Esztergom és Vidéke, 1935

1935-12-01 / 94.szám

Standard SUPER 36 RÁDIÓVAL Kizárólagos képv elete: JURACSEK FERENC Kossuth Lajos-utca 27. sz (A gimnázium mellett) letűnt énekese elvirágzott századoknak, hirdeti a gyászos mulandóságot, eltemetett korok hívő áhítatát, mely annyira hívságos vásári korok mé telyezett, taplófülű népének. Bútól harmatos szemmel nézem, nézem az ország tündöklő csillagának, oszló pának holt betűkbe fáradt atyai örökségét! Hol vagy István király ? Az idegenbe szakadt ősi kincsnek visszaszerzésére a Magyar Nemzeti Múzeum többször tett kísérletet Különösen 1932-ben nyugtalanította az admonti códex sorsa, mert az említett esztendőben megkötött velencei osztrák-magyar egyezmény alapján a Nemzeti Múzeum első törvényünk két későbbi kéziratának birtokába került. A Thuróczy-códex azonban csak a XV. századból, az Illosvay-códex a XVI. századból való. E két códexnek régi gazdájukhoz való visszakerülése még jobban sürgette az admonti códex hazaszerzését. Szükségessé vált a

r gyűjtemény teljessége kedvéért az Árpád-korban fogalmazott törvénykönyv hazajuttatása. Ez sikerült is 1934 szeptemberében. Dr. Hómann Bálint vallásés közoktatásügyi miniszter az apátságtól 20.000 P-ért megvásárolta a drága nemzeti ereklyét. Azóta nemzetünk tulajdona s az Országos Széchenyi-Könyvtárban őrzik. Egykori helyén a nagy códexben fényképmásolat, az eredetinek mindenben megfelelő másodpéldány hirdeti elköltözését. Magyar-latin, jegyzetes, a magyar művelt közönség számára való hasonmás kiadása 1935 augusztusában jelent meg. Hiányos lenne Admontról való beszámolónk, ha nem emlékeznénk meg Zsófia királyi hercegnőről, aki élete javarészét az admonti apácakolostorban töltötte. A királyleány II. vagy Vak Béla magyar királynak s Ilona királynénak volt gyermeke. 1139-et jegyeztek a magyar krónikások. Nagy a sürgés-forgás a magyar királyi udvarban. Német főurak és főpapok jelennek meg a magyar király előtt, hogy uruknak, III. Konrádnak Frigyes nevű fia számára eljegyezzék a magyar királylányt. A büszke Hohenstauf tekintete a magyar király virágoskertjére esik. A világtalan király megható imával bízza a küldöttségre hat éves leánykáját, kit fényes nászajándékokkal vittek női kísérőivel együtt az admonti apácakolostorba. Itt nevelték jövendő hivatására. Az érdek azonban fordult. A III. Konrád német császár és Vak Béla között való jó szövetségi viszony évek során elhidegült. Sírba szállt Szobieszláv cseh herceg is, Béla király sógora, aki annyit fáradozott a szövetség kiépítésén s akinek tanácsára jegyezték el kisleányát a császár fiával. A cseh herceg utódja, II. Vladiszláv, a magyarok nagy ellensége. Mesterkedésére 1145-ben felborult a szövetségi viszony a magyar király s a német császár között. Ugyanez történt az feljegyzéssel. A kis Zsófia azonban továbbra is Admontban marad. Közben megfordul Regensburgban, ahol a rideg német udvar számító nagyságai méltatlanul bánnak a kis királyleánnyal. Anyja és bátyja, II. Géza magyar király ismételten hívogatják a szülőhazába, 0 azonban leszámolt a világgal. A császári korona csalogató fénye!;már korábban nem tudta kielégíteni, most, hogy a nem szíve szerinti álmok szertefoszlottak, még kevesebbet tudott bízni a világban, mely nemes lelkének oly keveset tud adni. Szive vonzalmát követi, véglegesen bevonul az admonti zárdába s felveszi a fátyolt. Bátyja, a daliás II. Géza nem tud beletörődni hugocskája elvesztésébe s mikor leveleinek nincs meg a várt eredménye, válogatott csapattal ott terem Admontban, hogy erőszakkal hazahurcolja virágarcu hugocskáját. A fényes lovascsapat nagy nyugtalanságot zúdít a helységre, különösen az apácakolostorra, annak templomára. A szerzetesnők a templomban gyülekeznek. Ajtaja előtt felsorakoznak a nap hevétől bronzzá vert arcú magyar vitézek. Élükön királyukkal. Egyszerre csak felpattannak, megtárulnak a hatalmas templomkapu tölgyfa szárnyai. Keretükben megjelenik a királyi