Esztergom és Vidéke, 1990

1990. január / 1. szám

BOLDOG ÚJ ÉVET SZABAD ROMÁNIA! LA MULTI ANI, ROMÁNIA LIBERÁ! ALAPÍTVA 1879-BEN ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Művelődési, helyismereti, idegenforgalmi tudósító 1990. Január 1. szám (n.évf/i3) ARA: 14,50 Ft A ROMÁN FORRADALOM December 21-én az esztergomi MDF demonstrációt szervezett a városban. Több száz esztergomi polgár emlékezett meg kegyelettel a temesvári szekuritáté-sortűz áldozatairól. A város közvéleményét megrázta és felháborította az a kegyetlenség, a tömeggyilkosság Temesvárról érkezett híre. Aggódtunk. Tőkés Lászlóért, a családjáért, minden kiszolgáltatott testvérünkért: magyarokért, románokért, németekért. A szörnyűség hírei kényszerítették ki azt, hogy hangot adjunk a féltésnek és együttérzésnek. Váratlan gyorsasággal változtak a romániai események, pedig az okok régiek. A diktatúra ott torzította el a legteljesebb mértékben a társadalmat Európában. Az „egyenlőség, testvériség és szabadság" eszméje és akarata soha nem nyilatkozott meg Romániában ilyen elemi erővel, ilyen széles körben. Okkal gondolták sokan: a puliszka nem robban. Ez a szkepticizmus — szerencsére — tévedés volt. Azok a művészeti alkotások, amelyek az elnyomás totalitását mutatták be és karikírozzák, soha nem tudták túlszárnyalni képzeletükkel a Ceausescu féle valóságot. Sem Orwell az 1984-ben, sem Sütő az Álomkommandóban, sem a magyar film, a Titánia, Titánia. Az emberek testébe, lelkébe, álmaiba befészkelte, beitta magát a zsarnokság. Talán Illyés az egyetlen, aki hűséges képet tudott festeni, egyetemes érvényű rajzát adta a zsarnokságnak. Lehetnek-e számunkra is hasznosítható tanulságai az elmúlt heteknek? Feltétlen. Több is, megszívlelendő. Gondoljunk csak a nemzeteink kölcsönös megítélésében bekövetkezett változásra, a másik minőségi egyenlőségének felfedezésére. Korábban azt éreztük, hogy a románság a magyar közvéleményben maga az eleven előítélet. Az elmúlt korokban minden hatalom csak szította a negatív képzeteinket itt is, ott is. Néha alattomos módon, észrevétlenül rombolták le érzéseinket. Kizárólag a közvetlen tapasztalataink voltak alkalmasak arra, hogy a másik népben az egyenrangú embert tiszteljük. Személyes tapasztalat azonban kevés lehetett, esetleges volt és szűk körre korlátozódott. A két nép érintkezése beszűkült, kapcsolataink elszegényedtek Magyarország és Románia között. Romániában ugyanez érvényesült a magyarsággal szemben. Ott kétszeresen is jelentkezett az ellenszenv táplálása. Az erdélyi magyarságot ,hazátlan, betolakodónak" minősítve, és úgy is, mint külföldi „irredenta, sovén, nacionalista" rémkép. Amíg a románok elnyomatottságát és tűrőképességét Magyarországon igénytelenségnek, a szabadságvágy gyengeségének nevezték sokan, addig a magyar forradalmiságot és demokrácia követelést odaát igyekeztek leplezett elnyomó, revizionista szándéknak feltüntetni. Az eszelős vádaskodás mindkét oldalon elnyomta a realitást és a higgadt gondolkodást egymás dolgai iránt. Most sorra cáfolja meg a valóság a hatalom által szított előítéleteket. A magyarok szemében átalakul a román ember képe, az európaiság legnemesebb jelképeinek hordozójává válik. Felfedezzük hősiességét, szabadságszeretetét, a szellemi nagyságra való törekvését, a demokrácia vállalását. A másik oldalon az ellenségnek, az agresszornak kikiáltott magyarból segítő, megértő testvér lett, akire elsőként és bizton számíthat a bajban a román nép, vagy az erdélyi magyar. Egyformán. Mindez pedig akár több nemzedék okulására is elegendő tanulság. A romániai forradalom hatalmas lehetőség egyénnek és társadalomnak. A kapcsolattartás eddig sem csak nekünk, elszármazottaknak volt