Esztergom és Vidéke, 1990

1990. nyár / 12-13. szám

ALAPÍTTATOTT 1879-BEN ESZTERGOM ÉS VIDÉKE TÁRSADALOM • POLITIKA • MŰVELŐDÉS • HELYISMERET* IDEGENFORGALOM IDŐSZAKI LAP 1990. NYÁR 12-13. szám ÁRA: 19,50 Ft 1886-BAN KÉRDEZTE AZ ESZTERGOM és VIDÉKE KI LEGYEN A POLGÁRMESTER? Kaxtergoui, :iu>;. '28. Erro a hónapok óta napi romién levő kérdési')) egész rövidüli csak azt válaszoljuk, hogy cg.V olyan életerős, modora szel lom ü, tehotséges ember, aki Usztorgoiu viszonyait alaposan isiitori, az uj törvényekkel teljesen tiszlábaii van, jó szónok, ;iki reprezentál; ügyes adminisztrátor, aki mindönki helyett lát s niindfnokfolott a város ügyeit szivén viselő tősgyökeres esztergomi. Do hol találunk ilyw embert ezer forintért ? Vájjon fizetés-o, vagy csak tiszteletdíj az az ezer forint? Vállalkozik-o ilyen sovány fizetés mellett az, akit óhajtunk ? Ezekre a kérdésekre azután előhozakodnak városunk óriási meglerlieltctésével, a hatalmas kulturális áldozatokkal, a drága szervezettel, a nagy adósságokkal, a drága tervekkel. lís nem tudunk egyebet tenni, mint esztergoniiasan beletörődni a helyzet kényszerűségébe s folytatni ugy, ahogy a sanyarú viszonyok engedik. j>« hát vaunak ám még egyéb kérdések is. Ükoskodhatiink amennyit totszik, hivatkozhatunk nagyképűséggol létező és nem létsző paragrap hu sokra, dictiózliaiuuk ugy ahogy tudunk: a város jövőjén ilyen szerszámokkal éjien semmit se használunk. Azt, kell fölvetni, hogy mi lesz a mi gazdasági viszonyainkká! ? Esztergom egv-két millió értékű vagyonnal rendelkezik. De érez/.ük-e ezt, általában. Aleglátszik-e az emelkedésünkön, virágzásunkon ? Nálunk, fájdalom, a viszonyok visszája látszik. Adósságaink tűnnek föl vagyon gyanánt és megfordítva. Olyan szegényeknek lálszuulc, mintha egy-két milliónyi adósságunk s egy-két százezer forintnyi vagyonunk lenne. Hát ezou kell először is segiteni. Nagy refonnátori szellem kelleno hozzá. De fényes eredmény is kisérnó a bátor munkát. Nagy kaszárnyát akarunk. Vágóhidat építünk. Egy-két esztendőre vállig elég munka, csak elvégezzük néhány esztendő alatt. De nieriiuk-e ezeknél eszményibb tárgyakért is lelkesedni? Van-o bátorszavú prófétája Esztergom egyesítésének ? Akitől ilyen szellemű munkát várunk, akitől kiváló alkotásokat reményiünk, attól ez idő szerint többet követelünk a mindennapi emberek tehetségénél és akaraterejénél. Nekiink ember kell a gátra. Adjunk az uj polgármesternek legalább is kétszer annyi fizetést, de várjunk is azután tőle legalább is kétszer annyit. Követeljük meg azonban tőle mindenekelőtt, hogy a városi gazdálkodást teljesen uj szellemben és irányban fogja vezetni. Akkor azután még az első esztendőben ki fogja futni a fizetés emelés. Nem óhajtunk senki javára som korteskedni. A város érdekei szerint való férfiút keresünk, akit sem hiúság, som a dolco far uiento boldog reményei nem csábítanak, hanem a kötelesség géniuszai kísérnének föl a város legelső hivatalába. LENGYEL-LITVÁN-MAGYAR ESZMECSERE A Vitéz János Tanítóképző Főiskolán május 17—18-án társadalomkutatók találkoztak, hogy megvitassák a XX. század második felének közép-kelet-európai változásaihoz kapcsolódó gondolataikat. Néhány olyan problémát vetünk fel e cikk keretei között, amelyek közérdeklődésre tarthatnak számot. így például azt, hogy Lengyelországban, mint KözépKelet-Európa más tájain is a II. világháború kialakította politikai helyzet szabályos népvándorlást indított el, amelynek gyökerei természetesen messzebbre nyúlnak a történelemben. Jellemző, hogy akárcsak nálunk Magyarországon, megfigyelhető egy keleti-nyugati irányú eltolódás a társadalmi fejlettséget illetően. E fejlettségi vonulat nyugati orientációját törte meg a II. világháborút követően az a helyzet, amit Bánlaky Pál a következőképpen fogalmazott meg: „. . . a korábbi egyértelmű nyugat—európai orientációval szemben kényszerű szovjet-orientáció jött létre." A nagy népek árnyékában a kis népek helyzete mindig önkényesen is alakul, s a nagy szomszéd, illetve szomszédok rányomják bélyegüket e kis népek társadalmi