Esztergom és Vidéke, 1988

1988. március / 3. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÖ Esztergomi arcképcsarnok SOMOGYI KÁROLY 1811—1888 „Gyászhír. Somogyi Károly az esztergomi főkáptalan egyik legkiválóbb tagja, a fennkölt szellemű főpap, országosan ismert tudós, ritka emberbarát és jótevő f. márcz. hó 20-án hosszas szenvedés után jobblétre szenderült. Megszámlálhatatlan azoknak a száma, akik jótékonyságában részesültek, azért a bánat ravatala mellett őszinte volt és igaz" — írta az Esztergomi Közlöny 100 esztendeje: 1888. március 25-én. Somogyi Csizmazia Károly 1811ben született Tiszaföldváron. Szülei is íróemberek voltak. Édesapja a „Hasznos mulatságok" meg a „Hazai és külföldi tudósítások" szerkesztésében is részt vett. Édesanyja, Kelemen Borbála — az első magyar színigazgatónak, Kelemen Lászlónak húga — fordításaival lépett a nyilvánosság elé. Károly a pesti piaristák gimnáziumában tanul, majd kispap Nagyszombatban, ahonnan mint kiváló képességű tanuló a központi szemináriumba került. 1834-ben pappá szentelték. 1841-ben már az esztergomi presbitérium (papi továbbképző) tanára; ugyanebben az évben a pesti egyetem hittudományi karának pályázatára írta „A törvények iránti engedelmességről" c. művét, amellyel díjat nyert. A „Religio és Nevelés" c. egyházi folyóiratban jelentek meg írásai, s a lapnak 184348 közt szerkesztője volt. 1849. január 2.—június 30. között új folyóiratot adott ki, a Katholikus Iskolai Lapot. Ebben több hazafias és szabadelvű cikk jelent meg, ezért amikor az osztrák hadsereg előrenyomult, a fővárost ő is elhagyta és gazdálkodó testvérénél, egy kis Temes megyei faluban húzódott meg. Másodszor (szintén rövid időre) 1850ben találjuk Esztergomban: prímási levéltárnok és könyvtárnok. 1851-ben már ismét Pestre került, ahol újra lapszerkesztő (Családi Lapok, Religio). Ö maga főleg filozófiai és teológiai munkákat ír; 1859-ben tartja akadémiai székfoglalóját: „A bölcsészet lényege és feladata"-ról címmel. Ugyanebben az időben a „Jó és olcsó könyvkiadó vállalat" (később Szent István Társulat) aligazgatója, majd igazgatója. Tevékenységéért joggal nevezték a társulat második alapítójának. Megmentve a csődtől, nemcsak pénzügyi alapjait szilárdította meg, hanem kiadáspolitikájának is új irányt szabott. Felfogása szerint a műveltebb osztály gondoskodik magáról, ezért elsősorban a nép megjavítását célzó „népiratkák" kiadását sürgeti, majd az ifjúság számára megfelelő tankönyvek, irodalmi termékek megjelenését. Mivel politikai vagy egyházügyi kérdésekben mindig csak elvek — a könyvek tanításai — vezérelték, hajthatatlan meggyőződéssel ragaszkodott ideáihoz. Így aztán — a változó realitások, taktikák, pártállás szerint — több oldalról is támadták őt mint rebellist és hazafiatlant, mint szabadelvűt és konzervatívot. „Olyan nyers-nyakas maradt mindvégig, aminők csak az álomemberek tudnak lenni igazi vagy vélt igazságaik védelmében" — adott róla nagyon találó jellemzést Móra Ferenc 1923-ban, Szegeden kiadott megemlékezésében. A Szent István Társulat és a Religio szerkesztőségén belüli viszályok is elkeserítették, ezért 1860 tavaszán lemondott tisztségeiről. 1881-ben Olaszországban tett hosszabb utazást, sorra látogatta a nagyobb városok múzeumait és könyvtárait, Rómában IX. Pius pápa is fogadta. Hazatérve, előbb (1861—63 között) pozsonyi, majd 1865-től esztergomi kanonok. 