Esztergom és Vidéke, 1933

1933-03-12 / 21.szám

szaladni szerettünk volna a háború árnyékától, amely még ma sem lett rövidebb és bizony, bármilyen hős legyen a háború hőse, ha ebbe az árnyékba lép és hibáz, ha vétkezik: elbukik. És miképpen tudtunk megszabadulni a nyomasztó érzéstől 1 Csak úgy, hogy a színművet idealizáltuk és igazi hőst rajzoltunk magunk elé. Igy vagyunk most a plébánosválasztással is. Lelkünkből és közelünkből elkergetjük a háború sok kísértetet, nem akarunk gondolni a sok bűnre, szenvedésre, nyomorúságra, fertőzésre és a megtántorodó lelkekre. Ami volt, az mind a háború árnyába esik, lépjünk ki ebből az árnyékból a napfényre. Nem is napfény sugározza be a mi eszményünket Ez a világosság, amely eszményeink köré fonódik, Krisztus világossága. Ebben a fényözönben keressük az új plébánost. A mi lelki szemünk plébánosa a külső megjelenésben méltóságos, szeme sugara, a homlokon kiütő szellemi erő tekintélyt parancsol. A méltóság azonban nemcsak testi méltóság, hanem elsősorban a lélek méltósága. Jóság, szeretet, hit, igazság, gyöngédség, erő, akarat, krisztusi lélek ömlik el lényén. Szavai, prédikációja hozzánk, nem beszéd a szószékről, hanem lélekbemarkoló, szegényt, gazdagot, fiatalt és öreget felemelő templomi hang. A mi plébánosunk lelkipásztor és a mi lelkipásztorunk mindenkihez szól és tud szólni. Ez a mi plébánosideálunk, aki felemel mindenkit, aki beszélni tud a lelkitusálkodónak, a csendes hívőnek, az éhezőnek és jómódúnak, az elégedetlennek és a pártoskodónak egyaránt. A mi plébénosunk beszéde embereket békít ki. S kell-e mondanunk, hogy az emberek, a lelkek megbékéltetése ma a legfőbb szempont a plébánosválasztásnál. Ez az igazi zsinórmérték, amelyet követnünk kell. Mert mi nagyon sokat tanultunk az utóbbi hosszú évek során. Mit is jelentenek számunkra azok a normák, amelyeket ma a plébánosválasztásnál — nagyon helyesen — felállítanak. A feddhetetlen kathoikus papi élet azt jelenti, hogy csak a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel beszélhessünk plébánosunkról. A feddhetetlen élet sziklaszilárd tekintélyt és jellemet biztosit. Nem a politika és a hatalom nyújt tekintélyt és megbecsülést, hanem az igaz és nemes emberi cselekedetek, amelyek fölött a nép, a hivők serege mond bírálatot. A plébános nem a hatalomé, hanem a népé. Vezető és irányító legyen az új plébános. A vezetés azonban nem a hatalmi érdek, hanem a hivők lelke és gondolkozása felé érvényesüljön. A vezetés és irányítás szoros kapcsolatban van a lelkipásztori aktivitással. A vezetés és irányítás csak akkor lesz katholikus és közérdekű érték, ha az aktivitás a nép lelkületéből és érzéséből ered. A plébános nem eszköz, hanem közelebbi cél a távolabbi célhoz. Eszerint, ha a plé bános kezdeményez, ha új és életre való gondolatokkal jő, munkássága ne abban merüljön ki, hogy anyagi, hanem lelki, hitéleti érdemeket szerezzen magának. Mindezek, tudjuk, kissé zavart keltenek lelkeinkben, amikor plébánosválasztásra készülünk. Dehát ez a mi aggodalmunk és ez jelentse, hogy nem vagyunk közömbösök hitéletünkkel szemben, hanem igenis vágyódunk a megnyugvás, a megbékülés után. Ma különösen kívánjuk a lelki megnyugvást és megbékélést, mert szétesett kéve vagyunk nemcsak a hitéletben, hanem a társadalomban is, ennyi bajban, keserűségben, elégedetlenségben és belső lázongásban. Szociális érzésű legyen az új plébános. Ha szociális érzésű valaki, akkor mindenki egyforma előtte és csak az igazság vezeti. Ha valaki szociális érzésű lelkipásztor, az igazságot annál jobban megtalálja. Legyen optimista a mai idők lelkipásztora. Hinnünk, reménykednünk; bíznunk kell. A harcban, hogy győzünk, a bajban, hogy elmúlik, a jólétben, hogy tartós lesz. Mindenünket elvehetik, a lelkünket soha. Ezt akarjuk az új plébánosra, Krisztus igaz és hivatott szolgájára bízni. Szerdán alaknl meg a Frontharcos Szövetség esztergomi csoportja 1918. októberében, ezen a legszomorúbb magyar őszön nemcsak a fegyvert vették ki a világ négy tája felé, az orosz, román, szerb, olasz és francia harctereken s mindenütt bár ádáz tusák és véres áldozatok árán meghódított — idegen országrészekben küzdő magyar katonák kezéből, nemcsak a több