Esztergom és Vidéke, 1937

1937-05-02 / 35.szám

2 ESZTERGOM IB VIDÉKE ^ 1937 májul 2 A győri filléres vonat utasai között Az idegenforgalom szempontjából vasárnap volt az első értékes nap az idei szezonban Esztergom szá­" mára. Nemcsak az egyénileg kirán­dulók érkeztek nagyobb számban városunkba, hanem Győrből külön filléres vonat hozta Esztergora vi­lághírű nevezetességeit megtekinteni akarók százait. Elvegyültünk a győriek csoportjai közé, mert kíváncsiak voltunk azokra az impressziókra, amelyeket városunk az idegenekre gyakorol. Talán feles­leges megjegyezni azt, hogy milyen fontosak ezek az impressziók a vá­ros idegenforgalma szempontjából. Hasznos propagandaeszköz az új­ságcikk, a prospektus, a plakát, de döntő tényező az idelátogató ide­genek véleménye, mert ha ez ked­vező akkor a város idegenforgalma szilárd alapokon nyugszik, ha pedig kedvezőtlen, akkor úgy sem segit semmi. Hiszen a kedvező benyomá­sokkal távozó idegen nemcsak maga fog visszatérni újra városunkba, ha­nem mások előtt is fogja propagálni a várost. Idejegyezzük tehát azokat az im­pressziókat, amelyeket a győriektől első kézből hallottunk és amelyek között vannak kedvezőek és kedve­zőtlenek is. Nem az örökös kritika átkos szelleme vezet sorainkban, ha­nem a segíteni akarás őszinte vágya, hogy lássuk azokat a vonatkozáso­kat, amelyek jók, tehát fenntartásra érdemesek és azokat, amelyek rosz­szak, amelyeket tehát meg kell ja­vítani. Kronologikus sorrendben haladva először is az ilyen nagyobb tömegű kirándulások előzetes megszervezé­séről kell néhány szót szólni. Nem tudjuk, hogy a városnak mi lyen befolyása van a Mávnál a fil­léres vonatok indítására vagy egyéb hivataloknál, ahol nagyobb kiránduló társaságokat ^szerveznek, minden esetre azon kell lenni, hogy minél nagyobb tömeg érkezzék városunkba. Mindez nagyon természetesnek lát­szik. Nem is erre akarunk kitérni, hanem azt akarjuk megemlíteni, hogy arról azután egészen biztosan van tudomása városunknak, hogy hol Emlékezzünk a régiekről Irta O'sváti Andor Dr. Feichtinger Sándor Érdekes és jellegzetes alakja volt a mult század második felében Esz­tergomnak néhai való dr. Feichtin­ger Sándor volt városi főorvos. Tu­dós férfiú, aki nem elégedett meg azzal, hogy az orvosi tudományban annakidején eminenter képesittetett, hanem élete végéig — ez pedig ki­lencven évnél záródott be — foly­ton lépést tartott a tudományos ha­ladóssal, sőt széleskörű gyakorlata és elfoglaltsága mellett — arra is völt ideje, hogy a növényi élet terén búvárkodjék és az ezt szolgáló tu­dományágat termékeny munkával gazdagítsa. Ez utóbbi értékes tevé kenységének köszönhető az Eszter­gomi Régészeti és Történelmi Tár sulat kiadásában megjelent „Eszter­gom vármegye flórája*' cimű terje­delmes műve is. Az öreg úr télen nyáron feketé­ben járt. Nyaranta semmi sem volt feltűnő rajta, télen azonban hatal­mas bundát és szőrmekucsmát vi­selt. Jártában-keltében mindig bot volt a kezében. Erős ébenfabot ele­fáncsontfogantyúval és a botnak ez a része halálfejben végződött. Erre a botra támaszkodott és ezt csap­dosta a járdához olyan erősen, hogy amikor Lőrinc utcai házából reggel elindult, a házsor minden lakója tudta, szerveznek nagyobb kiránduló cso­portokat Esztergomba. A szervező tényezőnek nagy ér­deke, hogy a kiránduláson minél töb­ben vegyenek részt, de még nagyo bb érdeke ez városunknak. Szükséges­nek és hasznosnak gondoljuk, hogy az Idegenforgalmi Hivatal adódó eset­ben ezekkel a szervekkel lépjen érintkezésbe és készítsék elő kö­zösen az illető kirándulás propagan­dáját. Nagyon célravezető lenne ebből a szempontból, hogy azokban a városokban, ahonnét kirándulást szer­veznek, az élő szó erejével toboroz zanak résztvevőket. Azt hisszük, hogy ennek az előzetes közvetlen propagandának százszázalékos ered menye lenne. Az első panasz, amit a győ­riektől hallottunk, az a teljes zűrza­var volt, amely őket az esztergomi vasútállomáson fogadta. Voltak ugyan künn idegenvezetők kellő számban, de senki sem volt, aki ügyesen, si­mán összeállította volna csoportjaikat. Igy esett azután meg, hogy a győ­riek egy része vezető nélkül vágott neki a városnak, másik része pedig aránytalanul oszlott meg a vezetők között. Volt idegenvezető, akinek