Esztergom és Vidéke, 1935
1935-12-25 / 100.szám
A középosztálybeli nő nehéz életproblémái A fővárosi nagy napilapoknak, de inkább a szépirodalmi folyóiratoknak, jó néhány év óta egy újabb — bizony igen terjedelmes és hangos — rovata van. Ezekben a rovatokban különböző felfogású és judíciumú szerkesztőségi rovatvezetők, bölcs férfiak és okos nők, a legkülönfélébb tanácsokkal szolgálnak a hozzájuk forduló előfizetők, a legnagyobb részben nők, panaszos kérdéseire. Olyan lelki klinika-féle ez a rovat, ahol a beteget kivallatják: hol fáj, hogyan fáj, mikor fáj s adnak is rá gyógyító tanácsot pszichoanalitikus alapon. Ezek a panaszok az esetek kilencven százalékában a középosztálybeli nő nehéz életproblémáiról szólnak s a gyógyító tanácsok ezeknek a problémáknak a megoldását célozzák, több-kevesebb sikerrel. Álláskeresés, háztartás, a jövedelem, a konyhapénz összezsugorodása, a férj állandó ingerültsége, a vőlegény habozása, az udvarló makacs szótlansága, ruházkodás, aztán a nincstelenség, a nélkülözések demoralizáló hatása a családban s ezernyi ilyen benső ügy, amitől méltán fájhat ma a feje a középosztálybeli úgynevezett „úriasszony"nak. Szegény úriasszony! Milyen kedves tanácsokkal látta el úgy harminc év előtt Szomaházy István „Előadások a feleségképző akadémián" c. könyvében az akkori idők középosztálybeli leányait és asszonyait a legkülönbözőbb életkérdésekben s mennyire más tónusban, más stílusban osztják ma ezeket a tanácsokat a lapok lelkiklinikáinak tudós életprofesszorai! Bizony, harminc év óta nagyot fordult a világ kereke, de a közmondásnak csak abban a beállításában, hogy „a kerék amennyit fel, annyit le." Mert úgy húsz év óta a mi szerencseDiadalmas bevonulás Sao Paulo, 1935. okt. 22. én. Csak egy kis epizód az egész — a sok közül. Igaz, hogy nem éppen mindennapi, mert akkor nem kívánkoznék a nyilvánosságra. Nem hiszem, hogy mégegyszer is megtörténjék velem ... , a tapasztalat mindig jobb és jobb valutajavulást hoz e tekintetben. A legutóbbi „interiori" utamról szól a krónika. Lelkipásztori, egész nyugodtan mondhatom : missziós út volt. Három hétre terveztem. Legnagyobbrészt még ismeretlen volt a terület, amelyet meglátogatni szándékoztam. Tehát „mindig mindenre készen" elv alapján indultam neki. „fia Isten velünk ki ellenünk", bizony tapasztaltam. Mert nem kis testi s főleg lelki erő kellett annak a mintegy másfélnapos útnak a megtevéséhez, amellyel agyongyötört álmos-fáradtan s poros-piszkosan az első állomásra megérkeztem Nem csekélység a távolság, „csak" úgy 750 kilométer. S még hozzá az első hallásra a lesújtó hir: a magyarok már elmentek! Hála Isten ez nem bizonyult igaznak, mert némi kis érdeklődés után hamarosan rátaláltam én a csakugyan elmenni készülő kedves magyarjaimra Alto Pimenta-n. Volt nagy öröm (nem mondom éppen, hogy aludni sem tudtak az éjjel!), hosszas beszélgetés, rövid ottartózkodásomnak telitett programm-megcsinálása. Szinte „elemi" népoktatás, lélekvezetés, soksok vigasztalás, „teherkönnyités", mi lehetne más egy missziós útnak a kerekünk mindig csak lefelé forog. Mikor lesz már úgy, hogy „a kerék amennyit le, annyit föl is?!" Ezeket az életproblémákat ugyanis a férfiak helyzetének világviszonylatban is tapasztalható leromlásával kapcsolatban a középosztálybeli nő számára és kárára is, a háborút követő gazdasági. krízisek végnélküli sorozata termelte ki. A férfiak elszegényedésével elszegényedett a nő, a család is s ebből a szegénységből úgy nő ki a nők titkon elsírt könnyei nyomán a sok élettövis, mint tavaszi eső után a fűszál. Ezek a problémák egyformán terhelik mind a hajadon lányok, mind a férjes asszonyok életritmusát s lassú hervadással emésztik a nő szükséges idealizmusát. Pro aris et focis, — az oltárért és a tűzhelyért, szóval a legszentebb dolgokért küzdeni, — ez majdnem speciálisan a férfihivatás jelszava volt, a háború után azonban a férfi oltárán