Esztergom és Vidéke, 1989

1989. november / 11.szám

ESZTERGOM AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG SZÉKHELYE! ALAPÍTVA 1879-BEN ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Művelődési, helyismereti, idegenforgalmi tudósító rr • • ESZTERGOM GYOZOTT! Megtörtént hát a csoda: a Magyar Köztársaság megalakuló Alkotmánybíróságának Esztergom a székhelye. Életem egyik nagy szerencséjének tekintem, hogy közvetlen szem- és fültanúja lehettem a fejleményeknek. Hallhattam, amint dr. Nemes Tamás képviselő valóban nemes egyszerűséggel, megnyerő stílusban, ugyanakkor briliáns okfejtéssel harcolt Esztergomért. Nem szégyellem elismerni, elérzékenyültem, amikor Esztergom győzelmét olvastam a Ház eredményjelző tábláján. Ugy éreztem, a legfelsőbb népképviseleti testület elöntése elsődlegesen ugyan a város és a megye polgárai, állami és társadalmi szervei számára elismerés és dicsőség, de jut és jár belőle a vidék társadalmának is. Nehéz frissiben, elfogulatlanul és tömören válaszolni arra, mit is jelenthet a városnak az Alktománybíróság. Tudom, hogy ezzel Esztergom még nem válik Karlsruhéhoz hasonlóvá. De ha már az NSZK alkotmánybírósági székhelyét említettem, hadd mondjam el, amit hallomásból tudok: a Baden-Württemberg tartományt felkereső turisták jelentős része azért is megy Karlsruhéba, mert az az ország alkotmánybíróságának a székhelye. Esztergom tehát győztesen vívta meg az ütközetet, de úgy vélem, a csatát még ezután kell megnyernie. Ezzel kapcsolatban hadd utaljak három epizódra. A jogi, igazgatási és igazságügyi bizottság tagjainak többsége nem valamilyen vidékellenességből vagy puszta fővárosimádatból ellenezte a város képviselőjének javaslatát, hanem azért, mert hiányolta a működéséhez szükséges feltételeket. Ezért javasolta megfontolásra az előterjesztő miniszter is, hogy egyelőre — a feltételek meglétének megvizsgálásáig — ne döntsön az Országgyűlés a székhely kérdésében. Ezt a törvényalkotók döntő többsége elutasította. Egyértelmű álláspontjukat nem befolyásolta a nagy tekintélyű tudós képviselőnek az a bizonyára ismerethiányból fakadó vélekedése sem, amely szerint nem egy folytonosan működő hivatalt, hanem inkább egy reprezentatív helyiséget kell fenntartani. Ugy gondolom, senki nem vitathatja a törvényalkotók akaratát: Esztergom legyen a székhelye az Alkotmánybíróságnak és a hivatalának is. A városnak is csak így együtt jelent értéket és persze felelősséget és gondot is. Mert bár a szükséges infrastruktúra kialakítása valóban a kormányzat feladata, az ezer sebből vérző központi költségvetés jelen állapota könnyen szülhet olyan indítványt, hogy átmenetileg — mintegy kirendeltségként — mégis a főváros adjon helyet a hivatalnak, s aztán majd meglátjuk . . . Az öröm és az elégedettség kifejezése, valamint a közvetlen élmények néhány tanulságának levonása mellett éppen ilyen aggályaim és féltéseim kifejezésére és közlésére ragadtam tollat. A helyszín alapos ismeretében magam is állíthatom, hogy a képviselő úr által említett pártszékház az induláshoz megfelelő. (Persze nem csupán irodahelyiségre van szükség.) De valamennyiünknek be kell látni, hogy végleges megoldásként a hivatal méltóságának és rangjának jobban megfelelő épületet szükséges keresni, illetve átalakítani vagy építeni. Javaslom megfontolni alapítvány létesítését, amely kellő jogi keretet ad egy országos felhívást követő közadakozás szervezéséhez is. Biztos vagyok benne, hogy a nemes cél megvalósításából mindenki örömmel venné ki a részét. Dr. Uttó György minisztériumi főtanácsos (Megjelent a Népszabadság 1989. október 28-iki számában) FÁROSZ Nagy népeknek megadatott, hogy történelmük mérföldköveiből eszmei-szellemi világítótornyok sorát emelhették. Nekünk eközben lármafákat kellett állítanunk — fároszra kevés időnk maradt. A szélcsendes napokban azért mégis megpróbáltuk apránként felépíteni a magyarság világítótornyát itt, a Várhegyen, s alatta, bölcsőközeiben. Vajk, a későbbi István bölcsőközelében. Az idők során akarnokok és szövetkezett erők sokszor próbálkoztak e hely fényének kioltásával, szelleme