Esztergom és Vidéke, 1989

1989. július / 7.szám

4 IDŐLAPOZÓ ESZTERGOM ES VIDÉKE ARCKÉPCSARNOK WALTER GYULA Hatvan évvel ezelőtt, 1929. június 30-án — 74 éves korában — hunyt el Walter Gyula, Esztergom városának jeles közéleti személyisége. ö is, mint általában az esztergomi kanonokok közül nem egy, a város határain túl ható tevékenységével gazdagította egyetemes nemzeti kultúránkat. Az 1855. február 17-én született Selmecbányái fiú, gimnazistaként lép először e város falai közé, ahol életének 75 esztendejének jó részét töltötte. Pázmaneum-beli tanulmányai és pappá szentelése után hamarosan Szapáry Gyula pénzügyminiszter gyermekeinél találjuk nevelőként Az egyházi hierarchiában gyorsan haladt előre. Esztergomi kanonokként elérte a nagypréposti stallumot, majd 1908-ban ozeroi választott püspök lett, és e minőségében IV. Károly magyar királlyá koronázásakor az apostoli keresztet vitte. A szertartások rendezése körüli érdemeiért a vaskoronarend másodosztályú keresztjével tüntették ki. Az esztergomi főegyházmegyében káptalani helynök, majd Serédi Jusztinián érseksége kezdetén általános helynök. Termékeny írói munkásságából néhány esztergomi vonatkozású művének gondolatait emeljük ki, továbbá válogatást nyújtunk ma is modernnek ható pedagógiai elveiből. Az Esztergom megyei munkásbiztosító pénztár ünnepélyén való megemlékezéséből a munkások iránti megbecsülés csendül ki. A munkásprobléma megoldását a betegbiztosításban látta. Szintén az ő nevéhez fűződik a mai szeminárium épülete előtt álló Szeplőtelen Fogantatás szobrának másfélszázados jubileumi ünnepségének megszervezése. Az 1739-es pestis emlékére a város fogadalmat tett egy többalakos szobor felállítására. Ez azért is érdekes, mert éppen száz évvel ezelőtt: 1889-ben újították meg a hívek adományából. Nemeslelkűségét példázza, hogy 1917-ben, pappá szentelésének 40. évfordulóján 10 ezer koronás alapítványt tett az esztergomi szegények és aggok javára. Meglepőek a XX. század elején írt sorai. E meglepetést nem csupán a klasszikus római, görög írók, az egész európai irodalom — beleértve a kortársi írókat is — ismerete okozza, hanem mondanivalójának korszerűsége, pontosabban „kortalan"-sága is. Nevelési eszméinek középpontjában valóban a gyermek személyisége áll. Néhány művében (Az iskolai munka és pihenés, Népiskola és egészségügy, Az ifjúsághoz, a Nőképzés) hangsúlyozza a serdülők testi és szellemi fejlődését befolyásoló tényezőket: a modern iskolákat, az iskolai fürdők létesítését, a taneszközök • tökéletesítését, a munka és pihenés célirányos voltát. Hivatkozik Württemberg, Lipcse és Bajorország tapasztalataira, ahol szinte elsőként vezették be a nyári szünetet, hiszen a hőség és a délutáni tanítás kedvezőtlenül hat a gyermekekre. Pázmány Pétert idézi: „A világ javainak legbecsületesebb gyöngye, az egészséges élet". Walter Gyula ennek érdekében sürgeti a tanítási órák számának csökkentését, kitér a lépcsőházak szellőztethet őségére, sőt táblázatban ismerteti a gyermek magasságának megfelelő nagyságú padok méreteit. — A testi erőnlét a szellem szabad fejlődéséhez nélkülözhetetlen — vallja. Már 1919-ben hangsúlyozza, hogy az oktatás és nevelés terén ugyanolyan jogok illetik meg a nőket, mint a férfiakat; hogy a családi tűzhely megóvása mellett a nők szellemi tehetségét rajongó csodálkozással kellene elismerni. Számtalan tanulmányán