Esztergom és Vidéke, 1988

1988. október / 8. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÖ Nyílt levél Révész Sándorhoz (Révész Sándor az MSZMP KB társadalomtudományi Intézetének megbízásából Esztergom és a tömegkommunikáció kapcsolatát vizsgálta. Dolgozatának elkészülte után több helyi nyilatkozót utólagos bírálatra kért fel. E sorok írója most tesz eleget e felkérésnek.) Kedves Sándor, tanulmányod, melyet küldtél, bátor, szókimondó, igazi reform-írás. Mégis, elsősorban érdekeltségem okán, néhány túlzást, félreértésre okot adó megállapításodat szeretném tollhegyre tűzni. A dolgozat elején, a hely története kapcsán megemlíted : „... Egy városnak, amelyet átmosott az elmúlt évtizedek belső népvándorlása, aligha van egységes pszichózisa." Ezt nemcsak Te, hanem az esztergomiak is lépten-nyomon hangoztatják, holott a megállapítás legfeljebb csak helyi méretekben igaz. Az ország többi városával összevetve az „őslakosok" aránya itt még mindig meghatározó. Te is említed, hogy a migrációs (vándorlási) nyereség — 1949 és 60 között — mindössze 4,3%. (Oroszlányban ennek kétszerese, Tatabányán 15,5%-) Szintén a bekezdésben írod: „Esztergom a Szent István-i állameszme szimbóluma". — Nem értem, hogy itt mire gondolsz. E fogalmat leginkább csak a két világháború között szokták használni — Trianon kapcsán. Pár sorral odébb ugyan hozzáteszed, zárójelben, hogy az európai integrációt érted alatta. Ez egyrészt a Szent István-i gondolat leegyszerűsítését jelentené, másrészt a mai Esztergomról még fenntartásokkal sem állíthatjuk, hogy az európai integráció szimbóluma lenne! Aztán: egy nagyon találó fogalmat használsz: Esztergomot áthatja az „ünnepnapi várostudat", amely elszabadulóban van. — Igaz, hogy az ittlakókban mélyen él az esztergomiság tudata; a sajtó, a rádió, a tévé is mind többet foglalkozik velünk, s a város neve kezdi visszakapni régi csengését, az ünnepi várostudat elszabadulásáról beszélni azonban — szerintem — túlzás. Majd így folytatod: „A fordulat évét (1948 — a szerk.) követően a város, az egyház, annak vezetői és az egész Szent István-i állameszme ellen indított támadás áldozatául esett..." Valóban, Esztergom az ötvenes években igencsak „kegyvesztett" lett. (Megszűnt megyeközpont lenni, sőt a járási központ is Dorogra költözött, s a helyiek még hosszan folytathatnák a sort) azonban erről, mint a Szent István-i állameszme elleni támadásról beszélni — logikai bukfenc. Nagyon igaz: a frusztráció, a mellőzöttség, a nyomasztó esélytelenség élménye egy egész nemzedék életét megkeserítette. Ennek kapcsán fölhozod: „Esztergom történelmi mondanivalója ma „felértékelődött". Kérdésem csupán annyi: mit értesz a város történelmi mondanivalóján? Pedzem ugyan, de valahogy sehogy sem kristálytiszta a dolog. írod, hogy megkezdődött Esztergom rehabilitációja és perújrafelvétele, s ebben jelentős szerepe lenne a helyi tömegkommunikációnak. — Hajdan az újságírásnak, a sajtónak, itt valóban valóságos fellegvára volt. Bizonyságul Te is oldalakon keresztül sorolod, hányféle lap jelent meg e helyt, köztük jóegynehány évtizedekig élt — több hasonlóval egyidőben. Itt elég csak az Esztergom című lapra, az Esztergom és Vidékére, vagy az Esztergomi Közlönyre utalni. Ma: a „kommunikációs vákuum" jellemzi a várost — mint írod. Helyi lap nincs, a Dolgozók Lapját pedig a megye városai közül itt olvassák legkevésbé. (A lapnak helyben, 1988 márciusában 1378 előfizetője volt — a mintegy 32 ezres lakosságból.) „. . . igen kevés város lehet az országban, ha van egyáltalán, ahol a megyei lapot olvasók aránya olyan alacsony, mint Esztergomban, az egyik leggazdagabb sajtótörténeti múlttal rendelkező magyar városban. . . a