1863-ban elfogadva a Szent István Társulat alelnöki tisztségét, kisegíti válságából a kiadót. Közben váltakozva él Esztergomban, illetve pesti (Márton utcai) házában; egyre inkább elvonultan, ahogy szembaja elhatalmasodik rajta. Jövedelmét — a jótékonykodás mellett — könyvtárának kialakítására költötte. „Mondják, hogy Márton utcai háza ... egy nagy könyvesláda volt, amelyikben csak ő ismerte a járást. Én azt hiszem, több volt ennél: aszkéta testéből kiáramló lelkének ez volt a fizikuma... ö nem szép nyomású lapokat és remekbe készült kötéseket gyűjtött a látogatóknak, hanem lelki magtárt halmozott fel magának. Európa minden kultúrnyelvén olvasott és nem volt az emberi művelődésnek olyan tere, amelyet ő idegennek érzett volna magától. Minden szakmabeli vezetőmunkákat gyűjtött és olvasott, és asztrológiákon, botanikán, teológiai munkákon, művészethitórián, politikai történelmeken, útleírásokon, regényeken, mindenütt megtalálom kritikaíró ceruzája nyomait. Egy csodálatos emberméh volt, aki semmiféle könyv mézét nem hagyta megkóstolatlan, de mindnyája felett ott libegtette finom fullánkját..." (Móra Ferenc) Hatalmas gyűjteményét, 43 000 válogatott kötetet 1880-ban az árvíz sújtotta Szeged városának adományozta. „ .. én a könyvtárral aképpen kívánok rendelkezni, hogy az valóban gyümölcsözővé válhasson a közművelődésre nézve" — írja alapítólevelében, gondosan megszabva azokat a feltételeket is, amelyek biztosítják, hogy a jövendő közkönyvtár rendeltetése szerint működhessen. E legmaradandóbb tettét 1883-ban követte az ünnepélyes megnyitás, amelyet megélt, de nem vett részt rajta. Időközben elvesztette gondozóit: két szeretett nővérét is. Mindketten Esztergomban, a szentgyörgymezői temetőben nyugodtak; ő is ide kívánt temetkezni. „Utolsó éveit csaknem teljes vakságban töltötte, a kor uralkodó szellemével elégületlen, az emberek iránt bizalmatlan volt. Jó lelke, nemes szíve egészen idegenül érezte magát. E kriptái élet után mégis a szabadba kívánkozott nyugodni. Ugyanis ő maga óhajtá, hogy nem a várbeli sírboltba; de a szentgyörgymezei sírkertbe helyezzék örök nyugodalomra" — olvashatjuk az Esztergomi Közlöny nekrológjában, amely újság a március 22-én du. 4 órakor kezdődő temetésről is beszámolt: „A temetési szertartást Krottky József kanonok végezte. A temetésen a főpapokon és az alsópapságon s a nagyszámú világi közönségen kívül részt vettek a hatóságok képviselői, a tanuló ifjúság és a növendék papság. Ez utóbbiak megható gyászdalt énekeltek a boldogult ravatala mellett. Szeged városa is megemlékezett fejedelmi jótevőjéről s a polgármester s a könyvtárőr által képviseltette magát a temetésnél." A Pallas Lexikon szerint Somogyi 40 000 Ft alapítványt tett, négy egyenlő részben a pesti piarista, az esztergomi és a nagyszombati gimnáziumba, továbbá az esztergomi tanítóképzőbe járó szegény tanulók ösztöndíjazására. „Az adománylevél, melyet Szeged városa tvhatósági bizottsága őriz, a megboldogult főpap emlékének örökre fennmaradó sírköve" — fogalmaz imigyen az Esztergom és Vidéke előbb már idézett száma, mintegy fölöslegessé jósolva a szentgyörgymezői valóságos sírkövet. Mindenesetre ez a sírkő — ha egyáltalán elkészült valaha — nyomtalanul eltűnt. (Ahogy Rumy Károly György síremlékével is történt.) A Somogyi Könyvtár vezetői — Móra Ferenc utódai hívebben, nemcsak nevében őrizték meg az alapító emlékezetét. 1982-ben az — időközben Csongrád Megyei Könyvtárrá minősített — intézmény megnyitásának centenáriumára, új épületének felavatására készülődve elküldte munkatársait Esztergomba. Velük együtt kerestük a sírhelyet, ahol majd koszorúzni lehetne — mindhiába. Ahhoz a tervhez, hogy egykori kanonoki lakását (a mai Béke téren) jelölje emléktábla, a felsőbb szervek nem adták hozzájárulásukat. Az esztergomi emlékezethiányt Andrásfay Ödön szentgyörgymezői plébános kezdeményezése töltötte be némiképp, elkészíttetve egy emléktáblát. Ezt 1986. május 20-án (még Lékai László érsek részvételével, a Somogyi Könyvtár küldötteinek jelenlétében, egyébként szűkkörű közönség előtt) a szentgyörgymezői temetőkápolna külső falán helyezték el. Szövege a következő: „Somogyi Károly esztergomi kanonok. 1811—1888. Életét a köznek, egyházának-hazájának szentelte önzetlenül. Megalapítója a róla nevezett szegedi Somogyi-könyvtárnak. Emlékének állítja a Szentgyörgymezői Egyházközség, melynek temetőjében végakarata szerint eltemették." Sz. M.