kívül mintegy 50 önálló nyomtatásban megmaradt műve őrzi gondolatait és fáradhatatlan munkásságát, amelyet halála szakított félbe. Az iránta érzett megbecsülés bizonyítéka, hogy Serédi Jusztinián prímás temette a bazilika altemplomába. Beke Margit ÉQBÖL ALDAS... DOBSZÓ Mindszenty és Esztergom Mostanában Mindszenty nevétől (is) hangos a tömegkommunikáció. Az elmúlt hetekben három róla szóló könyv is napvilágot látott: Emlékirataim; Mindszenty József a népbíróság előtt; A Mindszenty-per. Ez utóbbiból a Magyar Nemzet sorozatban közölt részleteket. Mi több: Mindszenty-emlékbizottság is alakult. Sajnos ebben a reneszánszban némi szenzációhajhászás is közrejátszik. A másodikként említett könyv sajtóbemutatójára június 14-én Esztergomban, a Prímási palotában került sor. A Pannónia Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet kapcsán több kérdés is megfogalmazódott bennem. Az egyik: miért éppen ő került az esztergomi érseki székbe? Következő számunkban erre keresek választ. (sebő) A hatodik koporsó (Folytatás a 3. oldalról) vidéken haltak meg a népfelkelés napjaiban vagy a későbbi kivégzések áldozataiként. A fővárosi szertartás hatodik koporsója — amely ezeké a még névtelenségbe rejtett mártíroké is — nem fejezhetett ki végtisztességet, csak ideiglenest. A gyásznak nem csak megbékéltető, sőt inkább felhívó pótlék-eleme volt. Jelképes ürességét — bármennyire fájdalmas — be kell tölteni. Esztergomi nevekkel is. Igazságtétellel, tiszteletadással: amire holtak és élők egymást kötelezik. Mert történelemmé csak így — együtt — folytatódhatnak, nemzetté csak így épülhetnek. Nagyfalusi Tibor SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON Debreceni napló Erdélyről Csokonai Kiadó 136 oldal, fűzve 60 forint Az Erdéllyel foglalkozó könyvek sorában sajátos helyet foglal el Székelyhídi Ágoston riport-naplója. A történész-publicista az erdélyi menekültek „útvonalában" kiemelkedő helyet jelentő Debrecenből szemléli e tragikus, jelenkori honfoglalás eseményeit. Mindenekelőtt az erdélyi menekültek fogadtatástörténetét írja meg: azt a társadalmi és hatalmi, hivatali magatartást, amellyel a többnyire illegálisan, szökve érkező erdélyiek szembetalálják magukat. A szerző egészen az aradi találkozóig végigkíséri és dokumentálja az eseményeket. A könyvet fotóanyag egészíti ki. 100 évvel ezelőtt itt, Esztergomban, a szabad királyi városban 46 cipész és 3 cukrász volt. Mivel a kiterjedt város 1895-ig 4 egymástól közigazgaiásilag független községre oszlott, Belváros, Szenttamás, Szentgyörgymező, Víziváros — így természetesen ott is volt cipész és cukrász. A legtöbb fiatal mégis a csizmadia mesterség kitanulását választhatta, mert a Belvárosban 121, Szenttamáson 17, Szentgyörgymezőn pedig 7 csizmadia volt. Ma egy sincs! De erről sem Szent István, sem Szent Bertalan, sem Szent Imre nem tehet. Elsőként Krispinre ókeresztény vértanút említhetjük, aki cipészként kereste kenyerét, öt Kőszeg, Győr, Szombathely környékén mint a cipészek védőszéntjét tisztelték. A legismertebb cipész még ma is Keresztelő Szent János. Elsősorban á mélyen vallásos területeken volt patrónusa a mestereknek. Keresztelő Szent János hirdette először a várva várt Messiást. Még ma is az Ö szavait mondják a katolikus szentmisében: íme az Isten báránya. „Akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani" — ugyanilyen alázattal