fejlődésére. Litvánia — lapunk 6. oldalán külön is bemutatjuk! — szintén keservesen éli meg a maga „Trianonját", tekintettel arra, hogy őket nem feldarabolták, hanem bekebelezték 1940-től 1954-ig a szovjet csapatokkal vívott egyenlőtlen harcban, de a függetlenség reményével 1 122 700 ember vesztette életét, ami a háború előtti népesség 34%-át jelenti (1940. június 15-én 3 081 300 fő volt Litvánia lakossága). De Trianon sorsát Lengyelország sem kerülte el, s bár a területi szétszabdaltság keservét elsősorban a magyarok élték és éÜk meg, de ez a sors Romániát is utolérte (1. Moldávia kérdése!). Egy másik csomópont a nemzetiségi kérdés volt, amelyből szintén egy példát emelünk ki. Noha az adatok Litvániára vonatkoznak, de ezek tendenciózusan érvényesek a másik két balti köztársaságra is. Vilnius lakóinak 50,2%-a Ütván, 20%-a orosz, 15%-a lengyel, 7%-a fehérorosz, 3-3%-a pedig 37, az ukránok 42, a lengyelek 60, a bjeloruszok 34%-a érti és beszéli. Leonas Snipas így fogalmazott: „Lehullott az apologikus ideológia leple, és a maga meztelen valóságában mutatta meg a Kreml és a Litván Köztársaság közötti ellentéteket, amelyek mára eljutottak végkifejletükhöz." Bánlaky Pál kandidátus arra hívta fel a figyelmet, hogy a pártállami szerkezet működése romboló hatású volt a társadalomszerkezetre. Széttörte és ellehetetlenítette a normális életfolyamatában spontán alakuló kísebb-naVÁLTOZÓ VILÁG ukrán, ill. zsidó. A nemzetiségi kérdés itt nemzeti kultúra, nemzeti identitás problémájaként jelenik meg. Verseckas Rimántas, aki a házasságok és válások nemzetiségi szempontú tendenciájával foglalkozott, e látszólag semleges — legalábbis politikai szempontból! — téma kapcsán pontosan a fenti kérdésre mutatott rá: Mi legyen a vegyesházasságból származó gyermekek anyanyelve? Milyen kultúrához kötődjenek? Milyen iskolába járjanak? stb. Algirdas Stanaitis professzor előadásából megtudtuk, hogy a litvánt, mint második nyelvet, a Litvániában élő oroszok 33%-a, az ukránok 17%-a, a bjeloruszok 17%-a, a lengyelek 15%-a ismeri. Az orosz nyelvet mint második nyelvet, a litvánok gyobb integrációkat, s egyúttal megakadályozta új integrációk születését. Az eredmény: dezintegráció, atomizálódás, üres individualizáció. Beluszky Pál kandidátus rámutatott, hogy Európa nyugati felében a nemzetek feletti" Európához közeledve növekszik a lokalitás szerepe, a tradicionális területi egységek kialakításának igénye. Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában ideológiai-politikai-hatalmi okokból erőltetett gazdaságfejlesztés, modernizáció folyt, az erőforrások meglehetős szűkössége mellett. A javakat erőszakosan átcsoportosították, a munkaerőt központosították. A társadalom felülről való irányítása mindenfajta autonómiát szétzúzott. Hazánkban nemcsak a népesség egy része él a „szegénységi küszöb"alatt, hanem a települések egy része is. Hiányoznak a regionális centrumok, de maguk a régiók is. A tanácskozás felhívással fordult Közép-Kelet-Európa felsőoktatási intézményeihez azzal a céllal, hogy a jövőben nemzetközi tanácskozások keretében vitassák meg a többoldalú érdeklődésre számot tartó kérdéseket. A Vitéz János Tanítóképző Főiskola társadalomtudományi tanszéke 1992re kapott meghívást a Vilniusi Pedagógiai Főiskolára, ezt megelőzően azonban már az idén a tanszék képviselteti magát a Rzeszówi Pedagógiai Főiskola hasonló jellegű tanácskozásán. A tanácskozás előadói: — Algirdas Stanaitis professzor (Vilniusi Pedagógiai Főiskola) — Leonas Snipas kandidátus (Vilniusi Pedagógiai Főiskola) — Verseckas Rimantas aspiráns (Vilniusi Pedagógiai Főiskola) — Jan Korbei professzor (Opolei Pedagógiai Főiskola) — Jadwiga Kaminska tanár (Opolei Pedagógiai Főiskola) — Dániel Markowski professzor (Rzeszówi Pedagógiai Főiskola) — Bánlaky Pál kandidátus, KULTURINNOV, Budapest — Beluszky Pál kandidátus, tudományos főmunkatárs (MTA Regionális Kutatóközpont, Budapest) — Szörényiné dr.Kukorelli Irén tudományos munkatárs (MTA Regionális Kutatóközpont, Győr) Süveges Mihály kandidátus, főiskolai tanár, tanszékvezető