Esztergom és Vidéke, 1988

1988. május / 5. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÖ MAROSI ERNŐ Az esztergomi ásatások ötven évvel ezelőtt fejeződött be a Várhegy déli csúcsán a középkori királyi várpalota maradványainak első feltárása és a maradványok helyreállítása. Az akkori Műemlékek Országos Bizottsága olyan elveket alkalmazott az egykori Fehér-torony és a hozzá csatlakozó palota, valamint a palotakápolna helyreállításánál, amelyekre méltán lehetünk büszkék, s amelyek mindmáig műemlékvédelmünk gyakorlatának deklarált alapelvei. Lux Kálmánnak és munkatársainak műve, amely mindenekelőtt a művészettörténész Gerevich Tibor irányításával valósult meg, mára műemlék maga is: emléke az 1938-as Szent István-évnek, emléke a két világháború közötti magyar történetszemléletnek, emlékműve annak a társadalomnak is, amely életre hívta. A romoknak a rendezése, élményt nyújtó terekké való kiegészítése ötven évvel ezelőtt megvalósult; annak a történet-képnek az irodalmi megörökítése azonban, amely az 1934 óta végzett ásatások eredményeképpen alakult ki, nem következett be, s már aligha is pótolható. Mindenekelőtt az ásatások kezdeményezésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Lepold Antal közleményei számoltak be az eredményekről, azoknak értékelését azonban — ugyanabban az évben, amikor a helyreállítást befejezték, Magyarország románkori emlékei című könyvében — Gerevich Tibor végezte el. Ennek a könyvnek —, melynek jubileumáról ugyancsak illő megemlékeznünk — a soraiban nyerte el Esztergom mintegy művészettörténeti rehabilitását, a neki kijáró történelmi jelentőség elismerését. Két korszaknak is kulcsemlékévé vált Gerevich nagy perspektívájú történeti képében: összefoglalásává a romantika hazai kultúrájának és országos hatású forrásává a magyar későromantika 13. századi virágzásának; illetve, a kápolna 14. századi falképei révén, hídfőállásává a protoreneszánsz műveltségének, az itáliai trecento festészetének. Francia kőfaragó és magyar lapicida közös munkája tette a 13. sz.-i magyar művészeti virágkor iskolájává Jób érsek és III. Béla Esztergomát, ahogyan olasz freskófestő — Gerevich hite szerint Niccolo di Tommaso — plántálta át ide a toszkánai trecento művészetét. Gerevich Tibor úgy vélte, ezek a művészeti impulzusok nem véletlenek, hanem törvényszerűek voltak, mert megfeleltek a magyar nemzeti habitusnak, s befolyásuk is azt bizonyítja, hogy a meglévő hajlamot, a kiforróban lévő művészeti ízlést segítették kibontakozásában. „Iskola" és „kisugárzás" ennek az elgodolásnak a két kulcsszava. A példaadás szándéka nem mindenben vált be. Mert máig nem készült el az esztergomi feltárások részletes monográfiája; nem rendelkezünk egységes képpel Esztergom művészeti központ-jelentőségéről a 10. századtól a 16. század elejének reneszánszáig. A kép bővült, részleteiben kidolgozottabb és árnyaltabb lett időközben, s ennek megfelelően egésze is módosult. Folytak és ma is folynak további régészeti feltárások, immár a középkori királyi palota egészének megismerése, — s épp a legújabb időben — késői középkori épületeinek rekonstrukciója érdekében is. Balogh Jolánnak a Bakócz-kápolnáról írott monográfiája világított rá Esztergom legutolsó középkori fénykorának egyetemes jelentőségére: ismét olyan, múlhatatlan érdemű szaktudományi tett, amely további kutatásokat ösztönzött és ösztönöz mindmáig. Ám ne feledjük: nem rendelkezünk ma sem mindazzal, amit ötven évvel ezelőtt feltártak, birtokba vettek. A 18. század közepétől Széless György, Klimó György, Johann Nepomuk Máthes, Czobor Béla neve jelezheti azoknak a sorát, akiknek a helyszíni tapasztalatokból és a történeti források tudós értelmezéséből merített meggyőződése, a pusztulástól megmentett fragmentumok jelentőségébe vetett bizalma egyenes vonalban