választották a cipészek védőszentjüknek Keresztelő Szent Jánost. Alexandriai Szent Makár remetéről nyugodtan elmondhatom, hogy nem a „legismertebb" szentek táborából választották a cukrászok védőszentjéül. Ismerünk még egy Macariosz nevű szentet is, de nem ugyanarról van szó. Az „édesebb" szent pogány szülők gyermeke volt, és mint cukrászRatkó József (Folytatás az 1. oldalról) ténelem fennen hirdetett alakítására, hogy valójában kirekesztették belőle; sajgó hiányérzetével a nemzeti létnek, amelynek múlttudatát erőszakos műtét csonkolta bűntudattá. Épsége c$ak abban állhat helyre, amit Ratkó műve — itt közölt verse is — szolgál: a megszenvedett próbatételek, bevallott gyász, kiküzdött remény egységében. Miközben a lírikus szavai fogyatkozóban voltak, megszületett tollából a magyar irodalom legszebb, legköltőibb Szent Istvándrámája, Segítsd a királyt címmel. A nyíregyházi színház mutatta be 1985-ben. Legméltóbb heinas kezdte munkás életét, melyben nagy ügyességet szerzett. Felnőtt korában saját üzlete lett, de negyven évesen szakított mindennapi dolgaival, és a líbiai sivatagba vonult. Itt hallotta a „sivatag óriásának" — Remete Szent Pálnak hírét és dicsérő szavát. Makár majdnem 100 éves korában halt meg, neve a görögben szerencsés, boldog. Ünnepe: Január 2. Hátha a cukrászok is ilyen szerencsések és boldogok, és talán lesz majd idő, mikor az egyik újonnan készült sütemény mondjuk Makár-szelet lesz. Mezei József csatornaszerelő (Baross Gábor út 1.) nem akármilyen paírónust „fogott", de ez csak akkor érvényes, ha a csatornatisztítást is ismeri, mint mesterséget. De a titkot ne húzzam-halaszszam: az emléknap: április 12. Igen, Gyula. Méghozzá Szent I. Gyula pápa (337—352). ö igen erélyesen lépett fel a Keleten elindult arianizmus (eretnekség, mely nem fogadta el Krisztus istenségét) ellen. Nevéhez fűződik a sardikai Zsinat (ma Szófia), és egy mondata az Egyházban mais használatos: „Miként vala kezdetben, most és mindörökkön örökké." Rómát „feldúlta" és több bazilikát építtetett, pl. a Tizenkét Apostolról nevezett bazilikát, 15 évet, 5 hónapot és 17 napot töltött a pápai székben. Az idézőjelbe tett feldúlásért lett a csatornatisztítók, ill. csatornakészítők égi patrónusa. Várady László lyén kerülhetne színre, ha egyszer az esztergomi várjátékok műsorában is... N. T. Lapzártakor érkezett! A Komárom Megyei Tanács június 30iki ülésén megvitatta' és elfogadta az Esztergomból indult javaslatot, hogy a megye elnevezésébe kerüljön vissza városunk neve is. Csak emlékeztetni szeretnők olvasóinkat, hogy az indítványt lapunk februári számában fogalmaztuk meg. A megyei tanácstestület döntését, miszerint az esztergomiak indítványát támogatőlag terjeszti az illetékes fórum elé, városunk és vonzáskörének lakói méltányolják, olyan első lépésnek tekintik, amely valóban új távlatokat nyithat az itt élők számára. ' • " Egy keserft-szép könyvről Esztergomi szerző könyvét nemcsak a Komárom Megyei Levéltárnak, de otthonra is megvásárolom. Így történt ez Kadosa Árpád: Viszontlátásra, hadnagy úr! című munkájával is. Este kezdtem el olvasni, s rám virradt. A régi magyar himnusz egy sora járt a fejemben: „Ne felejtkezzél el szegény magyarokról." Egyik nagyapám hat hosszú évig volt orosz, majd szovjet, majd kornyilovista, majd ismét szovjet hadiíogsagban. A második világháború után keresztapám két évig volt szovjet