és tűzhelyén csalóka lidérclángok lobognak s a férfi a patinás ideálokat könnyen feláldozza, csillogó, olcsó vásári csecsebecsékért. Mondjuk ki őszintén: a férfi a sok meddő küzködés lélekterhelő hatása alatt kezd kiábrándulni régi tisztes eszményképeiből s az életet, hivatását, rendeltetését természetadta pozícióját sokszor könnyelműen otthagyja a holnap üres, de pillanatnyilag narkotizáló lehetőségeiért. Ime, ezen a határvonalon jelentkeznek az életben mellérendelt társnak: a nőnek életproblémái. Az oltárért és tűzhelyért a legtöbb családban ma már a nőnek is harcba kell szállania éppen a férfi lazuló életfelfogása ellen. A fásultságból eredő könnyelműség, a lehetetlen gazdasági viszonyokból származó önbizalmatlanság, az idegen nő, a vetélytárs, rosszabb esetben a „démon" konkurenciájának a férfi kedvtelécélja? Mióta elszakadtak az édes magyar földtől — amely azóta „idegen rabigába görnyed" — alig, vagy egyáltalán nem hallottak krisztusi tanítást, hosszú tíz-tizenkét év óta nem csendült fülükbe édes honi nyelven az üdvösség igéje, annyi sok vigasztnyújtó magyar ének! Mennyi sóhaj, mennyi hála, mennyi csillogó szem, amikor a szinte végtelennek látszó messzeségben megjelenik „valami" az otthoniból, a szülőfaluiból?! Drága percek, értékes napok! De a kiszámított idő letelt, a kötelesség tovább szólított! A válás nehéz pillanatait megkönynyitette az a tudat, hogy hamarosan lesz viszontlátás, mert ők is Sao Pauloba szándékoznak jönni. Meg is érkeztek már azóta. — Találkoztam is velük, illetőleg: hűségesen „jelentkeztek". A „karakószörcsöhi" kis „döcögősön" való utazás — nem nagyon tévedek — kényelmes, fényes ahhoz viszonyítva, mint amilyent meg kellett tennem még ezután újabb miszsziós helyemre a már kissé ismert Árpádfalvára. ötszáz kilométer vissza még hatszáz más vonalon előre, s két napon át valahogy csak elvánszorogtunk oda is ! Álmatlan éjszakák, izzasztó poros nap mindenfelé. Egy évvel előbb jártam errefelé — Árpádfalva tiz éves jubileuma alkalmával. Csak kis ízelítő volt akkor. Most igazán az „erejéből". Hosszú látogatások (az egész falu, — mert annak mondható — ott kilométeres hosszúságban fekszik!), nehéz hitoktatások, sok keresztelés (egyszerre tizenegy!), egyházközségiszervezés s sok más kisebb nagyobb elseit jobban szolgáló aktivitásai, áz állásnélküli diákvőlegények s csecsemő menyasszonyok mind jobban szaporodó figurái — mind egy-egy sövénygát, melyen a nőnek, mint egy hajszolt versenyparipának át kell lendülnie, akár van hozzá fizikai ereje, akár nincs. Hát ezeknek a kérdéseknek a tárgyalása tölti ki a lelki klinikák rovatait, mert a középosztálybeli nő sorsa egyre nehezebb, egyre problematikusabb s illuzóriusabb lesz, jóllehet vannak a családi életen kivül olyan társadalmi területek, ahol a nőnek közreműködése, aktivitása úgyszólván nélkülözhetetlen. Igaz, hogy a nő örök rendeltetése az anyaság s ezzel szorosan összefügg a háztartás vezetése, a gyermeknevelés gondjai, a családgondozás, mint a nőnek mindenkori és a férfira át nem hárítható hivatásszerű feladata, de hol van még a nőnevelés, a közjótékonyság, a kisdednevelés és sok-sok egészségügyi feladat s e kérdések reprezentálása ? A szakácsnő-asszony részben már a múlté, dacára annak, hogy a konyha és a gyermekszoba ma is az asszony legszebb működési területe, de a mai középosztálybeli nőnek ma már ezen kivül ezernyi más, mindinkább megfontolandó problémái vannak. S ezek a problémák egyre nehezülnek, mert a problémákat, illetve azok megoldását nagyon megnehezítették a folyton romló gazdasági viszonyok. Hogyan reprezentáljon a nő a házon kívül a számára kijelölt egyéb társadalmi területeken, hogyan legyen a szépnek, a művészinek, a köznapin felülemelkedő társadalmi megmozdulásoknak támogatója, elősegítője, mikor a saját gyermekei elsőrendű életszükségleteinek kielégítése is hovatovább e nehéz problémák közé tartozik? Csoda-e