Esztergom és Vidéke, 1989

1989. október / 10.szám

6 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE VM R • • S ~NN > V OI GIZ I NÉNI TETTRE SZÖLÍT Párizsi udvar Esztergomban f Magyarnak ie»»i... A városközponti kék-házban ta­lálható takarékszövetkezet ko­rábban Dorog és Vidéke néven volt ismert. Nemrég változtatta meg nevét, ma Esztergom és Vi­déke szerepel a cégtáblán. Váro­sunkban nemcsak sikerei okán tartják számon, hanem a jó ügyek támogatójaként is. A múltról és a jelenről Vödrös Dánielné elnököt és Balogh Zol­tánt a szövetkezet jogászát kér­deztem. 1959-ben alakultunk Bajna és Vidéke elnevezéssel, majd 1976­ban a négy környékbeli szövetke­zet egyesült: a bajnai, a dorogi, a dági és a kesztölci. Jelenleg 17 kirendeltségünk van, azaz hu­szonkét településen kétszázezer ember tartozik vonzáskörzetünk­be —- köztük Budapest V. és VI. kerületének lakossága is. Huszon­négyezer tagunkból három-négy­ezer az esztergomi. Az elmúlt években új kirendeltségek nyitá­sára is tellett erőnkből: Nyer­gesújfaluban, Táton, Bajóton — és Budapesten. — Valóban olyan jól gazdál­kodnak, mint hírlik? — A szövetkezeti forma bizo­nyos rugalmasságot kölcsönzött nekünk, ezért a különböző „be­gyűrűzéseket" jobban ki tudtuk védeni. A betétkezelés során mintegy félmilliárd forinttal gaz­dálkodunk. A kintlévő kölcsön megközelítőleg 300 milllió. — Mennyi a nyereség? — Tavaly 27 millió volt. Ebből 15 millió a tagok részesedése. Egy részjegy minimum 500 Ft. Tavaly a kamat bruttó 20, nettó 16% volt. Természetesen nemcsak pénzin­tézeti tevékenységet folytattunk, a valutaforgalmunk például meg­közelítette a tízmillió forintot. — Mire kérnek az emberek köl­csönt? — Jórészt vállalkozásokra. Ko­rábban kisebb összegű — öt-tíz­ezer forintos — kölcsönöket kér­tek, ma ötven-százezer forinto­kat. Számunkra elsősorban az a fontos, hogy fedezet legyen, nem pedig a cél. Áruvásárlási akciónk során, amelyet az ÁFÉSZ-szel és a Bás­tya Áruházzal közösen szervez­tünk, 40 millió kölcsönt adtunk. — Milyen vállalkozásokkal se­gíti a várost a szövetkezet? •—Igyekszünk megújulni. Meg­vettük a székházunk melletti volt Mackó büfé épületét, ame­lyet életveszélyessé nyilvánítot­tak. A felújítás tervdokumentá­ciója elkészült; a pápalátogatás idejére szeretnénk újjávarázsol­ni. A „mackóban" idegenforgal­mi és kereskedelmi szolgáltatá­sokkal szeretnénk előállni. Az előzetes elképzelések sze­rint itt és a környező épületek­ben átjáróházak lesznek, s a bel­ső terek egybenyitása révén — ahogy magunk között nevezzük — egy „párizsi udvar" jöhetne létre. Nemrég megvásároltuk a Hő­sök tere sarkán álló, Kossuth La­jos utca 75. számú épületet. Ott egy kereskedőházat kívánunk lét­rehozni. A tetőtér-átépítés már most is látható. Az épületben a belső kerthelyiség körül kiren­deltségünk irodája, egy presszó és négy-öt üzlet lesz található. A Sípoló-hegyen egy 8000 m 2-es telket vettünk. Ott — külföldi tő­ke bevonásával — idegenforgalmi létesítményeket akarunk építtet­ni. Ez idáig olaszok, osztrákok és nyugatnémetek érdeklődtek. Végül, s természetesen nem utolsósorban, a Prímás-szigeten szeretnénk olcsó szálláshelyet létrehozni. Ehhez és a sípoló-he­gyi beruházásunkhoz partnereket is keresünk. — Netán a város határain túl is fialtatják a forintokat? — Szentendrén rövidesen egy harmincágyas panziót adunk át a vendégforgalomnak. Dömösön úgyszintén van egy telkünk, ame­lyen bungalókat kívánunk építe­ni. A budapesti 130 m 2-es pin­cénkben pedig mini serfőzdét gondoltunk alapítani. Nemrég egy idegenforgalmi és kereskedelmi kft.