hadifogságban. Nem ironikus, nem cinikus a megállapítás — a magyarság átlagához képest családunk viszonylag keveset áldozott. A két világháború alatt magyarok és magyarországiak milliói szenvedték el a hadifogságot, az embertelen megpróbáltatásokat. Százezrek pusztultak el hadifogságban, katonák és civilek, elhurcolt asszonyok és lányok. Kadosa Árpád — saját sorsát bemutató könyvében — nekik is emléket állít. Nem tobzódik a borzalmakban, de aki figyelmesen olvassa könyvét, a vissza-vissza térő temetések leírásából tudja, hogy őt is csak a szerencse, vagy az isteni gondviselés mentette meg. Nem jó emlékezni a szörnyűségekre, de ha tisztán akarjuk látni múltunkat, egy ilyen könyv elolvasását mindenkinek ajánlom, sőt, ha lenne rá lehetőségem, kötelezővé tenném. Ortutay András KADOSA ÁRPÁD: Viszontlátásra, hadnagy űr! — részlet — (...) Budán, a fő utcai óvóhelyen a hangulat az egyik este még komorabbá változott. Emberszabású patkányok is letelepedtek körülöttünk. Nyilasok. Eddig még nem kerültem közelebbi kapcsolatba velük, nem ismertem eléggé őket. Hármasban kártyázgattunk. Mi mást tehettünk volna? Utcát seperni? Árkot ásni? Lóhullákattemetni? Már csonttá fagyott emberek is temetetlenül hevertek szanaszét. Ültünk hát az asztal egyik sarkánál, kissé kikapcsolódva a világból néhány percre, fél órára feledni próbáltuk a jelent. S ekkor a hátam mögül, a pince félhomályából, a lépcső felől kibontakozott egy fekete bőrkabátos, ördögien sötét alak. Fekete, sűrű szemöldöke alatt két gyűlölettel teli, éjsötét szem. Mindkét kezét függőleges vágású zsebébe süllyesztette, s mögötte lépdelt két akasztófavirág. Az egyik briganti csak seggdugasznak volna jó, akkora, kis malacszemekkel. Mindegyikükön nyilas karszalag virít. Vezetőjük maga a megtestesült sátán, szétvetett lábakkal megáll asztalunk előtt: — Maguk mit csinálnak itt? Nem ismertem ezt a hangot, a magyar honvédség egyik tisztjének tudtam magam. Egy pillanatig rácsudálkoztam, majd meglepődésemet lerázva ugyanolyan hangon válaszoltam: — Nem látja? Sötét a pince? Kivan a parti! Megvonaglott az arca, s szemét egyenesen rám szegezve, várakozásteli gúnnyal kérdezte: — S a hadnagy úr alakulata? — Na látja! A tárgyra tért? Ez mindjárt más. Nem sajnálom, hogy csalódást okozok, itt az alakulatom! — s elébe tettem igazolásomat, amelyből kiderült, hogy nem vagyok szökevény, közel a parancsnokságom. Bár magát a tényt is megalázónak találtam, hogy ilyen jöttment senki igazoltathat bennünket, hogy van hatalom a honvédség felett. Ez tett passzívvá, bizonytalanná bennünket a Don körüli harcokban is, ahol mindig mi voltunk, aki kitért, akinek parancsoltak, mi a németeknek sohasem. S ez hivatásos tisztjeink és a legfőbb vezetés nagy bűne! — Rendben! Mással is tölthetné idejét! — mondta elfordultában. — Alkalomadtán majd kikérem javaslatát — vetettem utána. Akkor még nem tudtam, kivel állok szemben, hogy milyen hatalom van a kezükben. Bognár József testvér viszont közölte az óvóhely lakóival, hogy rajtuk tartja a szemét, a nyilas testvérek a környező házak földszinti lakásaiban helyezkedtek el, és itt várják be a felmentő német csapatokat. (...) Ezen napok egyikén a Végzet csörtetett le óvóhelyünkre Bog nár testvér személyében. Délelőtt tíz óra körül járhatott az idő! Csizmák dübörögtek végig a csigalépcsőn. Elöl a fekete bőrkabát, derékszíjba akasztott két