lejáratásával, talán arra számítván: vezérlő csillag nélkül engedelmes báb lesz a nemzet. S lám mégis itt vagyunk! Esztergom pedig minden ármánykodás dacára megmaradt annak, amivé a történelem elrendelte! Megtapasztaltuk hát: kövekből épült fároszt le lehet dönteni, templomokat, családi fészkeket le lehet rombolni, még a temetőt is elegyengetni, de egy nemzet szellemi fényerejét semmilyen zsarnok ki nem olthatja! Esztergom — ez az alig 32 ezres lélekszámú város — ma ismét fárosz lehet: a nemzet akaratából! Kívánjuk, hogy e hely adjon éltető erőt, biztonságot és tántoríthatatlanságot azok számára, akik a Magyar Köztársaság Alkotmányát hivatottak romlatlanul őrizni, illetve számonkérni elveit, betűit és szellemét az erre építendő törvényektől. Kívánjuk az Alkotmánybíróság tisztelt tagjainak: döntéseikben soha ne kényszerüljenek a nemzettől idegen érdekeket szolgálni. Isten hozta Önöket Szent István városába! Bencze Cs. Attila IN MEMÓRIÁM 1956. mrnmmm 'hl 1956-OS (FORRADALOM! t «»t •»»;»»••»•.«»•••»••<••••••«• Yiail'llllt ESZTERGOMI MARTIRJAI EMLEKERE1 |t«MI||| I W/*t**t/h ^ÁLLÍTOTTÁK ESZTERGOM VAROS POLC ,k& vtt/iutHHWMfti/HHntiim ?///* DR. NEMES TAMAS PARLAMENTI FELSZÓLALÁSA Tisztelt elnök úr! Tisztelt képviselőtársak! Módosító indítványom nagyon rövid, közérthető. A 3.§-ra vonatkozóan indítványozom, hogy az Alkotmánybíróság székhelye Esztergomban legyen. Mielőtt valamiféle túllihegett lokálpatriotizmussal vádolnának, kérem, aki még nem tette meg, vegye elő a sorszám nélkül sokszorosított módosító indítványomat, és annak indoklását szíveskedjék tanulmányozni, addig, amíg én ezt más módon próbálom indokolni. Ennek a módosító indítványnak az ötlete nem az enyém. A sarkalatos törvényeknektársadalmi vitája során született: Esztergom Barátainak Egyesülete, pontosabban annak titkára (Dr. Ettei Ödön — szerk. megj.) vetette fel, hogy ez egy igen jó, jelképes gesztus lenne Esztergom város politikai rehabilitációjára. Magának a politikai rehabilitálásának a kérdése a város közvéleményében és az ottani politikai erők valamennyiének programjában már évek óta érde

klő

dik és egyre erősebb kifejezést kap. Ezt jelzi az is, hogy amikor még az egykori MSZMP választásokra készülő térségi programjában azt a kérdést tette fel, hogy mit vár a város országgyűlési képviselőjétől, egyértelműen azt a választ adta, hogy éije el a város politikai rehabilitációját. Még ennél is jobban jelzi ennek a fontosságát, hogy az MSZMP, most már MSZP, kongresszusának a város egyik küldötte hozzászólásában szintén fontosnak érezte ezt a témát felvetni. Ezek után a városi tanács testülete a javaslatot egyhangúlag elfogadta és határozatban kért fel arra, hogy ezt az országgyűlésnek tomiácsoljam. Az ország településeit, egyes településtípusokat, csoportokat, vagy régiókat az elmúlt 40 évben olyan hátrányos döntések érték, amelyek miatt nehéz helyzetbe kerültek. Azonban nem hiszem, hogy volna még az országban egy olyan település, amely az elmúlt 40 év első felében olyan hátrányos politikai megkülönböztetésnek lett volna kitéve, mint Esztergom városa. Azoknak a bélyegeknek nyomait, amelyeket akkor kapott — nevezetesen, hogy klerikális város, reakciós város, — máig sem sikerült magáról letörölnie. Ezeknek a döntéseknek a gazdasági hatásai máig is kísérik. A város politikai és egyéb szervezeteinek a kérése sok plénumon hangot kapott. Az országgyűlés elnökének, Szűrös Mátyás úrnak is több nyílt levelet küldtek ennek az indítványnak a támogatására. Magam ezek után a kulturális bizottság ülésén még szóban terjesztettem elő indítványomat, indokaim szóbeli ismertetésével. Ez a bizottság elsöprő többséggel támogatta az indítványt, s az ott jelen lévő Kilényi igazságügyminiszterhelyettes úr kedvezően fogadta. A jogi, igazgatási és igazságügyi bizottság ülésén erre az indítványra a második nap délutánján került sor. A bizottság meglehetősen fáradt és türelmetlen volt, hosszabb vita nem alakult ki róla, és nem az indokaimat cáfolták, hanem elsősorban azokat a praktikus indokokat hozták fel ellene, amelyekről Horváth Jenő képviselő úr a bizottság