sarj. Isten szelíd galambja szembenéz bátyjával, a sasszemű magyar királlyal. Drámai pillanat. Ki győz ? Zsófia az Árpádvér királyi sarja meghajtja magát bátyja, a király előtt. Majd hófehér arcán a lemondás alázatával lassan megfordul. Szerzetestársnői diadalmas hálaéneke közben térdrehull az oltár előtt, hogy elsírván a nem mindennapi testvéri viszontlátás áldó könnyeit, áldást kérjen a maga, megnyugvást bátyja számára, kinek e jelenetet nem kellett magyarázni. A festő ecsetjére kívánkozó jelenetet a kolostor kelléktára kápolnájának egyik falán láthatjuk. Johann v. Lederwasch festette. Ez épület helyén állott egykor az 1563-ban megszűnt apácakolostor temploma. A mostani épületet emelő Rajmund apát 1675ben kápolnát épített a hatalmas épületben, emlékezésül az egykori templomra. A próbáratevés érzéseket kavaró hullámai elsimultak. Ő már előzőleg is leszámolt a világgal. Fölfelé néző tekintete nem tudta felejteni a csillagok hónát, ahonnan elszakadt s ahová tiszta lelke minden vágyódása húzta. S ha a boldog magány ihletett perceiben imazsámolya bársony könyöklője nem egyszer volt felfogója hulló könnyeinek, ezek nem felpanaszolt életének, hanem a rászakadó emlékezéseknek voltak buzgó forrásai. Hiszen csillagszemében megtükröztek családja szenvedései! Megképeztek lelkében világtalan atyja szemei, beszédes emlékei kínzó törtetéseknek s kísérteties éjszakákon meg-megimbolyogtak az aradi véres árnyak is ! A semmivé olvadt császári korona a legkevésbbé zaklatta. Istennel való társalgásán kívül föléje hajolt az ittas szemű [pergamentlapoknak s elefáncsont fehér kezével legméltóbban róhatta a gyöngysorokat, melyek a Bárány fényes diadalmenetét sugározzák I S ha a finom apácakezekre valló sok értékes códex nem is őrzi keze vonását, élete a legszebb ^himnusz volt, felejthetetlen sora az „Énekek Éneke" egyre zengő költeményének. Magányos cella, élő teste sírja 1 Komor boltívek, boldog órák atyja, szóljatok: Hás árnyatokról, hő fohásza hányszor szállt az ég felé? Ki atyját, anyját és övéit elhagyá, most dús cserében, fény lakában Istenével társalog! A suhanó évek számára is elhozták az innen való szakadást. Elmúlása pogány, lovas csaták zajára haló hárfahang, mely Istent dicsérte! Liliom hullása örökzöld babérra az nrpádok szépséges virágos kertjében. Az admonti halottas könyv csak ennyit hoz: „XIII. Kalend Octobr Sophia, ex Regina monarcha nostrae Congregationis obiit —Szept. 15-én meghalt Zsófia, ki királynőből lett Társulatunk szerzetesnője." Apró lábanyomát eltemette az idő homokja. Földdel egyenlő lett sírja fölött símogatón suhan el az admonti szellő. Szent, bájos alakját dalba szőtték a stájer hegyek! Liliom életére meghatottan gondolunk,f míg a budavári Boldogasszony templomának öreg harangja magyar imára kondul! E néhány avart takarító, befelé könnyező sor legyen az emlékezés szerényen lobbanó mécseslángja a messzire került hontalan árva, szentéletű magyar királyleány besüppedt sírján! Halk siratója elfelejtett emlékének, innen, a magyar rónáról, Esztergomból, az Árpádok szent városából. Vértes Zoárd. (Vége.) Szegényeinkre nehéz tél vár, de segitő kéz mindig akad ... A szegénység egyre fokozódik. Szegények mindig voltak a világon, de a szegénység, mint társadalomgazdasági tünet, ennyire általános s ilyen nagyfokú talán még sohasem volt. A húsz év előtti nagy világkatasztrófa pusztító ereje nem kiméit sem emberben, sem vagyonban semmi elpusztíthatót s dúlása, romboló hatása nemcsak hogy nem gyengült, sőt erősbbödött az évek múlásával. A háború tartama alatt még csak a háborúban résztvevő országok területén, ma pedig általános világgazdasági viszonylatban is jelentkezik szörnyű hatása. Az általános elszegényedés, a vagyonpusztulás, a munkaalkalmak s kereseti lehetőségek csökkenése, visszaesése, sőt teljes megszűnése még egyre fokozódik, úgy, hogy ma már hovatovább senkinek sem biztos a holnapja, ha ugyan a tegnapja még tűrhető is