ujjal. Mögötte a kis dugó meg egy borostás állú, sovány képű emberállat, mindketten géppisztollyal. A főtestvér szétvetett lábakkal megállt a sarokban meghúzódott özvegyasszony és lánva fekvőhelye előtt. — Maga kicsoda? — förmedt rá az asszonyra. — Hol vannak az iratai?! Döbbent csend. Szem, száj, mozdulat fennakadt félúton. Á kibontakozó jelenet oly vérfagyasztó volt, hogy valóban még a lélegzet is elakadt. — Jöjjön velünk!... Igen, a lánya is!... Mindent hagyjanak úgy, ahogy van!. . , , Halvány fogalmam sem volt, hogy mi miért történik, miért vitték el őket, nem ismertem közelebbről a ház lakóit. Az óvóhelyre süket csönd borult, a jelenlevők kérdéseimre nem feleltek, pusmogtak, vállat vontak. Fél óra múlva lejött a két kísérő nyilas, széthányták a fekvőhelyet, s amit találtak, magukkal vitték. Ismételt kérdéseimre megindult a sugdolózás, bár igencsak maguk elé motyogva: az asszony nagyapja zsidó volt... ő kikeresztelkedett ... a kislány már katolikusnak született... most 15 éves... az ezüstjeiket vitték el... a lakásukat is feldúlták, minden értéket elcipeltek... Valaki besúghatta őket! A félelem, a gyanakvás, a gyűlölet megmérgezte a levegőt a ház lakói közt, lapos pillantások keresték, ki lehetett a feljelentő. Sem az anyát, sem a lányát nem láttuk viszont. Ellenben nyilas testvéreinket igen! Valamivel déli 12 óra előtt géppisztolyosaitól' kísérve lejött Bognár testvér. — Ki itt a házparancsnok? A sógorom volt, a Láng Gépgyár ötvenéves főmérnöke. Felvillant testvérünk szeme, emlékezvén rá első szóváltásunk idejéből. Kéjes vigyorral csapott le. — Ügy! hát maga a zsidóbújtató?! Itt, az orrom előtt?! S nekem ezt senki sem jelenti! (Ugyan, ugyan! Különben hogyan történhettek volna meg áz előzmények?!) Csak azt ne mondja, hogy nem tudott róla! Ezt megkeserüli! Kihallgatásra elővezetni!!! Most láttam csak, nem is kettő, hanem négy géppisztolyos fogta közre sógoromat, s taszigálták maguk előtt. Csak hápogok, levegő után kapkodok, s kerekre tágult szemekkel nézek sógorom után, majd nővéremre, ki összeroppanva, egy ágyra rogyva, üveges tekintettel mered maga elé. Alig sikerült szóra, mozdulatra bírnom. Mit tudták ők, hogy zsidónak számítottak-e vagy sem! Különben is: hogy Pista feljelentse őket? Ez összeegyeztethetetlen a jellemével. Ezek mindenre képesek, hiszen hírek szállingóztak köztünk arról, hogy három nyilas közrefogott és lelőtt egy utász alezredest a Ludovika környékén, mert nem adta át nekik szolgálati kocsiját! Gurzói nincs a közelben, rohanok Miltényihez. Elmondom. Nem túlságosan lelkesedik, nem sok készséget mutat a cselekvésre. Még vissza is kérdez: — Zsidók voltak? Tudott róla? — Nem! Azazhogy..., de hogyan bizonyítsa? Széttárta karját, mint Pilátus tehette kézmosás előtt. — Hol van most? Megpróbálok valamit — szólt megemberelve magát. Húsz perc múlva sógorom, immár kíséret nélkül, visszaérkezett. A család kifacsart állapotban, ö maga nem emlékezett rám, nem vett tudomást rólam, hogy nyomában voltam, szóltam hozzá. Érthető. Gondolkodást, cselekvőképességet megbénít egy ilyen helyzet. Az emberek sokkos kábulatban hajtják le fejüket a tőkére, állnak a golyó elé. Bognár testvér csak egyszer jelent még meg a pincében; megállt a bejáratnál, sátáni tekintettel végignézett a kushadó lakókon, s szótlanul kifordult. Azután már csak pribékjei jelentek meg naponta egy-két alkalommal.