Esztergom és Vidéke, 1988

1988. szeptember / 7. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÖ !„Nem múzeum. [Kein Museum." — közli szűkszavúan egy alkalmi cédula a Technika Házának bejáratán. Pedig az is: múzeum is lehetne a 100 évvel ezelőtt zsinagógaként felavatott épület. Hogy miért nem lett múzeum? Erre a kérdésre talán kérdéssel lehet válaszolni: vajon mely múzeumi tárgyak lettek volna méltók ahhoz az épülethez, amelyben naponként mondták el hitükben meggyőződött férfiak — mielőtt imaszíjat csavartak ujjukra — az egyszerű imaszöveget: „BÓRUH SÉM KÖVAJD MALHUSZAJ LöAJLOM VÖED" (= Legyen áldva dicsőséges neved örökké.) Ennek adott később csodálatos dallamot Kodály Zoltán. Milyen jól tudhatta a nagy zeneköltő is, hogy mit jelent az idézett imarészlet, amit oly felemelő kórusművé komponált. És vajon a sokszáz esztergomi mártír mit hagyott maga után, amit múzeumba helyezve, kegyelettel őrizhetne egy város, egy épület, amely ma a Technika Háza. Es hagytak-e egyáltalában valamit is a Holocaustus végrehajtói ebben a kisvárosban egy ilyen múzeum számára? Az esztergomi zsidótemető kis csarnokában többszáz elpusztított ember neve — pici gyermektől az idősekig — márványba van vésve. Középen egy meggyalázott, elhantolt tóratekercs. Ennyi maradt meg. És még valami kevés: a holtan élő, láthatatlanul látható, hangtalanul hallható árnyak, egy múlt világ szellemei, melyek féltenek egy házat, az ő házukat, imaházukat, a technika házát, hivő zsidók házát. Milyen szép ház! Az idegen értetlenül kérdi: vajon mi lehet. Milyen különlegesség ez ebben az ezeréves városban?! Az épület előtt meg egy furcsa szobor alakja áll. Talán múzeum, gondolja a messziről jött idegen. Közelebb lépve a házhoz, látja a szerény feliratot két nyelven, magyarul és németül: „Nem múzeum. Kein Museum." Lehetséges, hogy többen kíváncsiskodnának az épület belsejében is, ha ez a papírszeletkén álló kétnyelvű felirat nem lenne a bejárati ajtó ablakára ragasztva? Technika Háza! ... Tudomány! De mit takarnak a falai? Csak legalább jelképként egy emléktábla, az emlékezés és kegyelet jeleként néhány szó ott állna, hogy miért nem maradt a zsinagóga az ima háza. Egy kis tábla, hogy szólna a rácsodálkozó magyarnak, németnek, angolnak és más népeknek: a Technika Háza méltó lakhelyet, otthont kapott. Ez az otthon valaha Isten nevét és az emberszeretetet hirdette. Egy régi gondolatot ismételek meg. A zsidó templomokban olyan tanításokat hirdettek és hirdetnek ma is, melyek a keresztény gondolat alapkövévé váltak, amely alapelv nélkül keresztény, európai kultúra nem jött volna létre. Nem terjedt volna el az a kereszténység, amely az ókor szépségét, mély gondolatait, jogrendjét átmentette. A zsidó vallás gyökereiből kihajtott keresztény vallás tette lehetővé azt is, hogy hazánk'maradjon. A Technika Háza az embert becsüli, tanítja és szolgálja, de nem felejtheti a szomorú emlékeket sem, mikor „az ember önként, kéjjel ölt" és — felhasználva az elvadult technikát is — rombolta az Ima Házát. Ez az épület és a hozzá társult tragédia emlékei tiszteletet követelnek mindenkitől, aki egy pillantást is vet a különös stílusban megformált házra. Nem egy alkairni cédulának kellene tehát eltanácsolnia városunk látogatóit, tagadva, hogy az épület — múzeum. Sokkal inkább egy emléktábla volna ideillő, amely maradandóan állítja, a történelem tényeit, amelyek okán lehetne, de mégsem lehet múzeum ... Ha a feltűnően „múzeumszerű" külső elkerülhetetlenül kiváltja az érdeklődést, mi indokolhatja, hogy kikerüljük a valóban tartalmas választ? A kielégítő tájékoztatást, ami pusztán a jól végzett idegenforgalmi tevékenységnek is mindenütt elemi követelménye? Esztergomban pedig többről is szó van: a hagyományőrző jelentőségére büszke város nemcsupán az innen elhurcolt és meggyilkolt magyar zsidóság emlékezetéhez, de önmagához is csak így lehet méltó. Ha tartósan megörökíti, ami a történelemben immár örökre összetartozik: ha szavakban értelmezi az időszakokat, amelyek ellentmondásos egységét az épület és a térben előtte álló szobor jelképesen sejteti. A méltó emléktábla — az érdemi tájékoztatás — szövege ilyenformán kezdődhetne: Ez az épület, amely 1964 óta Technika Háza, 1945-ig az esztergomi zsidó hitközség temploma volt. Ugyanezen a helyen már a 18. század közepétől zsinagóga állt. A régit lebontva, 1856—59 között újat emeltek, amelynek falai azonban 1886-ban repedezni kezdtek. Ezt is lebontották tehát, s még ugyanabban az évben hozzáfogtak a ma is álló épülethez, amelyben 1888. augusztus 21-én avatták fel templomukat. JUHÁSZ GYULA: (1883—1937) Az örök ballada Mikor Koppányt, az utolsót, Vitték büszke Esztergomba, Halottan is kimagaslott S fölnézett a csillagokra. Sírt a föld, amerre mentek, Sírt az ég, amerre jártak, Virágai, csillagai Hervadoztak ősi nyárnak. Idegeni lovagoknak Tüzes vassá vált a páncér, Magyar máglyák mind kihunytak, Kár ezután ennyi lángér. Szüzek sírtak és vének Vérharmatos sebe áradt, Ázsiai messze rónák Kútfeje is mind kiszáradt. Messze sírok fölzokogtak, Messze kanca fölnyerített, Vörös lőn a hold s a dombon Száz lidércnek lángja intett. Esztergomban kiszögezték Négy világtáj fele testét, Észak, kelet, nyugot és dél Dögmadara mind kikezdték. Magyar Isten, öreg Isten Nézte némán, ült az égben. Koppány lelke szállt a szélben, Szállt az éjben, szállt a fényben. Szállt a földre, szállt a vízre, Szállt szívekbe, szállt jövőbe. Igric ajkán halhatatlan Sóhajtásunk lőn belőle! ... És így tovább. (Ez a felirat szin- magyar mellett leginkább talán ez tén szólhatna két nyelven is. És a is — németül...) Gát László