Esztergom és Vidéke, 1935

1935-06-02 / 44.szám

Tanulságok az esztergomi kommunista időkből Dr. Porabszky Géza volt észter-} gom-belvárosi káplán, jelenleg a cseh megszállt területi Kernend község plébánosa, az alábbi esztergomi vonatkozású cikket írta a „Jövőnk" című Keresztényszocialista Országos Szakegyesületek Budapesten megjelenő hivatalos közlönyének f. évi május 4-iki számában: A magyar kommunizmus alatt mint lelkészt egy halálraítélt vöröskatonához hívtak a siralomházba. Valami fegyelmi vétség miatt a vörös vésztörvényszék Ítélte őt halálra, hogy minket riogasson a kivégzés által. A gyónás után az elitélt megnyugodott és csak azt sajnálta, hogy „ezek közé" keveredett, pedig gyerek korában ministrált a templomban. Huszonkét éves földmives legény volt. Fél óra múlva fejbe lőtték egy másik társával együtt az esztergomi Bottyán-palota árkádjai alatt. Társa horvát származású tengerész katona volt. Igazi stramm gyerek, aki cigarettázva ment ki a vesztőhelyre, fiz a pesti hóhérköteles Lenin-fiúk előtt utoljára ezt mondotta: — Tisztelendő Úr! Csak kettő fáj nekem. Az egyik, hogy a mellettem síró öreg édes anyámat életemben sokat megszomorítottam. A másik pedig: jóldekorált altiszt voltam a világháborúban. Bár ott estem volna el! Most pedig agyonlőnek, mint valami veszett kutyát ezek a disznók! (Őszinteség az „utolsó szó" jogán!) Más. Ez is a tanácsköztársaság idejében történt, 1919. év május végén. Az esztergomi vármegyeháza udvarára összecsőditették a polgárságot, mert az esztergomi „nemzet" követelte, hogy mi lesz a vallással ? A szónok, egyik helyi népbiztos, foglalkozására nézve szabósegéd volt. A népet nem igen nyugtatta meg, inkább felbőszítette úgy, hogy riasztó lövöldözéssel kellett a nemzetet szétkergetni. A szónoklat bemagolt, elcsépelt frázisokból áilott: Papok nem kellenek! Csak butítják a népet. Minek a vallás? Nincs Isten! stb. Másnap kezdődött hajnalban a vörösök betörése Szlovenszkó területére. Párkányból hordták át Esztergomba a Duna hídján a sebesült vörös katonákat. Este felé telefonon hívtak a Kolos-kórházba. — Súlyosan sebesült vöröskatona akar gyónni — mondja a főnöknő és nyomatékkal hozzáteszi — az a népbiztos, aki tegnap a megyeház udvarán a vallás ellen szavalt. Bemegyek a sebesült népbiztos külön betegszobájába és gondolom, no egy kicsit kibabrálok vele. — Elvtárs! Nem tudom nincs-e itt tévedésről szó. Nem tévesztettem-e el a szobaszámot, mert úgy tudom, hogy ön volt az, aki tegnap még azt mondta, hogy nincs Isten és a papok nem kellenek! Sápadtan feltápászkodik az ágyon az elvtársam és nyögve ezt mondja: — Tisztelendő Úr! Tegnap én marha voltam és bolondokat beszéltem. Kezeljen csak úgy, mintha én is rendes hivő volnék. Nincs tévedés. Én halálom előtt gyónni aka rok. A halál titokzatos kapujában ez is valószínűleg visszagondolt arra az iparos paraszti asszonykára, akit ő „édes anyám"-nak szólított és aki valamikor piciny korában megtanította őt imádkozni... Ezek a nem afféle „kitalált" elbeszélések, vagy „hallottam-olvastam"-féle dolgok, hanem — sajnos átélt kommunista tapasztalataim és élményeim kicsiny epizódjai, amelyeket részletesen és bő változatban, ha Isten segít, könyvalakban szándékozom kiadni. Tehát az Isten képét és a vallás szentségét lehet a marxista tanok gyomorimádó útvesztőiben besározni és befeketíteni, de még a vallástól elvadított emberéletében is mindig lesznek döbbenetes pillanatok, amikor a lefojtott és öntudat alatt élő fiit felragyogja a fényét és új életet követel, mint Oscar Wilde eradingi börtönének rügyetverő ajtófélfája ... Kenyérre, megélhetésre mindenkinek szüksége és joga van. A tőke öncélúsága ellen, a kizsákmányolás, bűnös pénzszerzések, álláshalmozások és a társadalmi élet ezernyi igazságtalansága ellen minden tisztességes embernek kötelessége harcolni. Ez a krisztusi tan és egyúttal a keresztényszocializmus lényege is. „Nemcsak kenyérből el azonban az ember." Az éhezőnek mindenek előtt kenyérre van szüksége, mert az éhes gyomor korog, de nem imádkozik! De a megtelt gyomor ahogy nem pótolhatja a vallást, épúgy nem pótolhatja