volt... S az általános világgazdasági csőd, sőt egy gyengehozamú mezőgazdasági év idején most itt állunk a szegénység évszakának, a télnek küszöbén, szivünkben a nélkülözések riasztó félelmével s lelkünkben a bizonytalanság aggodalmaival. Bármerre fordulunk, bárhová nézünk, felénk tárja sovány, reszkető kezét a siró nyomorúság, a takaratlan nincstelenség s szinte követelőén hangoztatja emberi jogait a minden életlehetőségétől megfosztott emberroncs. A szegények purgatóriuma. Esztergom városházának legforgalmasabb hivatalhelyisége a közgyámi iroda. Az emberroncsok gyülekezőhelye. Hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák, hadiszegények, tönkrementek, kipusztultak, nincstelenek, szegények, még-szegényebbek, legszegényebbek és koldusok purgatóriuma, ahol, ha vagyoni, anyagi segítség nem is vár rájuk, vigasztaló, enyhítő, megnyugtató, csitító szót mindig jó szívvel, megértő lélekkel s kifogyhatatlan keresztényi türelemmel juttat és oszt nékik a város közgyámja, ez a csupa-szív ember. Aki ebben a hivatalszobában egyszer megfordult s végighallgatott egy órányi audienciát, az fogalmat szerezhet magának úgy a nyilvános, mint a rejtett kisvárosi nyomor szinte elképzelhetetlen fokáról. Menynyi panasz, sírás, könyörgés, jajszó, — a kétségbeesésnek mennyi kitörése hangzik el itt naponta, arról a kívülállóknak, a jóllakottaknak, az önzőknek bizony halvány fogalmuk sincs. Ide kellene jönniök a rideglelkű, a zárt kapuk mögött meghúzódó fösvényeknek és nagyothallóknak néhány órára. Akkor talán kevesebb volna a közgyám gondja is. Az esztergomi karitász. Félreértés pedig ne származzék fenti szavaimból, én csak buzdítani, serkenteni szeretnék a könyörületesség szent nevében. Mert tudom, van köztünk elég sok, áldott, jó lélek, meg aztán mi is szegények vagyunk, de ilyenkor mégis minden karéj kenyérnek le kell törni a felét s odaadni annak, akinek még ennyije sincs. Hiszen van itt jótékony egyesület, melegszívű asztaltársaság, adakozó ember elég sok, de a nyomorúság — jaj! — még ennél is sokszorta több. A nyomorúság igen nagy s a nyomort fokozó tél igen hosszú. Ezt a telet pedig végig kell harcolnunk s a mi szivünk melegének nagyobbnak kell lennie, mint a tél hidegének. Megmozdultak már a jótékonysági egyesületek, telve van lapunk hírrovata az adakozásra serkentő felhívások egész sorával, most már a jó lelkeken a sor, hogy gyakorolják a felebaráti szeretet erényét s teljesítsék emberbaráti kötelességüket. Az inségakció számokban A téli inségakció legfőbb irányitója természetesen a város polgármestere, kinek utasításai s rendelkezései alapján a gyámügyi hivatal, mint végrehajtó szerv működik. De lássuk már most számokban a segélyezésre szoruló Ínségesek számát s a segélyezés fokát. A segélyezésre szoruló teljesen munkaképtelenek száma 116, kikről intézményes gondoskodás történik, amennyiben az aggokházában 30, a Szent Antal Szegénygondozó Egyesület által annak otthonában 30 bennlakó s 56 külső gondozott részesül állandó gondozásban. Esztergom város a téli inségakciót az 1935—36. télre költségvetésileg előirányzott 68.900 P bevételi s 74.000 P kiadási tétellel indítja meg, melyhez még a városi képviselőtestület által anyagszükséglet cimén (útépítések, stb.) 5270 P járul. A város rendelkezésére állanak tehát a fenti összegben a 23.000 P. inségadó, 18.000 P állami hozzájárulás, 12.800 P költségvetésileg biztosított összeg és cca 800 P gyűjtés cimén remélt bevétel. A segélyezésnél meg kell különböztetnünk munkaképes és munkaképtelen (beteg) Ínségeseket. Az előbbiek csak munkájuk ellenében számithatnak a végzendő inségmunkákban való részvételük cimén napi 1.20 P munkadíjra s családtagjaik száma szerint havi 10-15-20 munkanapot igényelhet egy-egy családfő. A munkaképtelen (beteg) ínségesek hatósági orvosi bizonyítvány alapján munkaképtelenségük tartamára saját személyük s családtagjaik részére ingyenes, természetbeni élelmezésben részesülnek.