkormányzat felelős dolga, hogy az ilyen műhelyek minél inkább megnyíljanak a város felé. Hogy eredményeik minél több méltó alkalmat kapjanak a bemutatásra. Hivatalosan kötelező "szemlék" helyett életszerű nyilvánosságot, igazi közönséggel. Mert ez lenne jutalomként a legfényesebb, egyben a legvalódibb arany. Nagyfalusi Tibor