aztán, ha a nő is kezdi idealizmusát elveszíteni s természetes hivatását színdús és csillogó, cifra és vakitó illúziókért feláldozni ? Pedig ide, erre az útra nőnek nem szabad eljutnia, mert a nő, ha megfoglaltság hamar „elmulattatták* a napokat itt is. Erős meghagyással — nem éppen „fenyegetéssel" — bocsátottak el: „Hogy azután egy ünnepet — jelenleg karácsonyt — kapjunk ám már mi is!" Nem Ígérhettem biztosat! De reménykedve váltunk el hogy elérkezzem végre utam utolsó állomására, a szintén csak hirből ismert, a mindenkitől — legutóbb is dr. Nyisztor Zoltántól — örökké emlékezetesen megtapasztalt Boldogasszonyfalvára. Közvetlen előtte hallottam én is elriasztó adatokat az odajutás nehézségeiről. Tehát nem a legkedvezőbb kilátással, csalogató reményekkel indultam neki az ismeretlenségnek. De „ha törik, ha szakad" elszántsággal meg kell ennek is lennie, hogy előre eltervezett lelkipásztori utam csorbát ne szenvedjen! A Sao Paulotól 827 kilométernyire fekvő Santo Anastacio az állomás. Poros kis városka ez, mint annyi sok itt az egyetlen vasútvonal mentén. Ettől kb. 46 km.-nyire van Boldogasszonyfalva, hivatalosan „Colonia Santo Antonio". Nem is nagy a távolság, de oda a kijutás... ? ! Este még ájtatosság volt Árpádfalván, későn tértünk tehát pihenésre, amelyet még nyugtalanított, hogy „nem alszunk-e el" ? Ugyanis már négy órakor indulnom kellett, felkelni meg jóval előbb. Korán reg gel megtört-fáradtán a már kéthetes út legnehezebb állomása felé. Sötétes hajnal volt még, amikor megérkeztein Anastáciora. Jól kezdődött, mert rövid keresés-kutatás után megtaláltam azt a kedves magyar családot, amely már értesítve Kizá ólagos képv lelete: JURACSEK FERENC Kossuth Lajos-utca 27. sz (A gimnázium mellett) umtfioiflommmaioiMii tagadja énjét, ideáljait, küldetését s az élet poézisét, akkor megtagadta a teremtés célját, a Teremtő akararatát, saját sorsát és saját tekintélyét, mit föl nem ér semmi, de semmi a világon ! Erről a kérdésről persze társadalomtudományi tanulmányokat lehetne kötetszámra irni; de ezek a kötetek csak könyvtári objektumoknak, s nem evangéliumi tanácsoknak volnának jók. Hanem a karácsony gyönyörű miszticizmusában sok erő és biztatás van, a csüggedő, az elerőtlenedő, az önbizalmát vesztett nő számára. Szűz Mária, az örök női ideál, az istálló szegénységében hozza világra az örök Igazságot, kire szemforgató farizeusok később kimondják a halálos ítéletet. De az igazság nem halhat meg soha, az igazság akkor is föltámadott! . .. volt érkezésemről, s akik már több esetben adtak szállást az erre „átutazó" magyaroknak. Engem is a legszivélyesebben fogadtak. Sőt arról is értesítettek, hogy a holnapi napon már megy is arra egy „caminhon", (teherautó) azzal elmehetek. Nagyszerű, tehát nem kell várnom napokig, mint azt már itt megszokták az odamenők. Megyek fel rögtön a templomba, mert közben már kivilágosodott. Még csukva ugyan az ajtó, de kis váratra — talán tudtára adták, hogy ott vagyok — megjelenik a kedves spanyol plébános, s igy a megtört testben felüdülést nyerhet a lélek. De szükség is volt rá. Elvégezvén majd a reggelizést és anyakönyvezést — itt kellett ugyanis beirni az Árpádfalván keresztelteket — épp egy magyar-tóttal is találkoztam mindjárt, — megígérvén a visszatérést, sőt az esetleges ottalvást is, felkerestem a „mi sziriónkat", aki jóformán egyetlen öszszekötő a mi boldogasszonyfalvai magyarjaink és a kulturvilág között. Ki is használja ezt a kizárólagosságot! Rövid néhány év alatt a kis szatócs üzlete hatalmas kereskedéssé alakult át. Még nagyobb az örömöm és meglepetésem : rögtön, alig fél óra múlva már indulhatok is, mert megy a teherautó. Igaz hogy nem egészen a magyarokig, hanem csak Besszarábiába, de onnét könnyen el lehet jutni, alig két kilométer. Hogyne mentem volna! Pedig ha sejtettem volna azt a „két kilométert", — akkor is elmentem volna ! Tehát mind kedves magyarjaimat,