és nem vetheti el a nemzeti hovátartozandóságot, a nemzeti érzést, a hazát. A magyarországi kommunizmus bukása után Esztergom vármegye akkori alispánja, Palkovics László csehszlovák csónakon hozta át Párkányból a vármegye magyar nemzeti szinű zászlaját. Kitűzte a vármegyeház erkélyére és onnan beszélt a néphez. A hallgatóság javarészt a szenttamási dombról való proletár férfiak és asszonyok, akik már jóllaktak a kenyérjeggyel, az értéktelen fehérpénzzel, bőséges disznótök evéssel (abból bő termés volt) és leginkább az elvtársak nyers, tudatlan goromba népbiztosi diktatúrájával, — ezek az " egykor „burzsuj" gyalázok sirva borultak egymás nyakába és énekelték az internacionálé helyett a magyar himnuszt. Ott álltam közöttük és hallottam szájukból a felszabadulás első sóhaját: „Hála Istennek, hogy újra vannak urak !"... Ez a felejthetetlen pillanat volt életemben : a kommunizmus gyakorlati csődje! A proletár itélt a proletár uralom ellen! Mikor ezeket leirom, fájdalommal gondolok azokra az esetekre, amelyek nálunk hivő kath. falvakban választások előtt lefolynak. Nem tu dorn, hol a hiba : a tudatlanságban-e, a felvilágosítás hiányában-e, vagy a hamis próféták félrevezetésében-e ? vasárnap lévén, választáskor a nép a templomból istentisztelet után indul a választási urnák elé és sok „olvasós" nénikének és anyókának az imakönyvében első helyre van már a lista a könyvlapok közt kikészítve, hogy el ne tévessze, — kommunistapártnak a listája, mert hát, hogy „az a szegények pártja." Arra nem emlékszem, hogy valamelyik püspök számonkérte volna papjától, hogy parochiáján hol van a kommunistapárt előretörésének az oka: benne a papban, vagya külső körülményekben, de én mint papkolléga azt ajánlom, hogy minden pap az officium elvégzése után néhányszor ismételje meg naponkint ezt a jelenre vonatkozó három szót: „Oroszország, Mexikó és Spanyolország 1* Akkor tudatára ébred, hogy dolgozik-e a templomban, vagy talán a templomon kivül is kellene valamit tennie az egyházért és a lelkeknek valóban jövendő boldogságáért ?! Mert szomorú kritika az, amit egyik községben egy szókimondó magyar gazdától kaptam a népgyűlés után: — Buták vagyunk, plébános úr! De nem csoda, mert a papunk nem ér egy hatost! * * * Testvérek! Arra a sorsra vagyunk méitók, amit életünkkel és cselekedeteinkkel Istentől kiérdemeltünk. Ktiiminttiiimiiflifliaii Áz élet kapujában Az idő feltartózhatatlan szekere ismét egy sereg ifjút vitt be az élet küzdőterére. Egy küzdőtérre, ahol a harc a magyar kultúráért, a magyar jövőért, a magyar élniakarásért folyik. Nem könnyű a harc és kicsi a jutalom, mert a tanítóság munkáját kellőképen értékelni csak az tudja, aki megértette azt, hogy a magyar fiatalság az a bimbó, mely ha kifejlődik, lehet a legpompásabb rózsa, de lehet haszontalan kóró is. Azok az öreg diákok, akik mögött most utoljára csapódott be „az intézet rácsos kapuja", itt nőttek fel közöttünk, egy ősi város nagy történelmi múltján és egy kiváló intézet klasszikus hagyományain. Büszke örömmel néztük őket, mert ha el is szakadnak tőlünk, szivükben érzik ők is, mi is, hogy örök kapocs áll fenn közöttünk. Ők ezt a nagy érzést ki is fejezték, mikor szónokuk lelkes szavakkal emlékezett meg Esztergomról, szabad jon most nekünk is megígérni, hogy mi is szerető, aggódó tekintettel kisérjük őket az élet útjain s nagyon nagy boldogság lesz számunkra az a tudat, hogy ők a nagy harcot jól harcolják. Számukra az élet nem fog csalódást hozni, mert reálisan nézik az életet. Nem a rózsaszín ábránd hiú világában éltek ők itt és bölcs taná rai.k bepillantást engedtek nekik a mindennapi élet valóságába és megmutatták nakik a kemény magyar ugart, amelybe már nem egy kemény ekevas tört bele s amelynek munkálásában nem egy remény tört össze. Össze szorul a szivünk, amikor az életbeindulók számára a munka zajának szimfóniájából a disszonáns akkordokat is meg kell említenünk. De amint a nagy disszonanciák is csak azért vannak, hogy utánuk a Esztergom szab. kir. megyei város képviselőtestülete f. hó 21-én dél után rendkívüli közgyűlést tartott a városháza nagytermében. A