Esztergom és Vidéke, 1988

1988. március / 3. szám

7 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TÁJÉKOZTATÓ BALÁZS-PIRI BALÁZS FÖLDES VILMOS kiállításának megnyitóján Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Vendégek! „A csókot gyakorold és ne magyarázd!" Ezt mondja Juszuf, a bölcs költő fiatal, tapasztalatlan társának Kiss József bájos versében, amikor az a szerelem művészetének értelméről, titkairól faggatja őt. Szívem szerint ezt íratnám ki minden vernisszázson, ahol a megnyitót tartó prominens személyiség szépen elmagyarázza az egybegyűlteknek, mit fognak látni a kiállításon, hogyan kell értelmezni a művek mondanivalóját, és mi az alkotók „üzenete" nekünk, egyszerű nézőknek. Most viszont én magam estem ebbe a csapdába. Nekem kell annak a megtisztelő felkérésnek eleget tennem, hogy néhány szót szóljak Önök előtt, akik eljöttek a mai délutánon ide, a Dorogi Galériába, hogy megtekintsék kedves kollégám és barátom, Földes Vilmos grafikusművész kiállítását. Azaz, most nekem kell a csókot magyarázni, ahelyett, hogy Önök máris gyakorolhatnák, képletesen szólva, persze. Ha a rendező intézmény olyan könnyelmű, hogy egy lcarikatúristát kér fel egy karikatúra-kiállítás megnyitására, akkor bizony számolhat azzal, hogy meglehetősen elfogult, hol eufórikus, hol keserű elmélkedést hall erről a műfajról. Mert karikatúristának lenni a végletekig hálás és végletekig hálátlan állapot. Hálás, mert a karikatúra népszerű műtaj. Az emberek szeretnek nevetni, és mivel örök emberi tulajdonság, hogy soha nem a saját, hanem a mások hibáira, fogyatékosságaira ismernek rá, a karikatúristának könnyű dolga van. A karikatúrának általában nincs bonyolult jelrendszere, könnyen érthetőnek és frappánsnak kell lennie, hogy azonnal fogyasztható legyen. így aztán a karikaturisták között nemigen van meg nem értett művész, aki megelőzte a korát és nyomorogva kénytelen azzal vigasztalnia magát, hogy az utókor talán méltányolni fogja zsenialitását. De ugyanakkor hálátlan státusz a karikatúristák kicsiny csoportjához tartozni. Kezdődik azzal, hogy karikatúristának lenni nem elhatározás kérdése, mi nem pályát választunk, mi nem iratkozhatunk be karikatúra-iskolába. A karikatúrista úgy lesz karikatúrista, hogy annak születik. Ebből következik, hogy az is marad élete végéig, akár akarja, akár nem. Műveit pedig gyorsan fakuló papírra rajzolja. Az ötlet, amely ma még brilliáns telitalálat, holnapra leereszt, szatírájának tárgya néhány év, de sokszor már néhány nap múlva aktualitását veszítheti, bravúros rajzaira az idő múlásával alig vagy egyáltalán nem emlékeznek. Mégis, miért annyira kedvelt és népszerű műfaj a karikatúra? Nos, a karikatúra az a műfaj, amely mindig és minden korban szinkronitást mutat a történelemmel. A karikatúra az a műfaj, amely egyidejűleg és nagyon érzékenyen reagál minden politikai és társadalmi jelenségre. A karikatúra az a műfaj, amely — mint egy mérőműszer — azonnal jelzést ad, ha erkölcsi normáinkban zavar mutatkozik. Mondhatnám úgy is, hogy a karikatúra egy kicsit a társadalom lelkiismerete. Azonnal felszisszen, ha közéletünk bármelyik területén beteg gócra talál. Persze, ne misztifikáljuk a karikatúra műfaját. Volt idő, amikor ezt az ágát a művészeteknek túlértékelték. Amikor komolyan hitték, hogy a szatíra éles fegyverével szét lehet zúzni például a vaskalapos bürokráciát, vagy akár a szőröskezű, kövér, élősködő kapitalistákat. Ami egyébként nagy hiba lett volna, mert kiktől kérhetnénk ma nyugati kölcsönöket? Nem, Hölgyeim és Uraim, a karikatúra nem váltja meg a világot. Nem lesz kevesebb az erőszak, nem fog-, ják kevésbé szennyezni a levegőt, és nem csökken az ostobaság sem a