Esztergom és Vidéke, 1988

1988. február / 2. szám

ESZTERGOM 1988 Február MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÓ Ara: 7,—Ft tttö Esztergom kiemelkedő történelmi jelentőségét, rangját nagyon sok magyar — köztük számos esztergomi — tudatában szinte kizárólag a Bazilika jeleníti meg. Ezért tartom nagyon fontos teendőnknek az első királyi székhely teljesebb múltjának méltó megörökítését. A Várhegyen — a folyamatban lévő rekonstrukció keretében — kellene kialakítani egy olyan emlékhelyet („pantheont"), amely szobrokban, emléktáblákban tenné bármikor „olvashatóvá" — nemcsak a turistáknak, de az itt élőknek is — Esztergomhoz fűződő történelmünket, az államalapítás hatalmas művét, árpádházi királyaink országlását (Géza fejedelemtől IV. Béláig), a reneszánsz nagy érsekeinek érdemeit. Természetesen hasonlóképpen fontos volna, hogy minderről folyamatosan is olvashassanak a felnövekvő nemzedékek. Hogy mindig hozzáférhessenek ahhoz, ami — különbségeik ellenére — összeköti őket: a nemzet- és városalkotó hagyományok értékrendjéhez. Azaz — addig is, amig a tudományos alaposságú Esztergom-monográfia elkészülhet — sürgetnünk kell egy népszerűsítő várostörténeti munka megjelentetését, illetve időről-időre újabb kiadását. Esztergom történelmi fénykorának építészete nagyrészt elpusztult: ami megmaradt, annál inkább védelmet érdemel. Mégpedig nemcsak a régészeti feltárások, nem is csupán az épületekben, a város és utcaszerkezetben látható emlékek, hanem azok is, amelyek „csak" hallhatók, olvashatók ... A jelenlegi város a múlt század végén több kisebb településből alakult ki. Fontos lenne az egyes városrészeket eredeti nevükkel jelölni, és ezeket — ahogy újabban a fővárosban is — az utcanévtáblákon feltüntetni (Szent Tamás, Víziváros, Hévíz, Kovácsi, Csutimonostor, Szentgyörgymező, Bánom stb.). Ugyanígy időszerű lenne, ha Kertvárosban — amelynek jellegtelen neve pusztán az uniformizálás torz divatjára emlékeztet — ismét táblákra kerülnének a történelmileg igazolt, a lakosság által szívesen használt „Kenyérmező" és „Tábor" helységnevek. Ami az utcaneveket illeti: — a talán legfontosabb döntés már megszületett. Sokunk örömére eg.y ideje már ismét IV. Béla király nevét viseli az az utca, amelynek valamelyik telkén sírhelyét is feltételezhetjük. Más utcanevek visszaállítását is többen kívánták, főként azokét, amelyeket 1948—50 táján „töröltek el". Sokan javasolták a Lőrinc utca, a Simor János utca, a Sissay köz, a Csarnok utca és a Rudnay Sándor tér elnevezések visszaadását. Erről az elvi döntéseket meghozni — ma már — a legtöbb esetben nem nehéz. így például Rudnay Sándor érsek jelentősége Esztergom mai építészeti arculatának létrejöttében elvitathatatlan. Néha azonban hosszabb mérlegelésre van szükség, így a Lőrinc utca esetében is. Ha a valamikor itt lévő — Szent Lőrincről elnevezett — templomra, illetve városkapura gondolunk: a régi utcanév tartalma nagyon is érdemes a „jelenlétre". Ám nem kevésbé az a mártírok emléke, akiket a II. világháború idején erre indítottak el a pusztulásba. Az említetteken kívül még sok jeles személyiség vár arra, hogy utca, szobor, emlékmű örökítse meg: Szent Adalbert, Imre király, III. Béla, Bakócz Tamás, Somogyi Károly... Névsorukat — mint javaslatot — a Balassa Társaság már évekkel ezelőtt összeállította a Városi Tanács számára. A múlt „megjelenítésében" fontos szerepe van az intézmények névadásának is. Nagy eredménynek tekintjük, hogy máig névtelen Tanítóképző Főiskolánk ezév szeptemberétől büszkén viselheti majd a kiemelkedő humanista. Vitéz János nevét. Ugyanígy örömünkre szolgálna, ha a kórház újra igazi — kötődést kifejező — névhez jutna, mert a mai nem több egy hosszú hivatalos megjelölésnél. Szerintünk akár eredeti nevét — az alapítójáét — is visszakaphatná (Kolos Kórház); vagy pedig új névadójául Németh Lászlót kellene választani, aki orvosként is dolgozott, s a harmincas években több nyarat apósa birtokán, a Dorog—Esztergom között fekvő Sátorkőpusztán töltött. A megszokott elnevezés olyan, mint kedves ruhadarabunk vagy a „belakott" otthon: egyiktől sem válunk meg szívesen. Nemcsak a családi név köt össze több generációt, hanem a családi otthon is, sőt ahol áll: az utca is, feltéve, hogy annak sem változik a neve. A közintézmények — iskolák, könyvtár, múzeum, kórház — maradandó elnevezései ugyanígy a benső városképet építik. Másszóval: a mi városunknak, mint egy népesebb család történelmi „együttlétének" tudata ez, amely otthon-érzéssé, hétköznapi élménnyé csak úgy elevenedik, ha „úton-útfélen" minél több érzéki jeladás segíti. A történelem „közelléte" kell ahhoz, hogy igazi „közélete" is legyen. Olyan jelene, amely a változtatások és a folyamatosság egyensúlyára törekszik. Ez az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet, amelynek kielégítése nélkül valóságos közösség — városé, nemzeté — nem létezhet. A másik ugyanilyen fontos: az igazi részvétel, az érdemi beleszólás és cselekvés lehetősége. Dr. Etter Ödön és Nagyfalusi Tibor