csoportjában kilencvenen is voltak, volt csoport, amely összesen négy tagból állott. Szerintünk ezt a jogos kifogást könnyen lehetne orvosolni. Nem kel­lene mást tenni, csupán az Idegen­forgalmi Hivatalnak kellene valakit a a kiránduló-csoport elé küldeni, aki azután még a vonaton, vagy a ha­jón megszervezné a csoportokat. Esztergomban az állomáson azután minden idegenvezető táblával várná csoportjait. A táblákon fel lenne tün­tetve a csoportnak a száma. Igy min­denki könnyen, keresgélés, türelmet­len várakozás nélkül megtalálhatná a maga vezetőjét. Ide jegyezzük azt is, hogy az autósok kalauzolását is intézménye­sen kell megszervezni olyanformán, hogy a vámnál megérkező autóso­kat a vámos megkérdezi, hogy van-e szükségük autóvezetőre. Ha van, akkor telefonál az Idegenforgalmi hogy ő megy a dolga után. Mint a modern haladás egészség­ügyi követelményeinek szigorú hive, a hygiénia feltóteleinek betartásit minden vonalon érvényesíteni akarta. Hogyha tehát pl. a földműves osz­tályhoz tartozó beteghez hivták és azt látta, hogy a helyiség szellőzet­len, vagy téli időben annak ablakai be vannak tapasztva, első dolga volt erős botjával az ablaküveget belül­kivül betörni és szigorúan meghagy­ni, hogy amig ő a beteghez jár, a szobában állandóan friss levegő le­gyen. Igy szoktatta a népet a szel lőztetésre. Érdekes, hogy a haladással min­dig lépést tartó ez a tudós fórfiú mi­lyen ellenséges magatartást tanúsított akkor, amikor Esztergom a villamos világításról gondoskodni akart. Tagja lévén a város közgyűlésének, a vi­lágítás sorsáról határozni hivató.; testületben ezzel a tervvel szemben igy nyilatkozott : — Tisztelt közgyűlés I Hogyha a haldoklóhoz papot hivnak, a szent­séget vivő pap előtt az egyházi! lám­pát hordoz ; hogyha pedig az orvost éjjel beteghez hívják, lámpással jön­nek érte. Másnak éj idején az utcán nincs helye, a lumpoknak pedig nem világítunk, én tehát ellenzem a ter­vet. — Ezzel nagy dirrel-durral leült. Már régen élvezte a megérdemelt nyugalmat, de a közélet hivatalos fórumán, mint virilis tag, makacsul ragaszkodott a közgyűlési asztal mel­Hivatalba és az ott permanenciában | lévő idegenvezetőket értesiti erről. Az a zűrzavar, amelyet a győriek megérkezésekor a vasútállomáson láttunk, vörös fonálként húzódott végig a győriek egész esztergomi idő­zésén. A filléres vonat egész közönsége először a Bazilikát akarta megtekin­teni, aminek következménye azután megint a tumultuózus jelenetek egész sorozata lett. A kincstár bejáratánál például valóságos közelharc volt, mert hiszen senki sem szeret vára­kozni és a kincstárba egyáltalán nem lehet nagyobb tömegeket egyszerre beereszteni. Ezt a kellemetlenséget is el lehetne kerülni. Minden idegenvezetőnek le­gyen meg az egész napra kidolgo zott programja. A programot egyez­tessék össze egymással időbelileg és tórbelileg is, igy azután nem fog elő­fordulni az, hogy egyes helyeken a torlódás és a várakozás hangos ki­fakadásokat, elégedetlenséget okoz. A Bazilikában megfigyeltük vasár­nap az idegenvezetőket működés köz­ben. Hát bizony, sajnos, itt is elég sok kifogás merült tel. Az első mind­járt az esztergomiakat érdekli, u. i. a vezetők, miközben a Bazilikában szentmise volt, olyan hangosan, olyan nagy zajjal magyarázgattak, hogy a szentmisét hallgató híveket egé­szen bizonyosan zavarták áhítatuk­ban. A második kifogás, amit ide jegy­zünk, az idegenvezetőknek nem eléggé alapos felkészültsége és tudása. Nem akarunk erre vonatkozóan konkrét példákat említeni, pedig lehetne so­kat, csak azt akarjuk hangsúlyozni, hogy az idegenvetők felkészültségé­től, tudásától, fellépésétől igen sok függ. Nagyon helyesnek tartanánk azt, ami már más városokban eddig is megvan, hogy az idegenvezetők egy bizottság előtt tegyenek vizsgát és csak a vizsga sikeres letétele után bízzák meg őket az idegenek kalau­zolásával. A győriek panaszkodtak arról is, hogy délután nagyon unalmas volt Esztergomban. Ha alaposan meg­gondoljuk a dolgot, ebben bizony van elég sok igazság. Nyáron, ami­kor fürdeni lehet, még csak kelle­mesen múlik el a délután, habár ett a főorvost megillető székhez. Tör ént különben, hogy gyengél­kedése miatt több közgyűlésről el­maradt és az üres széket dr. Aldori