Esztergom és Vidéke, 1991

1991-05-10 / 18. szám

139 ESZTERGOM ES VIDEKE Antall József beszédéből (...) Magyarország fél évszázados idegen elnyomás és diktatúra után temetésekkel, újratemetésekkel, s halottakra való emlékezésekkel születik újjá. Nem véletlen, hiszen az ország újjászületése egyben emlékezés azokra is, akik életüket áldozták az elmúlt évtizedekben Magyarország függetlenségéért, Magyarország nemzeti újjászületéséért. Mindszenty József hercegprímás a magyar történelem egyik olyan történelmi személyiségévé vált, aki saját áldozatos tevékenységével hívta fel a figyelmet az egész kelet-közép-európai térséget fenyegető veszélyekre. Mindszenty József politikai nézeteivel, alkotmányjogi felfogásával lehetnek vitái a történetíróknak, de azt senki se vonhatja kétségbe, hogy a magyar történelem egyik legnagyobb erkölcsi erőt adó példaképe. Mindszenty József fiatal papként már azt hirdette, hogy „A jó megvalósítására nem elegendő a szív érzése, hanem ahhoz a célratörő erő is kell." Hercegprímási beiktatása idején születtek meg e sorok, amelyeket idézek. Szervezési módjai modernségével, a szervezés megvalósításának vaskövetkezetességű formáival lett Ő mintája a messzi vidéknek is. (...) Azért esett Mindszenty Józsefre Róma választása már 1944-ben, mert a püspöki kar megerősítésére olyan főpapot kívántak, aki a háború befejezése időszakában a várható nagy átalakulás idején kemény, állhatatos, egyben minden totalitáriánus rendszerrel szembeszegülő, és hitében egyházához és hazájához hű marad a legnehezebb idők között. Mindszenty József hajthatatlansága, rugalmasság-hiánya talán akadályozta néhány egyházi intézmény megmentését, de jellembeli szilárdsága örök értéket jelent az etikában. Hajthatatlanságát nem valamiféle korlátoltság vagy kompromisszumokra való képtelenség sugallta, ahogy ellenfelei nemegyszer hirdették. AII. világháborút követő politikai tárgyalások időszakában mondta egy bizalmas beszélgetésben, amikor az időnyerés, a kompromiszszum-keresés kérdése merült fel: „Elvben igaz, de engedményekre, kompromisszumokra csak szilárd hadsereggel a hátam mögött vállalkozhatnék. Ha kompromisszumokra lépek, sokan közülünk nem fognak mértéket tartani a megalkuvásban." Hajthatatlan ellenféllel állt szemben, sorsában osztoztak azok is, akik a hajlékonyságban előtte jártak e térségben. Most, amikor búcsúzunk Mindszenty Józseftől, most, amikor egy ország búcsúztatja nagy fiát, aki visszatér az ősi érsekség székhelyére, el kell hogy némuljanak végre a kicsinyes viták. Mindszenty József hamvai és koporsója ennek az átalakulásnak és megújhodásnak adjon erőt. (...) Opilio Rossi beszédéből Ebben az ünnepélyes és történelmi órában, amikor az esztergomi Érsekség befogadja az elhunyt rettenthetetlen Főpásztor, Mindszenty József, bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek földi maradványait, a Szentatya, II. János Pál pápa a Bíborosi Kollégium egy tagján keresztül kívánta képviseltetni magát. E különleges küldetés nagy megtiszteltetés és egyedülálló kiváltság különleges küldöttje számára, aki most hozzátok beszél. Egyúttal személyes elégtétel is számára, mert kapcsolatban állt a nagy Bíborossal, amikor ő a bécsi Pázmáneumban tartózkodott. Ráhárult az a szerep is, hogy elkísérje őt 1971. szeptember 28-án Budapestről Rómába vezető útjára. Szomorú pillanat volt