regionális sajtó annál kevésbé képes elfogadtatni magát a hiányzó városi sajtó helyén, minél gazdagabb ennek a helyi sajtónak az emlékezete, minél elevenebb a hiánya." A vázolt állapot megszüntetésére két kísérlet vállalkozott: az egyik a Dolgozók Lapja „Esztergomi Krónika" rovata, amely azonban — idézem: ,,. . . alkalmatlan arra. hogy közleményfolyamként legyen jelen a nyilvánosságban . . . csak tematikáját tekintve esztergomi, de nem a politikáját tekintve, hiszen minden értelemben kívül esik a város ellenőrzésén." Sajnos a Krónika esztergomi szerkesztőségének munkája közel egy éve szünetel. A másik hírharang a miénk, az Esztergom és Vidéke, írásod szerint kulturális tájékoztatónk „kritikai ereje ... a város kulturális életére, az infrastruktúra és az idegenforgalom feltételeire koncentrál. A város gazdasága, a lakosság életszínvonala, a politikai és társadalmi intézmények működése stb. kívül rekednek ezen a kritikai körön." Erről Kosztolányinak a műfordítói munkát jellemző szavai jutnak eszembe: gúzsba kötve táncolás. A mi munkánk is ehhez hasonlatos. Előtted is közismert, hogy a vidéki élet kötései erősebbek, szorosabbak, mint egy nagyvárosé, ennélfogva számtalan érdek kereszttüzében próbálunk ezt-azt tenni, tehát mi is — egy kis túlzással élve — kötéltánc-politikát folytatunk. Tovább idézlek: „Az Esztergom és Vidéke az illegalitásba szorított ünnepnapi várostudat demonstratív ön-rehabilitációját végezte el." — Igen, ha a városnak •— legalább kis részben — sikerült visszaadni önbecsülését, akkor már érdemes volt megindítani a „lapot". Bár, talán mást is tudtunk adni Esztergom polgárainak. . . „. . . Amihez a legkevésbé jutott el az Esztergom és Vidéke... az az agora-funkció ellátása." S ezután egy súlyos, mellbevágó megállapítást teszel: „Az Esztergom és Vidéke egy szűk véleményformáló kör egyoldalú párbeszéde a város polgárságának felsőbb rétegeivel." — Látszólag igaz az állítás, ám ne feledkezz meg róla: tájékoztatónk egyben műsorfüzet is. S mint ilyen, „mindenkihez" szól. — Valóban nem sokan írják. Ez azonban látszólagos. Ha végignézzük az elmúlt két és fél év szerzői listáján, tekintélyes sort kapunk. Arra törekedtünk, hogy a helyi értelmiség mind több képviselője kapjon szót, de soha nem zárkóztunk el közérdekű gondolatok közlésétől, származzék az bárkitől. Sőt, közzétettük: írhat bárki, csupán a minőséget tartjuk szem előtt. Ám, mint Te is említetted, a kommunikációs kultúránk még sok kívánnivalót hagy maga után: felajzva olvassuk az „odamondogató" írásokat, de ha már magunknak kell nekifognunk — egy üres fehér lap előtt — s felelősséggel kell szót emelnünk, amiért esetleg meggyűlhet a bajunk, már korántsem vagyunk olyan lelkesek. Városunk nem egy jeles közéleti emberét kértem már föl írásra, amit ők lelkesen el is fogadtak, de írás máig nem született. Tehát az agora-funkció be nem töltése nem csak rajtunk múlik. Összegezve: Te ugyanabba a hibába esel, mint sok helybeli: „lapunk" egy-egy jobb írásán fellelkesülve a „hivatásos" újságok funkcióit kéred rajtunk számon. Egy vágyott valóság felől közelítesz, egy már megvalósult reform-folyamat magaslatáról ítélsz, holott a mi feltételeink erre korántsem érettek: ritkán jelenünk meg, nincs függetlenített újságírónk, szerkesztőnk; a szerzők felkérésre, honorárium nélkül készítik írásaikat. Elismerést — ilyen-olyan ejnye-bejnyék mellett — ritkán kapunk, de a lokálpatrióták várnák tőlünk a továbblépést: a lappá válást. Ám a kisszámú szerkesztőség — a vázolt körülmények miatt — ezt nem vállalhatja föl. A jelen így a patthelyzettel jellemezhető. (S iVt mindjárt meg is ragadom az alkalmat: ha városunk bármely polgárának van épkézláb javaslata