Esztergom és Vidéke, 1987

1987. december / 10.szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATO Van idefenn még egy WC, meglehetősen eldugott helyen, rejtetten. Kettőjük közül hol az egyik, hol a másik volt zárva —, köztük a futkosó turisták. Előfordult azonban, hogy egyszerre mind a kettő — nyitva volt. Sajnos, az ellenkezője is... A többi városbeli nyilvános WC-t sem jelezték iránymutató táblák, melyek eligazították volna a szükségben szenvedőket. Egyik-másik helyiség állapota pedig — beleértve a vendéglátók némelyikének mellékhelyiségét is —, erősen kifogásolható látványt nyújtott. Olaszországban „a WC-s nénik" hófehér köpenyben látják el teendőiket. Itt megjelenésük, munkavégzésük „nagyságrendekkel" marad el tőlük. Mindezideig itt fenn a Várhegyen sehol nem volt ivóvíz vagy üdítőital mellyel szomjukat olthatták volna a turistáink. Végre ez év szeptemberében felállítottak a bazilika bal oldalában egy kedves kis díszkutat, mely ivóvizet is szolgáltat, Igaz, már nem folyik, csak csepergél, s vajh, télen gondol e rá valaki, nehogy szétfagyjon? Mi több, jövőre talán a székesegyház másik oldalán is lesz egy kis kutacska. Alapvető hiányt pótolunk velük! Előrehaladást jelent, hogy ez éven már nagy számban helyeztek el szemétgyűjtő kosarakot. Csakhogy szemétbegyűj tőink a kettő közül csupán egyik horgukra akasztják fel, mely ha letörik, pusztulásra lesznek ítélve. Mind ezek, mind az új lámpatestek festése hanyag, felszínes, a korrózió kikezdi őket! Végre szép és kényelmes padok is kerültek a sétányokra. Eddigi hiányuk érthetetlen nemtörődömségre vallott. Közútjaink, pontosabban járdáink állapota azonban kritikán aluli, minden képzeletet fölülmúl! A különböző okokból számtalan helyen feltört aszfaltot nem pótolták, avagy felelőtlen, lelkiismeretlen munka eredményeképpen ordítóan elütő burkolattal javították ki. Feltűnést kelthettünk vele, mert ilyet tőlünk nyugatra sehol nem látni. Idegenvezetőink pedig aligha tudták megmagyarázni, hogy a városközpontban újonnan lerakott járdáink közepén az aknanyílások körül miért kellett felszedni a kőkockákat, s helyüket mért tömték ki homokkal. E homokhalmokat fél év alatt több alkalommal már letörölték háziasszonyaink bútoraikról, hová elfújta a szél, de az illetékesek gondoskodtak pótlásáról. S ha novemberre visszakerültek is a kövek a helyükre, s így megszűntek e buktatók, jelenleg a piac területét és annak keresztező utcáit fedi vastagon a szélfútta homok. Ez viszont már nem zavarja a kedves idegent, a lakosság meg egyszerűen nem számít. De még látták a kedves vendégek a Bástya-közben a húsz centiméter vastag beton feltörését, s a lefektetett műkőlapok 8-10 helyen történő összezúzását, felszedését, hogy helyükre fákat ültessenek, vagy lámpatesteket rakjanak. Azt állították, hogy ezt náluk előre betervezik, a helyüket kihagyják. Nem kételkedem e „visszajelzések" hitelességében hiszen ha mi megyünk külföldre, hasonlóképpen mindent megfigyelünk, minden érdekes apróságot megjegyzünk. Egyik barátom az elmúlt hetekben jött vissza Amerikából másfél hónapos tanulmányútjáról. Mesélte, hogy első sétáján részvéttel nézte azt a feketebőrűt, ki porszívózta a járdát. Gondolta, „begolyósodott", avagy talán állástalan, rákényszerült, esetleg ez a hobbyja.. Amikor azonban fehérbőrűeket is hasonló ténykedésen kapott rajta üzleteik előtt, megváltozott téves feltételezése. Értetlensége érthető: városunk járdái, koszosak, porosak, mocskosak, szemetesek. Az üzletek előtt is. Nem az Idegenforgalmi, könyvkiadásunk felelős azért, hogy ezren és ezren elképedve és hitetlenkedve fogadták a pavilonbeli dolgozók válaszát, miszerint nincs, nem kapható: sem Magyarország, sem Európa autóatlasza, sem Esztergom (rendes) térképe; nincs Esztergomról városkalauz, s a Várról és a bazilikáról hiába kértek magyar, német, angol, francia, olasz, holland, sőt svéd nyelvű tájékoztatást! Egyszerűen nem tudtak hová lenni a csodálkozástól ilyen alapvető helyi s országos tájékoztató