-t hoztunk létre — Interkult elnevezéssel, mely­nek fő tevékenysége a koncert­turizmus fellendítése. November elején például holland, olasz, belga, nyugatnémet résztvevőkkel szervezünk nemzetközi kórus­hangversenyt. A budapesti Viga­dóban és a Kongresszusi Köz­pontban tartott hangversenyeken kívül Esztergomban, Dorogon, sőt még Tihanyban is énekeltetjük a vendégkórusokat. A mieink közül a Monteverdi kórus fog verseny­re kelni, őket tavaly ötvenezer forinttal támogattuk. — Ha már a mecénási tevé­kenységnél tartunk, kiket támo­gatnak még? — Az elmúlt évben a városi tanács kapott tőlünk félmillió forintot kulturális és idegenfor­galmi beruházásokra. A Gizella­emléktúrát Ausztriába és Bajor­országba — másokkal együtt — 150 ezer forinttal támogattuk. Az idősek és a gyerekek számára tavaly 122 autóbuszos kirándu­lást szerveztünk (színházlátoga­tások, szakmai utak). Megemlít­hetjük, hogy kirendeltségeinkhez az Esztergom és Vidéke is eljut. (Lapunkra a takarékszövetkezet tízezer forintos részvénnyel „fi­zet elő" — a szerk.) És végül egy érdekesség: az újság egy példányát egy eszter­gomi származású svájci partne­rünknek rendszeresen elküldjük. Kérdezett: Sebő József .. .tudod mit jelent? — kérdezi a köl­tő, majd így felel: Magasba vágyni, tengni egyre lent! Keserű igazság, mert való, mert mi tehetünk róla, hi­szen hősi pátoszokkal, nagy szólamok­kal a „majd holnap"-ra várva éltünk, s vártuk, hogy valaki cselekedjen he­lyettünk. Várjuk még ma is, kérjük mindenhonnan a mindenható pénzt, ami jó, H a van, de amitől még nyu­godtan éhen lehet halni, ha nincs mit enni. De ma könnyebb a pénzzel teli kézzel parolázni, mint megfogni az eke szarvát. Pedig a józan ész is azt diktálja: kapjuk és adjuk vissza sür­gősen azokat a lenézett kis „nadrág­szíj" földeket. Addig, amíg van földet értő, érző és szerető gazda. Amíg van, aki veleszületett tudását, tapasztalatát még át tudja adni. Mert a földet nem lehet sok kilométernyi távolságról, íróasztal mellől művelni. Amellett ott kell, vele együtt kell élni. Mint a pa­raszt tette ősidők óta, aki a felvett göröngyöt először melengette, simo­gatta, majd óvatosan szétmorzsolva értő szemmel állapította meg: mit te­gyen a földbe? Még nem egészen ké­ső, de már kell, sörgősen be kell vet­ni a sok parlagon heverő földet. Biz­ton tudom, akadna gazdája a sok lakatlan, elhagyott földnek, hajléknak. És ne a tojást tojó egy szem tyúkot együk meg „felemelt áron", hanem tegyünk alá egy fészekaljnyi tojást. Ismerik még ugye? Egyből tíz, tízből száz és így tovább. Egyik háborút sem a Nép akarta so­ha. De az országot a romokból mégis a Nép építette fel mindig. Most is. Éhesen, rongyosan, jeges-dermedt kéz­zel végeztük az újjáépítést. Túl jól sikerült. Mire