fejekben, bármennyi karikatúra is jelenjék is meg. De ha mosolyogni tudunk egymás — és főleg saját — hibáinkon, ha azonosulni tudunk egyegy karikatúra gyilkos indulatával, de ha csak annyi történik is, hogy egy jól sikerült rajz láttán elnevetjük magunkat, akkor talán több türelmet tudunk tanúsítani egymás elviselésére, megértőbbek leszünk embertársaink gyarlósága iránt, és talán-talán elviselhetőbbek lesznek korunk sokszor pesszimista prognózisai. Igen, Kedves Vendégek, a mosolyogni, a nevetni tudás képessége: ez az, amit soha nem szabad elveszítenünk, amit mindig őriznünk kell. Mert hitem szerint ez a képesség az, amely mindig átsegíthet bennünket életünk válságos időszakában, aki mosolyogni tud, élni is tud! Földes Vilmos grafikusművész, aki, merem állítani, a világ legszerényebb karikatúristája (íme, most is milyen szerényen tiltakozik itt mellettem) ennek a mosoly-eszménynek a felesküdött katonája. A mosoly hadseregében talán nem ő a tábornok, talár csak egyszerű közkatona, de ő az, aki mindig az első sorban harcol és soha meg nem futamodik. És meglehet, hogy a csatát a tábornokok irányítják, de a közkatonák nyerik meg. Földes Vilmos mindig megnyeri a maga csatáját. A megnyitó előtt magam is végignéztem a tárlatot és meglepett, hogy mennyire kiforrott, érett művész egységes eszme és formavilágát láttam. Természetesen nem most először találkozom Földes Vilmos munkáival, hiszen ismerem őt vagy jó húsz éve, amióta fiatal kezdő karikatúristaként beállított a Lúdas Matyi szerkesztőségébe. Azóta is időről időre bekopogtat a szobánk ajtaján, és ugyanazzal a szerény mosollyal mutatja legújabb rajzait, mint a legelső alkalommal. És mindenki örül, ha jön, mert ezek a rajzok szellemesek, ezek a rajzok eredetiek, magukon viselik egy szuverén alkotó ember egyéni látásmódját, szellemét. Hölgyeim és Uraim! Itt most Önök egy olyan kiállítást láthatnak, amelyet a művész legjobbnak tartott rajzaiból válogatott össze. De nem csupán ennyi! Ennek a kiállításnak szellemisége van. Egy szuverén alkotó elme és kéz által alkotott torzképek mutatják meg Önöknek azt a világot, amelyben élünk és amelyben élnünk kell. Még egy dologról szeretnék beszélni, amikor Földes Vilmos művészetéről szólok. Manapság sok szó esik vizuális kultúránk elmaradottságáról, a vizuális nevelés fontosságáról. Azt mindenki helyesli, hogy a gyerekek zenei ízlés- és tudásvilágát fejleszteni keli. Az sem vitás, hogy a nebulókat rá kell szoktatni az irodalom szeretetére, megértésére. Ez mind helyes. De ugyanakkor miért hanyagoljuk el iskoláinkban oly sajnálatos módon az ifjúság vizuális nevelését? A képzőművészet formavilágát, közlési nyelvét ugyanúgy el kell sajátítani, mint az irodalomét, vagy a zenéét. Véleményem szerint a karikatúrának itt lehet nagy szerepe a vizuális nevelésben. A karikatúra mondanivalója érthető és közvetlen, nem tűri a ködösítést és a mellébeszélést, formanyelve világos, letisztult, kerek és egész. A karikatúra kiválóan alkalmas arra, hogy megszerettesse az emberekkel a képzőművészetet, és elsősorban a fiatalokkal, akik a leginkább fogékonyak. Földes Vilmos aki nem csak kiváló grafikus, de kitűnő pedagógus is, e területen sem tesz keveset, hiszen a vizuális kultúra, ízlésvilág formálása, alakítása során neveli a jövő — és persze a jelen — közönségét, amely, szívből remélem, mindig szívesen jön be a kiállító termekbe. Önök már bejöttek. Itt vannak és én ennek nagyon örülök, mert biztos vagyok benne, hogy nem bánják meg. Kérem, nézzék végig figyelmesen Földes Vilmos kiállítását, amely sok örömet fog szerezni azoknak, akik szeretik és értik is a karikatúrát. A kiállítást szeretettel megnyitom. (Elhangzott Dorogon, 1988. február 12-én.)