kiadványok hiánya láttán! S mily őszinte öröm és meglepődés tükröződött azon holland turisták arcán, kik anyanyelvükön nyomtatott néhány lapos kis füzetecskét kaptak kézhez. S hányan bosszankodtak hétvégeken, nem tudtak filmet venni fényképezőgépeikbe! Igen sok német és angol nyelvű album fogyott el Magyarországról és Esztergomról —, amíg volt. A szép kivitelű, színes fotókkal megjelenteket keresték, fekete-fehér illusztrációkkal ellátottak nem keltettek érdeklődést. Elkeltek volna olasz, francia, holland és svéd nyelven is. De hát... ? Nem volt a különböző étkezdéket propagáló kis térképes szórólap sem, mely innen, a bazilikától elvezette volna az ebédelni óhajtókat asztalaikhoz. Hány turistának kellett elmagyarázni, hogy honnan, mikor, melyik busz viszi ki őket a vasútállomásra. Mikor és honnan indul a hajó Budapestre, s hány órára ér oda! Sehol egy eligazító tábla, iránymutató nyíl. Óriási nagyot lépünk előre turistafogadásunk terén, ha az „Esztergom és Vidéke" októberi számában beharangozott közlés szerint — Horváth Béla múzeumigazgató tollából — a Vármúzeum újonnan kialakított előcsarnoka megnyílik a beígért szolgáltatásaival együtt! Enyhül az időnkint kialakult torlódás, kellemessé válik a várakozás. S ha az előzőekben felsoroltakat is kijavítják és pótolják a hiányokat azok, akik ezért kapják a fizetésüket, akkor megállhatunk egy kis időre, hogy elgondolkozhassunk arról: — hogyan tovább, melyek az új teendőink? Kadosa Árpád ESZTERGOMI ARCKÉPCSARNOK DÉVÉNYI IVÁN (1929—1977) A Balassa Bálint Társaság Esztergomi írószobák c. sorozatának második estjén egy elhagyott — de korántsem üres — írószobába „léphettek be", akik november 30-án ellátogattak a városi könyvtárba, hogy Dévényi Ivánnal „találkozzanak". Az idézőjelzés — sajnos — helyénvaló, mégha a résztvevők többsége nem is érezte igazán annak, hiszen bennük a barát, a munkatárs, a tanár személyisége máig eleven jelenlét. Sugárzása mintha valósággal anyagi erejű lenne, szemben az idő enyészetével. Tíz éve burjánzott már a perc, mióta el kellett távoznia?... Csak tíz év — csak véletlen akadályoztatás, aminek következtében még mindig nem érhetett vissza, hogy — a B. B. tagjaként — ő maga beszéljen munkájáról. .. Arról, ami elkészült, — arról, ami készülőben van... Véletlen, hogy távollétében csak az előbbiekről eshetett szó, — s az is, hogy szerény öngúnnyal nem tudta, nem tudja elhárítani, hogy arcképcsarnokba iktassák. Hogy az ő folytonosan értékgyűjtő munkásságában rögzítve az értékeket, — maradandóságra ítéljék. Hogy lexikonokban, értekezésekben ne ő keressen forrásokat, hanem róla keressenek; hogy ne ő emlékeztessen, hanem róla emlékezzenek. Jelenlétéről — a múlt idézőjelei között... Véletlen ez, ami tíz éve lett szükségszerű. „Dévényi Iván (Cegléd, 1929. aug. 8.—Esztergom, 1977. nov. 20.) tanár, művészeti író. 1947—1951 között a bp.-i tudományegyetem bölcsészettudományi karán szerzett magyar-történelem szakos tanári oklevelet. 1951-től haláláig Esztergomban élt és tanított." (M. É. L.: 1.) „A diákjai egymás között apucinak hívták. Még a gúnynevében is benne volt jellemének lényege: a patriarchális derű, a környezetet megnyerő közvetlen emberség, szeretet. Nehezen viseljük el a szeretetet, mert gyakran önzést, magakelletést gyanítunk mögötte, Sokaknak ürügy, alkalom arra, hogy folyton panaszkodjanak. Dévényi nem tartozott közéjük. Érzelmeit, s a világ dolgairól alkotott véleményét iróniába öltöztetve fejezte ki, anélkül, hogy bárkit is megbántott volna. Haragosai nemigen akadtak, legfeljebb milliókat érő képgyűjteménye miatt irigyelték. (...) Inkább szenvedélyes műgyűjtőnek, mintsem kritikusnak vallotta magát. Egyénisége, ízlése volt, s e tulajdonságok manapság fölérnek bármely megszerezhető társadalmi ranggal. Még nem ismertem személyesen, mikor egy gimnazista barátom rámutatott az alacsony, derékban-termetes férfire, aki küllemét meghazudtoló iramban sietett valahová és közben újságot olvasott. Mohó betű- s hír-