gyűlés viharosnak ígérkezett, a kisgazda felszólalók helytelenítették a város gazdaság-politikáját. A közgyűlés iránt egyébként méraékelt érdeklődés nyilvánult meg, a gyűlés kezdetén mindössze tizenhét városi képviselő jelent meg, s ez a szám a gyűlés végéig is csak húszra szaporodott fel. A közgyűlésen Brenner Antal dr. főjegyző, helyettes polgármester elnökölt. Napirend előtti felszólalásában bejelentette, hogy a polgármester Huszár Aladár dr. fia temetése miatt maradt távol, azután kegyeletes szavakkal emlékezett meg a város tragikus véget ért nagy halottjáról, Mattyasóvszky Kasszián dr. bencés főigazgatóról, érdemeit jegyzőkönyvi megörökítésre ajánlotta, amit a közgyűlés egyhangúlag vett tudomásul. Erről a határozatáról értesítette a bencésrendet és a főapátot. A közgyűlés ezután néma felállással hódolt a kiváló férfi emlékének. Az ünnepi aktus után került sor a tárgysorozat letárgyalására. Brenner Antal dr. főjegyző bejelentette, hogy a polgármester a városházi toronyba, harangjáték célharmonia még szebb pompájában fejlődjék ki, úgy talán a Mindenhatónak is az a terve, hogy a szenvedések, balsorsok közepette a célbajutás annál örömteljesebb, annál magasztosabb legyen. Mi bizalommal nézzük az ifjú tanítók életbelépését, mert biztosak vagyunk abban, hogy felkészültsé gük, hivatásuk, a magyar nép iránt való szeretetük csak százszázalékos sikert hozhat. Isten vezérelje őket az élet útjain I * * # Az elmúlt szombaton este ballagtak az életbeinduló tanítók. Impozánsan, a hagyományoknak megfelelően. Este 8 órakor az intézet dísztermében az intézettől és az ifjúságtól búcsúzott az ötödév. Regős V. negyedéves szavalta el Mécs László : Vád és védőbeszéd c. költeményét. Az iskolatársak nevében Kutucz K. negyedéves búcsúztatta a távozókat. Utána Lénárt elsőéves Gárdonyi: Kezdő tanítóhoz c. versét szavalta el. Az ötödévesek részéről búcsúzott Rakonczay Antal, utána az énekkar „Nyitva áll a rácsos kapu" diáknótát énekelte. Ezután megindult a lampionos menet a városon keresztül. Bartal Alajos igazgatónak, Lepold Antal dr. prelátus-kanonok, főtanfelügyelőnek és Raufstein Antal érseki tanácsosés az internátus rektorának egy-egy énekkel fejezte ki háláját az életbe induló ifjúság. Elbúcsúztak a vízivárosi templomtól, ahol Németh Ferenc tanítójelölt mondott búcsúszavakat, a várostól pedig Horváth Elemér búcsúzott a ballagok nevében Vak Bottyán palotája előtt. A városházától visszafelé jövet, a Központi Kávéház előtt Balog Jancsi cigányzenekara eljátszotta a ballá gőknak a „Ballag már a vén diák" búcsúdalt. Mentek tovább, tovább . .. majd Nemesszeghy Istvántól, volt szeretett zenetanáruktól búcsúztak. Ez az osztály az utolsó, akiket még ő tanított. Az intézet előtt a gyönyörű felvonulás rendezője, Pántol Márton dr. hittanár néhány lelkesítő gondolattal fejezte be a ballagást. A Hymnus eléneklése után oszoltak szét az ifjak. A ballagást nagyszámú közönség nézte végig. jából harangot rendelt, a költségeket társadalmi úton óhajtja összegyűjteni. Bejelenti, hogy a fűtőház visszahelyezése és a Budapest— Esztergom közötti vasúti szakasz villamosítása tárgyában tett felterjesztésre a kereskedelemügyi miniszter egyelőre elutasító választ adott, fedezet hiánya miatt. Alkalmas időben újból felterjesztéssel él a polgármester. Mattyasóvszky Kasszián dr. városi képviselő helyére Móczik Györgyöt hivta be a polgármester. Az ellenőrző és pénzügyi bizottságok, valamint a polgármesternek az 1934. évi háztartási számadás elfogadása tárgyában tett javaslatához Meszes Ferenc bizottsági tag szólt hozzá. Javasolta, hogy a város mondja fel a bulgárkertészetet és a húsz holdat vesse be lucernával, így hasznosabb lesz, mint a mostani állapot. Aztán a belvárosi gazdák állattartási sérelmeit tette szóvá. Nagyobb vita után az előadói javaslatot fogadták el. Zwillinger Ferenc szóvátette hogy a gazdasági szakbizottság nem tart rendszeres gyűléseket, kisebb bizottság kinevezését javasolja. A közgyűlés megadta a felmentvényt a kórházi, dr. Fehér GyulaA városi közgyűlés leszavazta a telekfelajánlást az építendő OTI székház részére