felépült a sok szép új otthon, a fáradt, toprongyos építők­nek nem jutott belőlük. Máig sem. Az­tán kezdettől folyton-folyvást építet­tük a szebb jövőt, a kommunizmus útját. Amin drága, lehetőleg szolgálati autón lehetett csak járni, cipőben nem volt ajánlatos, mezítláb sem. Mégis elfogyott alólunk az út és mi itt ál­lunk újra csupaszon az ezeréves római Borostyánkő-úton. És megint újra kez­dünk. Könyörgök: ne újra és újra szállodákat építsünk, amiknek aszta­lára az utolsó falatjainkat tesszük. Mi ­belőlünk sosem lesz Svájc! Tegyük ezt majd akkor, ha jut rá. ösi mon­dás: „ha az én asztalom tele, arról jut a vendégnek is, koldusnak is." És ne beszéljünk annyit, magyarázni csak a mechanizmust lehet, az éhséget nem! Tegyünk: vessünk, hogy arathas­sunk. Neveljünk állatokat, eleget, ne­künk, magunknak. Hiszen alakulóban van a szabadpiac, útra készülnek a kofahajók. Anyám lisztesládájában sok rekesz volt: jó liszt rántásnak, kenyérnek, sima-nullás, dupla-nullás, dara, korpa. Most? Sokszor néztem tehetetlenül az asztalról lenyúló, leszakadó rétestész­ta-darabokat, amint úgy nőttek a földről fölfelé, mint a cseppkőbarlang kövei, s én azon tűnődtem: mi legyen a csuparongy tésztából, csipetke vagy nokedli? Fura módon az utóbbi évtizedben mintha csak csupa öreg marhák szü­lettek volna, borjúk soha. Meg máj nélküli kacsák, libák. Bár tudom az okot: VALUTA, de ebből még az én asztalomra ugyan nem jutott egyikből sem. Vessünk, hogy arathassunk! Ne vegyszertől: a kapálástól, a gondozás­tól nőjön a kukorica, az omlós krump­li, a hamvas gyümölcs. Nagyon ele­günk van a sok tápszerből, vegyszer­ből, amikkel már annyi mindent tönk­retettünk. Magunkat is. Mert én hi­szem, hogy a tápszeres ételektől let­tünk mi is olyan szép gömbölyűek, mint a tápszeren nőtt mirelit-csirke. Mindenki vágyódik újra az igazi jó tejre, tejfölre, az aranysárga vajra, túróra, a vegyszermentes gyümölcsre. A kenyerünk ma? Ha megdobnak kővel: dobd vissza kétnapos kenyér­rel. Eredmény ugyanaz. Meg a csúz­linak is jó mini-kiflik! Ha már megint újra kell kezdenünk az életünket — a jó Isten sem tudja hányadszor —, akkor ezt mindenek előtt a kérgeskezű paraszt nehéz mun­káját dúsan megfizető magyar föld, életet fakasztó ajándékával tehetjük. Tegyük hát minél előbb! Trexler Béláné Szólaljatok meg, régi esztergomi házak! (VI.) A Kossuth Lajos utca 22. számú ház helyén 1930-as években nyi­tották meg az Arany János utca folytatását a Petőfi Sándor utcá­ig. A régi fényképeken láthatjuk még azokat a barokk házakat, amelyek a Kossuth Lajos utca 38. számú nagy épülettömb helyén álltak. Ezek közül a legdíszesebb Hadik Andrásnak, Mária Terézia híres tábornagyának és Sissay János alispánnak a háza. Ez a ház az akkori Halottak köze sar­kán állt. Sissay 1749-től, II. Jó­zsefnek a megyéket feloszlató rendeletéig, a vármegye alispán­ja volt. A város érdemeiért szer­zett munkásságáért róla nevezték el az utcává szélesített közt (ma: Beloiannisz u.). 