fontos. Az ottmaradottaknak, a helytállóknak mi kapcsolatot jelentettünk a számukra elzárt nagyvilág felé. A jövőben kevésbé lesz majd fontos a gyógyszer, az élelem-segély, azt gondolom, hogy az emberi kapcsolatok fognak erősödni és kiszélesedni. Kiteljesedik szellemi együvétartozásunk által a Kárpát-medence békéje. Ma is olyan emberek között élek, akik anyaországi magyarként érzékeny érdeklődéssel fordultak a romániai események felé. Az első adódó pillanatban vállalták a segítségadás terheit, sőt veszélyeit is. Mindkét oldalon olyan emberi kvalitások, olyan értékek megjelenésére számíthatunk, amelyek létezését mármár megkérdőjeleztük. Most éppen az igazolódik be, hogy az emberekben nemcsak a rájukkényszerített közöny és anyagiasság él, hanem él a jóakarat, a testvéri segítőkészség, az áldozatvállalás is. Annak a szilárd erkölcsiség feltámadásának lehetünk tanúi, amelyet évtizedekig irtott az ideológia, irtott a propaganda, és a hatalom. Kiegyenesednek az emberek. Mindkét oldalon. Ez olvasható ki az elmúlt napok eseményeiből. Korunk változásainak ez nem kis nyeresége. A romániai forradalom áldása. (attila) A HIT ÉS AZ IGAZSÁG FEGYVERÉVEL PASKAI LÁSZLÓ BÍBOROS, PRÍMÁS ESZTERGOMI ÉRSEK BESZÉDE A KOLOS KÓRHÁZ NÉVADÓ ÜNNEPSÉGÉN -1989. december 6. Tisztelt ünnepi gyűlés! Aki Esztergomot meglátogatja, megérzi ennek a városnak történelmi múltját, jelentőségét. De ugyanígy észreveszi, hogy gondos kezek nagy erőfeszítéssel azon munkálkodnak, hogy a város a jelenben minél szebb legyen, visszatükrözze a múlt értékeit és így épüljön a jövője. Ennek a történelmi múltat idéző erőfeszítésnek kiemelkedő eseménye a mai nap, amikor a városi kórház újra luvatalosan felveszi régi történelmi nevét és ismét mint ,,Kolos Kórház", ,Vaszary Kolos Kórház! szolgálja a beteg emberek felgyógyulását. Esztergom történelmi múltjához tartozik, hogy királyi város volt Szent Istvántól a tatárjárás végéig. IV. Béla király 1249-ben költözött véglegesen Budára. Mivel az érsek továbbra is itt maradt, Esztergom megtartotta jelentőségét: nemcsak a magyar kereszténység központja volt, hanem közjogi méltóságával az ország irányítója, ezzel együtt a kultúra, a tudomány, az irodalom, a művészet otthona is. Erre emlékeztet Vitéz János alakja is, akinek szobrát tavaly november 11-én avatták fel a Várhegy oldalán és az ő nevét vette fel a Tanítóképző. A török hódoltság idején kénytelen volt az érsekség is elmenekülni. Várday Pál érsek 1543-ban a káptalannal együtt Nagyszombatba költözött át, és csak 1820ban költözött vissza Rudnay Sándor bíboros a káptalannal együtt véglegesen Esztergomba. Ettől kezdve ismét meghatározó szere-, pet töltött be az érsekség és a káptalan Esztergom társadalmi és kultúráÜs életében és fejlődésében. Esztergom visszanyerte lassan régi fényét és jelentőségét Magyarország életében. A prímások újjászervező és építő munkája a főegyházmegyében és a magyar társadalomban sokrétű volt. Ebből az egyház jellegénél fogva sohasem hiányzott a karitatív tevékenység segítése. A mai napon esztergomi viszonylatban ebből kettőt kell kiemelnem. Az esztergomi Simor kórház Simor János bíboros 90,000 forintjával épülhetett fel. Hogy a kórház hivatását minél eredményesebben folytathassa, még külön 13,650 forintos alapot létesített, az orvosok jobb javadalmazására pedig 4,000 forintot fordított. Ha a teljes összeget nézzük, amelyet országos viszonylatban szociális és karitativ célokra fordított,végösszegében 1,372,400 forint volt. A másik személy Vaszary Kolos bíboros, akire a mai napon emlékezünk. Szükségessé vált Esztergomban nagyobb és korszerűbb kórház létesítése. Közadakozás, társadalmi szervek adományaiból készült el. Ehhez Vaszary