vezetett Lepold Antal optimizmusáig, amelynek valóban tárgyak, épületmaradványok, összefüggések özönét köszönhetjük. Mindebből azonban ma csak a műemlékként helyreállított épületeket találjuk helyükön — azokat sem hiánytalanul. Nemcsak a feltárások tudományos ismertetése hiányzik. Meg kell kérdeznünk itt: hová lett az egykori románkori kőtár; hogyan szóródott szét különböző gyűjtemények között — köztük van a Nemzeti Múzeum — az egykor féltő gonddal együtt tartott együttes legjava; mikor válhatnak végre hozzáférhetővé a kőtöredékek, kis leletek máig áttekinthetetlenül gazdag tömegei? Ez a kiállítás jelentős lépés a rendcsinálásban, a történeti — nemcsak a tárgyi, hanem a hozzá kapcsolódó szellemi — hagyaték megbecsülésében és értékesítésében. Mert vissza kell fordulnunk a forráshoz, meg kell mentenünk mindent, amit elődeink ránk hagytak. — Vagy talán helyesebb-e úgy fogalmaznunk, hogy eléggé szerencsétlenek vagyunk, mert sok más ügyes-bajos dolgunkon kívül még egy értékes örökséggel is törődnünk kell? A klasszicista esztergomi főszékesegyház építése során két, rendkívül pontos makett is készült. Egyikük a Várhegynek a tereprendezés előtti állapotát ábrázolta, a lebontásra ítélt épületek modelljével, köztük a középkori rommaradványokkal. Ez a modell — az egyetlen kárpótlás azért, amit ugyanakkor lebontásra ítéltek — a hetvenes évek során lényegében elpusztult, hanyagságból, vandalizmusból, oktalan pusztítási ösztönből. A másik, a klasszicista együttes teljes kiépítésének terve az elegáns előtér közepén merő dilettáns jóindulatból egy működő szökőkutacskával egészült ki, amit egy jótétlélek egy műanyag gyümölcsös tálacskából eszkábált. Viszont ez a modell megmaradt —• ugyanúgy, mint Esztergom maga is, amelybe nagyjából ugyanennek az időnek a táján eszkábáltak bele nem kevésbé idegen, beton testeket. ötven évvel ezelőtt, 1938-ban úgy tűnt, hogy Esztergomnak legalább egy kis része, a várj-féhér-tornya és közvetlen környezete számára végetért a törökkor, minden következményével együtt. Ezt jelentette az erődítésben feltöltött szint kiásása, a megelőző középkori fénykor emlékeinek helyreállítása. A régészetet, művészettörténetet, műemlékvédelmet gyakran éri az a vád, hogy álmokat kergetnek, utópiák megvalósítására törekednek. Igaz-e ez mindarra nézve, ami Esztergomban történt? Az ásatás és az eredményeit átélhetővé tevő rekonstrukció vajon nem éppen egy mélyebb és lényegibb, történeti realitást jelenített-e meg, abból a korból, amelyben Esztergom országos központi, szellemi, kulturális székhely volt? Nem tett-e pontot a Szent István születéshelye körül a középkor óta szövődő kegyes legendahagyomány végére? A törökkori erőd, az országos jelentőségétől megfosztott kisváros, az idegen katonaságtól megszállt garnizonváros és a megkésett barokk pompával berendezkedő hercegérseki székhely hagyományrétegeit és planírozási szintjeit kellett mindehhez áttörni. S hozzátehetjük: egy kis helyen. Ez a kis hely azóta örvendetesen megnövekedett, szívós, szerény, áldozatos munkával, amelyről igen keveset lehet hallani. A törökkor azonban — s talán túlzás is minden rosszat ezzel az önkényesen megválasztott időhatározóval illetni — még ma sem múlt el Esztergomban. Az 1934—38-as feltárások során számos régi ember nyomára bukkantak. Egyrészük a freskók alakjainak szemét vakargatta ki, mások ottjártukat örökítették meg. 1938-ban, a tégla és a beton modern anyagaival megörökítették magukat és újonnan visszanyert bepillantásukat a történelembe a feltárók és a restaurátorok is. Nemcsak szójáték a vezető építész nevével, ha ma úgy véljük, munkájuk számunkra azt hirdeti: Hic fűit Lux: (Itt járt Lux [Kálmán]). Megerősíti bennünk a jogos kívánságot is: Fiat lux! (Legyen világosság!) Elhangzott 1988. április 18-án a Balassa Múzeumban.