Esztergom és Vidéke, 1940
1940 / 1. szám
HATVANEGYEDIK ÉVF. 1. SZÁM. VASÁRNAP, 1940. JANUÁR 7 Szerkesztőség, kiadóhivatal: Sirnor-u. 20 &0r8S8Íéű7 ßOÜÜkäl 6S társadéi (ül l$p Előfizetési ár í hóra: l pengő 20 fillér Megjelenik hetenkint kétszer Csütörtökön 10, vasárnap 16 fii. VÄnm@(0y®n>lk Omnepraapja Csütörtök délelőtt ünnepi zászlódíszbe öltözött az esztergomi vármegyeháza. A csillogó egyenruhák, a főpapi talárok, a szimbolikus egyszerű ünneplő magyar ruhák színpompásan emelték ki, hogy vármegyénk közönsége ünnepet ül. Olyan ünnepet, amely lezárása és kezdőpontja egy-egy időszakasznak. Az esztergomi közönség megszokta már, hogy rövid időre megáll ezen az ünnepi napon, megemlékezik az elmúlt időszakokról, előretekint a jövőbe, hol optimizmussal, hol sötétlátóan, aszerint, amint reményei az eseményeket szemlélve kialakulnak lelkében. De minden gondolatba, akármilyen irányba is vitték el érzelmei, belevegyült egy nagyon keserű DR. KÉS VÁRKI FRÉY VILMOS FŐISPÁN ürömcsepp húsz év óta, ez az ürömcsepp pedig a nemzetközi szerződés volt, amelyet egyoldalú erőszakkal kényszerí- tettek ránk Trianon egyik átkos emlékű palotájában. Trianon sok-sok keservét átérezte az egész ország, de a húsz évi megszokás a legelevenebb sebre is rá tudott tenni egy kis fájdalomcsökkentő heget. De ha valaki megállhatott a Nagy-Duna partján és átpillanthatott a széles vizen, mint- ahogy mi azt, esztergomiak, éveken keresztül minden nap megtettük, akkor ez a heg felszakadt és a seb még ezerszeresen jobban fájt. A vármegyeházán húsz év alatt többször is gyülekeztünk dacos ünneplőben, hol főispáni, hol alispáni beiktatásra. De, amint a színpompás képet szemléltük, belevegyült ünneplésünkbe egy könnyszem. Csonka a vármegyénk, csonka az országunk. A Duna néhány lépésnyire tőlünk nem összekötő kapocs, hídja nem a testvéri összefogást jelenti a Dunántúl és a Felvidék között, hanem elválasztó vonal a két ország között, a Várhegy fokáról nem a Magyar Kisalföld magyar búzáját lengeti felénk a szél. Ősi ünnepségünkről hiányzik vármegyénk párkányi járása és mi nem szoríthatunk kezet a túloldali járás becsületes, igaz magyar uraival. Lehet-e csodálkozni azon, hogy ünnepségeink egyetlen szónoka sem tudott szabadulni ez alól a nyomasztó keserűség alól és lehet-e nem természetesnek venni, hogy minden REVISNYEI REVICZKY ELEMÉR ALISPÁN szónokunk első szava az elszakított magyar testvéreinkhez szólt és hogy az idők múlásával állandóan erősödő elszántsággal ismételtük a Hiszekegy vígaszthozó sorait. De elmúlt a húsz év, a gonosz látomást elfújta szemünk elől a történelem szele, a Duna túlsó feléről eltűntek Trianon groteszk kreatúrái. Esztergom vármegyéjéhez pedig hazatért a párkányi járás. Valami hihetetlen erejű, magasztos érzés járta át egész énünket, amikor vármegyénk legszebb ünnepségén újra ott láttuk csütörtök délelőtt a párkányi járás törvényhatósági bizottsági tagjait, hallottuk szónokuk izzóan megnyilatkozó hazafiságát, húsz év alatt semmifele eszközzel le nem törhető magyar érzését.