1897-ben bon­tották le Hadik és Sissay házait és helyükön építették fel Eszter­gom házi ezrede részére a mai nagy együttest — laktanyának. A Kossuth Lajos utca követ­kező házáról, mely 1905-ig a Bu­da u. 485. számot viselte — je­lenleg a Beloiannisz u. 1. (sarok­ház) — már többet tudunk. A házat eredetileg 1744-ben Schaden András a város első kő­műves mestere építette saját há­zának, díszes barokk stílusban. Mesterségét Lénárt fia folytatta, aki a Tanácsháza 1773-as átépíté­sének egyik vezető építőmestere volt. Tőle Éderné vette meg a házat, majd Putschelka szappa­nosmester. Ennek özvegyétől 1832­ben „kótyavetyén" mint a leg­többet ígérő, Trenker János fű­szerkereskedő vette meg 7200 fo­rintért. Trenker János 1829-ben jött Esztergomba, ekkor kapott polgárjogot, és még ebben az év­ben feleségül vette Kautz Joze­fát, Krakovitzer Ferenc patikus nevelt lányát. Nagybátyja, Tren­ker Antal a Széchenyi tér 7. sz. ház és vaskereskedés gazdag tu­lajdonosa volt. János is hamar népszerű lett Esztergomban, el­sősorban franciaországi útja mi­att, amiért „Pariser Trenker"-ként emlegették. (1832-ben már az újon­nan vett Buda utcai ház és üz­lete után fizeti az adót.) Fűszer­üzlete gyorsan felvirágzott, csa­ládi életük is boldog volt; 1840­ig öt gyermekük született. Az 1838. márciusi nagy árvíz azon­ban elpusztította a Halottak köze vályogházait, egyedül Trenker kőháza maradt épségben. A vá­ros ekkor határozta el a köz ut­cává szélesítését, de ehhez Tren­ker házából őt méternyit kellett kisajátítani. A ház átépítése két évig tartott, amiatt az üzle­gyarosan Józsának neveztek. Az anya egy év múlva váratlanul meghalt tüdőbajban. Prokopp Já­nost a gyász teljesen összetörte, kislányát Esztergomba, anyósá­hoz hozta, és feleségül vette Amá­liát, akit szintén óbudai lakásá­ba vitt. Hogy első feleségét meny­nyire szerette, azt a belvárosi te­metőben ma is látható nagymé­retű romantikus stílusú, művészi vasráccsal övezett síremléke mu­tatja. 1857-ben meghalt apósa, özvegye nem kapta meg az üzlet folytatására az engedélyt, így a vő támogatására szorult. Prokopp nagylelkűnek bizonyult, még a Takaréknál lévő adósságokat is kifizette. 1860-ban született Gyula fiuk. Esztergomban ekkor már több ház épült az ő tervei sze­rint, ezért 1861-ben végleg ide­költöztek a Trenker-házba, amely­Kossuth Lajos u. 38., 40. számú házak tet be kellett zárnia. Az anyagi veszteséghez 1847-ben újabb csa­pás járult: az elsőszülött, a 15 éves János és a 7 éves Lujza halt meg az akkor Esztergomban erő­sen pusztító tüdőbajban. Trenker Jánosék nem keseredtek el, még 1847-ben két szőlőt is vett a Ta­karékpénztártól felvett hitelből, így gazdag és tekintélyes ember­nek számítottak, akik 1853-ban a már 18 éves Jozefa és a 16 éves Amália lányuk miatt élénk tár­sadalmi életet éltek. Ekkor is­merte meg a családot Prokopp János, a Dunagőzhajózási Társa­ság Duna-menti építkezéseinek vezetője. A nagyobbik lányt, Jo­zefát annyira megszerette, hogy még ez évben feleségül vette. A díszes esküvőn a lány tanúja unokatestvére, Krakovitzer Jó­zsef patikus volt. A fiatal pár Óbudára költözött, ahol öt évet boldogan töltöttek. 1857-ben kis­lányuk született, akit már ma­nek most már ő lett a tulajdono­sa. 1863-ban kapta az első meg­bízást az érsekségtől, a vízveze­tékük felújítására. 