Mór, későbbi városi főorvos és utódja foglalta el. Egyszer csak, amikor az egyik közgyűlés már javában folyt, váratlanul megjelent dr. Feichtinger és öreg korára erősen romlott szem­mel igyekezett a szokott helyére s észrevéve, hogy azon már ül valaki, az illetőt közvetlen közelből jól meg­nézve, felismerve kollégáját ós eré­lyes hangon igy rivalt rá: — Rögtön pakolj a helyemről te — és itt oly kicsinyítő szót használt, amilyet a köznép a náthás gyermek állapotának megállapítására használni szokott. Notabene, az Öreg úr és kollégája között ekkor legfel jebb 6—8 óv különbség volt. Nos mi történt ezután ? D*. Áldori, a je­lenlevők nagy megkönnyebbülésére mosolyogva, szó nélkül átadta a helyét. Öregség: gyengeség, mondja egyik szállóigénk. A lelkes emberbarátot és tudóst is egyre gyengítette és vitte a sir felé az aggok sorsa. Né­ha-néha még láttuk őt az utcán sze­mei felett zöld ernyővel, amint óva­tosan lépegetett, de már nem ismert fel senkit, azaz, mert hogy köszön­tötte —, sokakat hangjukról. Ilyen­kor rendesen megállította az isme­rőst e szavakkal: — Látod öcsém I Az orvos is em ;er, ő is megvénül és megvakul. Én ekkor sem ártana beállítani néhány szórakozási lehetőséget. Ilyen lehe­tőségek közül csak egyet-kettőt em­iitünk : térzene, táncos ötórai tea budapesti mintára, stb.) A cikk végére hagytunk náhány dolgot, ami igazán örvendetes és jogos önbizalmat ad Esztergom jö­vendő idegenforgalmára vonatkozóan. Először is, hogy nevezetességeink szinte csodálatos módon lenyűgözik az idegeneket, még a kevésbbé mű­velteket is. Lép:en-nyomon hallottuk vasárnap, hogy gyönyörű, csodála­tos, el se hinné az ember, ha nem látná stb., stb. Láthatjuk, hogy idegenforgalmunk alapja teljesen biztos, csak a feltála­lást kell még ügyesebben megszer­vezni. A másik dicséret a vendéglősöket illeti. Az ittjáró idegenek vasárnap szinte kivétel nélkül mind meg vol tak elégedve ebből szempontból. Re" méljük, hogy a vendéglősök a dicsé" ret mellett anyagi számításaikat is" megtalálták. íme, igy fest a győri fllléresvonat mérlege. Van benne jó, van benne rossz. Rajtunk áll, hogy a jókat még jobbakká tegyük, a rosszakat pedig végleg küszöböljük ki. Pedagógiai szeminárium Tóvároson. A tatai járás tanítósága f. hó 22-én délelőtt 9 órai kezdettel Tóvároson, a községháza nagytermében peda­gógiai szemináriumot tartott, ame­lyen a járás tanítóságán kívül szép számmal jelentek meg a vármegye más részeiből is a tanítók, akiknek pedig a tetszőleges megjelenés anyagi áldozatba is került. Megjelent a gyű­lésen Reviczky István főszolgabíró, több plébános és más tanügyi ér­deklődő, továbbá csaknem minden körzeti iskolafelügyelő. Borz Lajos kir. segédtanfelügyelő, tanügyi s. titkár elnöklése mellett folyt le a minden részletében sike­rült, értékes szemináriumi gyűlés, kinek szép megnyitó beszéde után Wiesenbacher József népművelési titkár elméleti előadást tartott, ame­lyet Németh Paula bánhida bányate­lepi társulati főtanitónő számtantani­azonban remélek, mert még volna egy kis elvégezni valóm. Azzal búcsúzott és egy napon Esztergom egy köztisztelt egyéniség­gel lett ismét szegényebb ... Vargha Benedek Van-e meghatóbb valami, mint a sírig tartó barátság? Szövődött az ifjúság gondtalan idejében, megerő­södött a közélet porondján folytatott küzdelmekben és az öregkorra meg­szilárdult közös emlékek közepette. Két esztergomi előkelő fórfiú ba­rátságáról emlékezve meg e szerény elbeszélésben. Azok, akik őket is­merték, jobbára ép úgy lakói már az esztergomi temetőnek, mint ők, azonban tudom, hogy gyéren ugyan, de még tapossák ezt a sárgolyót egynéhányan olyanok, akik reájuk emlékeznek. A két jóbarát, az egymástól elvál­hatatlan Castor és Pollux, néhai Reusz József volt nagytakaróki ve­zérigazgató ós néhai nemes Vargha Benedek, Esztergom vármegye egy­kori viceispánja voltak. Azoknak a mozgalmas időknek szülöttjei, akik gyermekségükben élték át a 1848— 49-es időket és az azok után bekö­vetkezett elnyomatásnak tizenhét évig terjedt szomorú korszakát. Ebbe a korszakba esett nevelkedósi idejük is. Az akkor parancsolt irányzat az iskolákban arra törekedett, hogy a fiatal nemzedék lelkében elnyomja a magyar nemzeti törekvések iránti

Next

/
Oldalképek
Tartalom