Kolos bíboros 1900-ban 50,000 koronát utalt ki. A kórház kápolnájának az ünnepélyes megáldása és a kórház felavatása 1902 január 5-én történt. A korabeli újságok erről az eseményről már mint a 'Kolos kórház' felavatásáról számoltak be. Az elmúlt négy évtizedben elmaradt a kórháznak ez a neve. A kialakult politikai helyzet a vallást teljesen háttérbe szorította. Még az elnevezésekből is ki akarta hagyni mindazt, ami az egyházra utalt, sőt Esztergomot, mint a prímások városát is háttérbe szorította. De mindezt sem a köztudatból, sem a történelemből kihagyni nem lehetett. A köztudatban továbbra is mint 'Kolos Kórház' szerepelt az Intézmény. A mostani ünnepen feladatom, hogy megemlékezzem Vaszary Kolos hercegprímásról. Teszem ezt annál szívesebben, hogy necsak neve, hanem személye is közelebb kerüljön Esztergom mai lakóihoz. Szegénysorsú iparos család hat gyermek között legfiatalabbként született 1832. február 12-én Keszthelyen. Nyolc éves korában elveszítette édesapját. Nehéz anyagi körülmények közt nőtt fel és tanult. A keresztségben a Ferenc nevet kapta. Amikor belépett a bencés rendbe, a rend szokása szerint a Kolos nevet kapta, mint szerzetesi nevet. 1854. június 6-án tette le örök fogadalmát. Ezt követő évben, 1855. május 26-án szentelték pappá. A bencés rendben paptanárként működött. Történelem és földrajz szakból szerzett tanári diplomát. Gimnáziumi tanár voit Komáromban, Pápán, Esztergomban és Győrött. Növendékei tisztelettel és megbecsüléssel tekintettek tanárukra, aki nemcsak nagy szaktudással rendelkezett, hanem az írásnak is mestere volt. A növendékek szülei is nagyra becsülték. Nemcsak mint gyermekeik jó tanárát és nevelőjét, hanem mint a közélet bátor harcosát is. Volt mondanivalója a társadalmi és a politikai élet számára is. Pápán és Esztergomban nem volt olyan nevezetesebb megmozdulás, amelyen vezető szerepet ne kapott volna. Mindez alkalmassá tette, hogy 1869-ben megkapja a győri gimnázium igazgatói kinevezését. Vaszary Kolos hírneve nőttön nőtt és tudomást szerzett róla a király is. így történt, hogy Kruesz Krizosztom főapát halála után a király szívesen teljesítette a bencések kívánságát és 1885 április 28-án kinevezte pannonhalmi főapátnak. Mint pannonhalmi főapát sokat tett a bencés rend fejlesztéséért. Újjászervezte a rend gazdasági életét. így jelentős mértékben tudta javítani a bencés gimnáziumok működését, sőt új gimnáziumot is épített. Gyarapította felszerelésüket, új templomokat vett át; modernizálta a pannonhalmi főmonostort, ahová távírót és telefont is beszereltetett, hogy gyorsabb és könnyebb legyen az érintkezés a külvilággal. Simor János hercegprímás halála után nagy gondot jelentett az új esztergomi érsek kinevezése. Abban az időben igen erős volt az egyházpolitikai vita és a légkör évről-évre nehezebbé vált. A szóba jöhető személyek vagy a pápának, vagy a királynak, vagy a kormánynak nem voltak megfelelőek, így terelődött a figyelem a pannonhalmi főapát személyére, akit a kormány elfogadott, a király is nagyrabecsült és XIII. Leo pápa is értékelt. Bár egyénileg vonakodott elfogadni a kinevezést, végül is az ő személye mellett döntött a király is és a pápa is. 1891. október 27-én megtörtént a kinevezése. Püspökké szentelése 1892. február 7-én volt az esztergomi prímás kápolnában. A következő évben XIII. Leo pápa bíborossá nevezte ki. 21 esztendőn keresztül volt az egyházmegye főpásztora. Jelmondata volt: Pax! Deus et Patria! Pax, vagyis béke. A pannonhalmi főmonostor bejárata felett ez a szó köszönti a belépőt. Ugy gondolta, hogy mind új székhelyén, mind a polgári élet viharaiban a békesség jelszava irányítsa működését. Deus et Patria, vagyis (Folyt, a 3. oldalon)