1864-ben már a prímási uradalom mérnöke, amely főfoglalkozása volt halá­láig. 1866-ban alapította a vas­öntödét és a gépjavító műhelyt, a mai SZIM ősét. 1871-ben Esz­tergom vármegye, majd 1878-ban Esztergom városa is mérnökévé választotta. S ő továbbra is lel­kesen tervezte a város szebbnél szebb romantikus köz- és magán­épületeit. Egészségét aláásta az érsekség 73 községének télen is lovasko­csival való bejárása. Súlyos kösz­vényétől sokat szenvedett, míg meghalt 1894-ben. Nagy részvét­tel búcsúzott tőle a város, teme­tésén négylovas hintó vitte végső nyughelyére, a belvárosi temető hegyoldalába, első felesége sírja elé. Fia, id. dr. Prokopp Gyula 1900-ban e házban nyitotta meg ügyvédi irodáját, és ugyanebben az évben felségül vette Brenner József fűszernagykereskedő Irma lányát. A Sissay utcai oldalon 1860-ban nyílt meg a város má­sodik patikája, majd a városi postahivatalnak adott otthont e házrész. Az „Esztergom és Vidé­ke" heti kétszer megjelenő lap kiadóhivatala is itt működött, mert a lap főszerkesztője ugyan­csak dr. Prokopp Gyula volt 1911­ig. Ekkor a város főügyészévé vá­lasztották, s mivel a lapszerkesz­tést összeférhetetlennek tartotta e tisztséggel, fájó szívvel, megha­tottan búcsúzott utolsó vezér­cikkével a neki oly kedves laptól. 1902-től a város első zongora­iskolája is e házban működött, mint Brenner Júlia magániskolá­ja. Tanítványai közül többen ju­tottak a pesti Zeneakadémiára, és országos hírnevet is szereztek. Id. Prokopp Gyula a város tudo­mányos és kulturális, sőt sport­életének is alapító és támogató tagja volt. 1925. március 8-án a vasárnap délelőtti városi tanács­ülésről hazajőve, agyvérzésben halt meg. (Fia, a későbbi levéltá­ros, a várost helytörténeti tanul­mányaival gazdagította.) A csa­lád ma élő tagjai is igyekeznek az ősök nyomába lépni. Prokoppné dr. Stengl Marianna Ültessünk fát! r Az egészségügyi hónapban a Ha­zafias Népfront Városi Bizottsága faültetési akciót szervez. Ennek keretében mintegy 20 000 Ft ér­tékű facsemetét kívánunk elül­tetni, mindenek előtt a lakóterü­leten a régi fák pótlására, illetve parkosításra. Ahhoz, hogy a fák valóban oda kerüljenek, ahol a későbbiekben is nagy szükség le­het rájuk, kérjük, hogy tanács­tagjaik vagy a népfrontosok ré­vén, illetve személyesen jelezzék, hogy hol hiányzik, vagy pótlandó dísznövény vagy fa. A díszcserjék egy részét — az idén újra fakerítéssel védett — a 48-as hősök temetőjében ültet­jük el a Tűzoltóság segítségével. A fennmaradó facsemetéket 1989. november 18-án 10 órakor a Bánomi lakótelepen, a Dobó gimnázium környékén telepítjük. Gyülekezés a gimnázium előtt. A faültetésihez ezúton is kérjük az ott lakókat, illetve azokat a fia­tal házasokat, akiknek idén szü­letett gyermekük, állítsanak em­lékfát! Korlátozott számban a helyszí­nen lesz ásó, gereblye; kérjük, akik tehetik hozzanak magukkal ültetéshez szükséges eszközöket. Szeretettel várunk mindenkit, aki tenni akar környezetéért! HNF Városi Bizottság JELZŐ Vincze László esztergomi festő­művész tárlata szeptember 20. és 27. között volt látható a szombat­helyi Derkovits-teremben.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom