Esztergom és Vidéke, 1988

1988. nyár / 6. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÖ Kollányi Ágoston emlékére A lexikonból sok mindent megtudhatunk róla, bár az adatok esetenként pontatlanok. Azt, hogy 1913ban Esztergomban született, hogy itt nőtt fel, hogy 1931-ben fejezte be egyetemi tanulmányait, hogy 1958ban Kossuth-díjat, 1965-ben az „Érdemes Művész", 1972-ben pedig a „Kiváló Művész" címet kapta stb. De azt csak mi, esztergomiak tudjuk, hogy milyen kamaszosan félszeg szorongással forgolódott 1973. augusztus 20-án a millenniumi tanácsülésre érkezők sokaságában arra készülődve, hogy elsők között vegye át az ezeréves szülőváros díszpolgárának járó oklevelet... Ettől kezdve szorosabbá váltak kapcsolatai Esztergommal. Gyakori résztvevője volt a tanácsüléseknek és különböző kulturális rendezvényeknek, több kiállítás megnyitását is vállalta. 1980-ban az újjászervezett Balassa Bálint Társaság elnökévé választotta, majd az Eszter- I gom Barátainak Egyesületében is díszelnöki szerepet vállalt. De filmjeiben sem lett hűtlen szülővárosához, hiszen műemlékvédelmi és művészettörténeti kisfilmjeiben időről-időre felbukkannak Esztergom műemlékei, műkincsei. Alkotásaiból 1981 tavaszán a Tanítóképző Főiskola közművelődési bizottsága sorozatvetítést rendezett, melynek záróankétján személyesen is részt vett. A „Noé bárkái" című filmjének premier utáni első vetítése is a főiskola Stúdiómozijában zajlott le, ahol ugyancsak személyesen köszönthettük őt. Nem tudjuk, hogy hagyott-e hátra végrendeletet, s ha igen, vajon szól-e ebből valami a szülővárosnak. De ha nem, akkor is hagyott nekünk bőven útravalót abban az interjúban, amely az Annales Strigonienses számára, Nagyfalusi Tibor közreműködésével, 1983-ban készült: „...azt hiszem, lehetne sokkal megfelelőbb, méltóbb — mai divatszóval, hatékonyabb — módon kibontani, sugárzóvá tenni azokat az adottságokat, amelyek Esztergomban ma is megvannak, tehát hatnak. . .hathatnak mindenkire: arra is, aki ott csak megfordul, méginkább arra, aki ott él..." Igen, ez így van, kedves Guszti bácsi, és tudjuk jól, hogy e szavakat sem más mondatta Veled, mint a szeretet, hiszen Magad mondtad, hogy „...az ifjúkori kötődés — egy városhoz, a természet egy darabjához, a történelem egy metszetéhez — olyan bennünk, mint a búvópatak. Pályánk felszínén hol felbukkan, hol alábúvik, de a mélyén mindig ott kanyarog..." Ennek a benned munkáló, titkos rejtekúton járó búvópataknak mostani tavaszunkon nyoma veszett, de életed gazdag termése jelzi, hogy útja merre vezetett... Esztergom, 1986. május 16. Kaposi Endre HELYTÖRTÉNET A vízivárosi zárdából kiindulva Az Esztergomi Tanítóképző Főiskola Kiskönyvtár sorozatának kilencedik köteteként jelent meg GÁBRIS JÓZSEF: Mozaikok az esztergomi neveíőképzés történetéből című munkája. Városunk négy év múlva, 1992-ben kettős évfordulót ünnepelhet; ekkor lesz száz éves az óvónőképzés, s százötven a tanítóképzés. A szerző a pedagógusképzés két fő területének — az óvó- és tanítónőképzésnek a történetét, a két intézmény létrejöttét, működését tárgyalja napjainkig. Gábris József széleskörű szakirodalmat használ fel; örvendetes, hogy a fellelhető szekunder történeti anyagok (értesítők, évkönyvek, monográfiák, tanulmányok stb.) mellett jelentős mértékben épít levéltári forrásokra, úgymint a Prímási Levéltár, a Főegyházmegyei Könyvtár, a Komárom Megyei Levéltár stb. dokumentumaira. A kis kötet jegyzetanyaga bőséges, gazdag ismeretanyagával jól segíti a témában való eligazodást, tájékozódást. De térjünk csak vissza a címünkben említett zárdához. „Vízivárosi zárdának" nevezték sokáig a mai Bajcsy-Zsilinszky Endre —, a Katona István utca, a 19-es Hősök tere, valamint a Lenin sétány által határolt épülettömböt, a valamikori római katolikus vallású „Szatmári irgalmas nővérek" kolostorát. Őket még 1865-ben hívta Szcitovszky János esztergomi érsek a városba Szatmárnémetiből — innen a szatmári jelző — számukra zárdát alapítva. A rend 1872-ben újabb filiával bővült a Szent Anna (kerek) templom mögött, melyben elemi leányiskola és óvoda is működött. Itt nyílt meg 1892-ben az első magyarországi katolikus óvónőképző. Az alapító Vaszary Kolos érsek Számord Ignácz lelkészre bízta az intézet vezetését, melyben a képzés két évig tartott. Internátus hiányában a tanulók az igazgató által engedélyezett családoknál béreltek szobát és vettek reggelit; ebédet és vacsorát a zárdában kaptak. Az óvónőképző első osztályainak létszáma 30—35 fő között ingadozott, akiket 6—8 nevelő — többségükben női szerzetes — oktatott. A tanulók az akkori Magyarország minden részéből érkeztek, s mint Gábris József bizonyítja, a többség a magyaron kívül más — főleg német és szlovák — nyelven is beszélt; sőt lehetőséget biztosítottak — az intézet működési szabályzata tanúskodik erről — az idegen nyelvű óvónőképzésre is. A tanulók heti 32—36 órában hit- és erkölcstant, magyar nyelvet és irodalmat, kézimunkát, más hazai nyelvet (ez fakultatív volt), egészségtant, kisdednevelést stb. tanultak. Érdekes módon a századfordulóra az óvónőképzésben való részvétel divattá vált, még azok is jelentkeztek az intézetbe, akik nem akartak állást vállalni, csupán nagyobb hozzáértéssel kívánták gyermeküket nevelni. Az esztergomi óvónőképző, ami az ország hasonló intézményei között vezető szerepre tett szert, gyors felfutás után, az 1915. évi ünnepélyes tanévzáróval befejezte működését. A városban többszöri sikertelen kísérlet után az óvónőképzés végül 1987-ben indult be újra a tanítóképző főiskolával egy szervezeti egységet alkotva. Esztergom tanítóképzője — „mesterképző intézet" — 1842-ben nyitotta meg kapuit, de csak szigorúan fiúk számára. Az első leány 1861-ben, a második 1871-ben szerezte meg magántanulóként a tanítói diplomát. Idővel azonban felmerült az igény, hogy a vízivárosi zárdában nyíljék tanítónőképző. A húszas évek elején a megváltozott történelmi körülmények — Trianon — egyre inkább elodázhatatlanná tették az új iskola alapítását. (A rencf központjában, Szatmár-németiben már volt tanítónőképző, de ez Romániához került.) Az Esztergom-Vízivárosi Irgalmas Nővérek Érseki Tanítónőképző Intézete 1922-ben nyitotta meg kapuit a zárda Ferenc József (ma Bajcsy-Zsilinszky) utca 42. szám alatti épületében. A vallási felekezetre való tekintet nélkül évenként 60—70 főt felvevő intézményben két ifjúsági egyesület is működött már a megalakulás évétől: a Máriakongregáció és az önképzőkör. A növendékek az I—IV osztályos gyakorló iskolájukban IV.—V. osztályos korukban kezdtek tanítani. A magyar tanítóképzés előtt 1938-ban új lehetőség nyílott. Az ezévi XIV. számú törvény kimondta, hogy a tanító- és tanítónőképzők helyét a négyéves líceum foglalja el, majd az itt szerzett érettségi bizonyítvány birtokában a kétéves tanítói akadémián folytathatja tanulmányait a tanítójelölt. A törvény azonban nem vált valóra; a líceumi osztályok létrejöttek, de a ráépülő akadémia már nem. Az intézmény történetében a következő mérföldkő 1948. júniusa, mikor is megszületett a XXXIII-as törvény — az Irgalmas Nővérek Esztergomi Érseki Líceuma és Tanítónőképző Intézete ezzel állami kezelésbe került. Egy évre rá, az 1949/50. tanévben a tanítónőképző önálló léte megszűnt; egyesült, egy intézménnyé vált a fiú tanítóképzővel. Ezen a ponton — lezárva az önálló tanítónőképzés múltját — fejezi be munkáját Gábris József. Kötete mindenképpen hiányt pótol, hozzájárul a nevelőképzés •— és nem utolsó sorban városunk — történetének árnyaltabb megismeréséhez. Bátran javasolhatjuk minden érdeklődőnek: „Vedd és olvasd!" Csiffáry Tamás