az, amikor a megkínzott Főpásztornak el kellett válnia szeretett főegyházmegyéjétől és el kellett hagynia a hazai földet. Később ezt írta Emlékirataiban: „Ez volt életem legnehezebb keresztje". Ma azonban, amikor meggyötört csontjai visszatérnek szülőföldjére, önkéntelenül is a zsoltár szavai jutnak eszünkbe: ,A meggyötört csontok ujjongani fognak". Ma az örömujjongás napja van: „Ujjongjunk és örvendezzünk"! Emlékirataiban Mindszenty bíboros említi, mily nagy erőforrást és vigasztalást jelentett számára az a tövissel koronázott Krisztust ábrázoló képecske, amelyet magánál tartott és amelyen e latin szavak álltak: „Devictus vincit", a legyőzött győz. ő maga így magyarázza: „Az első szó - legyőzött - számomra is valósággá vált; de a győzelem reménye - győz a legyőzött - Isten kezében van fenntartva a jövő számára". És a győzelem nem késlekedhetett. Ma lelke után teste is ünnepélyesen visszatér hazájába, többé nem mint legyőzött, hanem mint győztes. (...) Már a tiszteletre méltó XII. Pius is, amikor tudomására jutott a szomorú hír Mindszenty bíboros „szégyenletesen vakmerő elfogatásáról és érseki székéből való eltávolításáról", a Magyar Püspöki Karhoz 1949. januárjában intézett erőshangú levelében ünnepélyesen tiltakozott az egész Egyházat ért súlyos jogtalanság ellen; „Ismerjük - mondotta - ennek a kiváló Főpásztornak érdemeit; ismerjük hitének szilárdságát és tisztaságát; ismerjük úgyszintén a keresztény tanítás sértetlensége védelmében és a vallás szent jogainak érdekében tanúsított apostoli bátorságát". Ugyanaz a XII. Pius pápa az 1949 február 14-én tartott rendkívüli konzisztóriumon, amelyet azért hívott össze, megismételte tiltakozását: „Miközben az ügy odáig fajult, hogy ezt az igen érdemes főpapot a legnagyobb gyalázattal illették, közönséges bűnösként életfogytiglani fegyházra ítélték, ezt az ünnepélyes tiltakozást előttetek is meg kell ismételnünk. Erre indít Bennünket az Egyház szent jogainak a sérelme, amelyek védelmében Esztergom bíboros érseke erős lélekkel és rettenthetetlenül fáradozott". A Pápa előtt világos volt, hogy a Bíboros Prímás elleni támadás célja a magyarországi katolikus Egyház megrendítése volt; azt remélték így, hogy elérik azt, amit a Szentírás mond: „Megverem a pásztort és elszélednek a nyáj juhai" (...) Dr. Habsburg Ottó beszédéből A Szentlélek adományai között van egy, amely egyetlen korban, így napjainkban sem túl gyakori: a fortitudó - azaz hősiesség. Jogos a megállapítás, hogy a túlzott diplomácia a tönk szélére juttathat egy nemzetet, egy társadalmat, de még egy földrészt is. A bátor és szókimondó ember kellemetlen az alkalmazkodó átlagnak, nemcsak azért, mert más mint a többiek, hanem azért is, mert felébreszti a megalkuvók rossz lelkiismeretét. Ily módon a hős kimagasló személyiség és hosszú távon szükségszerűen szimbólummá válik közössége vagy nemzete számára. Különösen ott, ahol egy egész nemzet érzi magát veszélyeztetve. Szorongatott helyzetében azok felé fordul, akiknek példáját válságos időkben követheti. Viharos történelmünk során kiváló személyiségek, mint például Szent László, Hunyadi János vagy Zrínyi Miklós döntő órákban bizalmat és bátorságot öntöttek honfitársaikba, akár győztek, akár a vérükkel tanúskodtak. Napjainkban a magyarság, sőt a kereszténység is sokkal nagyobb veszélyben van mint akár a múlt legvészesebb