előterjesztésében szólt. Ehhez hozzá keŰ tennem: hogy ha elolvassák indoklásomat, akkor abban még azt írtam, hogy a város egyenlőre nem tudja biztosítani az intézmény elhelyezését. Ehhez képest azt a változást kell bejelentenem, hogy szóbeli megbeszélések alapján erre is van lehetőség. A városban két évvel ezelőtt átadott igen kitűnő és most már igen nagynak tűnő MSZMP, illetve tömegszervezeti székház kitűnően alkalmas egy ilyen intézmény elhelyezésére, és rendelkezik azzal az infrastruktúrával is, amelynek a hiányáról a bizottság előterjesztésében számot adott. Csalódás volt számomra, hogy az Ellenzéki Kerekasztal ott jelenlévő képviselője, amikor erre vonatkozó véleményét kikérték, ugyan elismerte, hogy Nyugat-Európában van erre példa, — nevezetesen az NSZK-ban, ahol Karlsruheban van az alkotmánybíróság — de ugyanakkor azt is elmondta, hogy ott egészen más a helyzet, mert az egy szövetségi állam és amikor az létrejött, két szövetségi tartomány — Baden és Würtemberg — összevonása után, Karslruhe mintegy kárpótlásul kapta meg az alkotmánybíróság elhelyezését. Ugy látom, hogy ez az érvelés inkább az én indítványomat támasztja alá, mintsem, hogy azt cáfolná! Ha végig nézik érveimet, azt kell mondanom, hogy a bizottság tulajdonképpen egyiket sem cáfolta. Talán mondhatták volna, hogy ezer -éves államiságunknak, történettudatunknak az alátámasztására nem ez a legjobb eszköz, vagy azt, hogy István király Imre herceghez írt Intelmei nem tekinthetők az ország első alkotmányának, és azok erkölcsi tartalma a mai napig már nem érvényes. De ezt nem mondta senki, mert nehéz lett volna mondani! Lehetett volna azzal érvelni, hogy ez az elképzelés nem illeszkedik bele szerves jogfejlődésünk hagyományaiba. Ezt azonban nehéz lett volna bizonyítani! Hiszen az esztergomi érseknek ehhez hasonló jogosítványa egészen 1949-ig fönnállt. Lehetett volna azt is mondani, hogy a vidék megjelenítése a közhatalomban ilyen módon nem fontos dolog, vagy hogy ezt majd éppen a soron következő önkormányzati törvényben kell megjeleníteni. Végül azt is mondhatták volna, hogy az alkotmánybíróság függetlenségének deklarálása, - amely a 12.§-ban jelenik meg, — ilyen módon nem támasztható alá. Ilyen ellenérv se hangzott el. A negyedik szempontról, - a város rehabilitációjáról — lehetett volna azt mondani, hogy egy ilyen dolog egy-egy település esetében nem fontos, ezt más módon kellene megoldani. Egy dolgot viszont, tisztelt Képviselőtársak, biztosan nem lehetett volna állítani: hogy engem érvelésemben valamilyen egzisztenciális szempontok vezettek volna! Befejezésül, engedjenek meg még valamit. Én ugyan nem sűrűn vettem részt — illetve gyakorlatilag majdnem soha — bírósági tárgyaláson, csak a televízióban, filmekben láttam ilyeneket. Nem tudom, hogy milyen a tárgyalás hangulata, feszültsége. Valószínű, ehhez nem szükséges különleges hangulat, nem szükséges a hely szellemének fennköltsége. Mégis, valami azt sugallja: egy ilyen nagy fontosságú testületnél, ahol az Alktományt kell értelmezni és ennek szellemében dönteni, talán a hely szelleme is fontos! De miután bíróságon nem voltam, csak egy, talán rossz hasonlattal élnék. Én egy korántsem névtelen kamarakórusnak vagyok hosszú évek óta tagja. Ezért elmondhatom Önöknek: énekeltem már a Zeneakadémia nagytermében is — Kórusban, természetesen és énekeltem az Árpádházi királyok esztergomi kápolnájában. Egy gregorián dalt elénekelni a Zeneakadémián és az Árpádházi királyok kápolnájában nem ugyanaz a dolog. Sokkal jobb Esztergomban énekelni! (Derültség, taps.) És én úgy hiszem, talán az Alkotmánybíróság tisztelt, nagyrabecsült tagjai számára sem lesz mindegy az, hogy valamelyik budapesti, belvárosi épületben hozzák-e meg döntéseiket, vagy pedig éppenséggel az Árpádházi királyok, vagy éppenséggel Vitéz János esztergomi érsek palotájában, ahol a falon ötszáz éves freskók vannak a négy erénynek megjelenítésére, közöttük Justiciának, az igazság istennőjének a freskója. Kérem Önöket, hogy indítványomat ezek figyelembevételével szíveskedjenek elbírálni és eszerint dönteni. Köszönöm szépen! (Taps.) \