korszakaiban. A materialista totalitarizmus nemcsak a fizikai létben végzett jóvátehetetlen pusztítást, hanem a lelkekben is. A marxizmus egy új embert akart teremteni, kiirtván a nemzeti érzést és ledöntvén Istent trónjáról. Ezen válságos órákban lépett a történelem színpadjára Szent Gellért méltó utódja, Mindszenty József hercegprímásunk. „Nem"-et mert mondani mind a hitleri, mind pedig a kommunista zsarnokságnak. Védte a kereszténységet, a hazát és a népet, félelem nélkül teljesítette egyházi feladatait és viselte közjogi méltóságát. Ez a sovány mondhatni beteges kinézésű, fizikailag kis ember a magyarság óriása lett. A világ előtt képviselte hitét és hazáját. Lángoló szavaival és személyes példájával buzdított és bátorított, börtönéből éppúgy mint a száműzetésből. (...) Ma, amikor hamvai megtérnek hőn szeretett hazája földjébe, tudjuk, hogy Mindszenty és meggyötört nemzete győzött. Magyarország szabadságát neki is köszönhetjük, mert tartotta bennünk a hitet és a reményt, hogy Isten igazságáé lesz az utolsó szó. Mindszenty József Nagypéntekje elhozta nekünk a feltámadást. Miklósházy Attila beszédéből Megilletődve a történelmi pillanat nagyságától, a külföldi magyarok nevében vegyes érzelmekkel állok itt. Újkori történelmünknek egyik legnagyobb alakját hoztuk haza, hogy szeretett hazájában pihenjen. Mindszenty hercegprímás, a magyar nép hű pásztora és atyja hazatért. O, aki jó pásztora volt a reábízott nyájnak a magyar egyház 1000 éves tör-^ ténelmének legnehezebb éveiben, olyannyira, hogy felemésztette életét annak szolgálatában. 0, aki szószólójavolt az igazságnak és világító fáklyája az Egyházhoz való hűségnek; aki főpapi hivatalában tövissel lett megkoronázva, akit emberi méltóságában hosszú éveken át mélyen megaláztak, mint Mesterét; akinek élete végén el kellett fogadni a száműzetés keresztjét is. Ez a jó pásztor sohasem tántorodott meg elveiben: Állt Istenért, Egyházért és a magyarságért azon a poszton, ahová a kifürkészhetetlen isteni Gondviselés őt pásztornak állította. Amikor 1971-ben elfogadta a súlyos keresztet, melyet a Szentatya kívánt tőle, és elhagyta hazáját, ahol élni és halni akart, tette ezt az őrá jellemző fiúi engedelmességgel, bármilyen keserű is volt a pohár. Az engedelmes keresztviselés még nagyobbra növelte alakját a világ szemében és tanúságot tett Krisztus-követő jelleméről. Azonban külföldön sem szűnt meg jó pásztor lenni, meggyengült egészséggel, de rettenthetetlen lelkesedéssel látogatta a világban szétszórt magyarjait Ausztráliától Észak-Amerikáig, Európától Dél-Amerikáig és Dél-Afrikáig, hogy hitükben és magyarságukban megerősítse őket. így száműzetése is külön ajándék volt a külföldi magyarságnak, és amikor befejezte földi életpályáját, sírja a máriacelli bazilikában lett a külföldi magyarság jelképes központja. Most ez a mágneses erő-központ visszakerült Magyarországra. A celli Máriától elhoztuk őt a Magyar Sión hegyére, a Nagyboldogasszony bazilikába, esztergomi érseki katedrálisába, ahonnan 1948 karácsonyán erőszakkal hurcolták el keresztútjára. (...) Legyen földi maradványainak nyugvó helye itt Esztergomban az új magyar jövő jelképe, azé a magyar jövőé, melyért ő életét áldozta, s melyért most bizonyára a Nagyboldogasszonyal, Szent Istvánnal, szentjeinkkel és történelmünk nagyjaival együtt imádkozik odafent a mennyben. Amen.