mint négy év alatt átélt lelki kínjainak és testi szenvedéseinek értékelésétől zárkóztak el, nemcsak önfeláldozó bátorságának és rendületlen kitartásának jutalmazását tagadták meg, hanem — s ez volt a legnagyobb tragikuma a magyar világháborús front öszszeomlásának — még a hitüket és meggyőződésüket is megtámadták és részben meg is tagadták : vájjon jó harcot harcoltak e igaz ügyért küzdöttek-e ? A külső ellenségein győzedelmeskedő s csak a belső ellenségeink hátbatámadásától legyőzött magyar harcosok nem igy tértek haza a „nem akarok katonát látni" jelszótól hangos magyar hinterlandba, mint ahogy ezt a fronton töltött nehéz, hosszú évek alatt elképzelték, idehaza nem igy fogadták a véres csaták életben maradt hőseit, mint ahogy azt megérdemelték. A fegyveres ellenség előtt keményen megálltak helyüket, a harcterek ezer veszélyével bátran szembenéztek, de idehaza megroppantak a pacifisták alattomos, lélekölő támadásától, szégyenkezve sütötték le szemüket az „okosak és felvilágosultak" gúnyos tekinteteitől. A vi ragtól ékes és a szép magyar daloktól hangos menetszázadok maradványai rongyosan, dísztelenül és szótanul tértek haza, nem beszéltek háborús élményeikről, eltették a fronton szerzett kitüntetéseket és csillagokat, sőt még az ellenséges fegyverektől kapott sebeiket is gondosan takargatták s legfeljebb akkor árulták el bénaságukat, ha a magyar állam és társadalom részéről elfelejtve és e hagyatva egyéb jövedelmi forrás vagy megélhetési lehetőség hiányában koldulni voltak kénytelenek. A nép és a tanácsköztársaság antimilitarista rendelkezései megsemmi tették a szép múltú ezredeket, szétdúlták a nehéz időkben összekovácsolt kötelékeket, sőt elnémították a frontharcosokban még a bajtársi szellemet is, amely pedig a világháború legválságosabb szituációiban oly cso dálatrameltó tettekre inspirálta a magyar katonát. Nemcsak a társadalom felejtette el Sabácot, Limanovát, Gorlicét és As siagót, a Nádasdy-huszárokat, a huszonhatos bakákat s a többi derék magyar ezredet, de mi frontharcosok is megfeledkeztünk egymásról, nem ápoltuk a bajtársi szellemet, nem őriztük meg szivünben a bajtársi szeretetet. S a mások hálátlanságán kivül talán ez a legfőbb oka és magyarázata annak a sok mellőzésnek és igazságta'anságnak, amelynek részesei lettünk. Csak igy volt lehetséges, hogy a forradalmak alatt és után a háború rokkantjairól, a hősi halottak hozzátartozóiról senki sem gondoskodott s az életerős és munkaképes frontharcosok nagy része sem tudott elhelyezkedni. őszintén be kell vallanunk, hogy mi is mulasztást követtünk el, amikor tűrtük a tradíciók megtagadását, amikor engedtük eltépni a bajtársi kötelékeket, mert nemcsak érdekünk, de kötelességünk lett volna ezek fenntartása, megerősítése, ápolása, állandóan ébren tartani a dicsőséges multat, megismertetni a társadalommal, különösen az ifjúsággal a háború fényesebb fegyvertényeit, elismertetni a háborús érdemeket s kieszközölni — ha másképen nem megy, hát kiharcolni — azt, hogy a háború áldozatairól, a hadiözvegyek-, árvák- és rokkantakról a magyar állam és társadalom lovagiasan és bőségesen gondoskodjék. Ha a frontharcosok idehaza is frontot alkottak volna, nem kellett volna 14 évnek eltelnie a rokkanttörvény életrekeltéséig, nem alamizsna formájában és morzsákkal, hanem intézmé nyesen s már korábban gondoskodtak volna róluk. Ily belső front a polgári életben is jobb érvényesülést s több elismerést vivott volna ki a háború katonáinak. Hosszú tétlenségben, passzív dermedtségben eltelt évek meddő várakozását van hivatva aktív, cselekvő tevékenységgé változtatni azon országos szervezkedés, mely az országos frontharcos szövetség megerősítéséi s ennek okából csonka országunk minden városában és községében a helyi csoportok megalakítását célozza s amelynek egy mozzanata lesz városunkban /. évi március hó 15-én, szerdán d. e. fél 11 órakor a városháza nagytermében az esztergomi helyi csoport megalakulása. Hiszünk abban, hogy a volt frontharcosok lerázzák magukról azt a fásultságot és közönbösséget, amely a sok mellőztetés és csalódás folytán lelkületünket belepte. Bár emberileg érthető, hogy aki rokonban és sokszor csalatkozott, az már nem bízik igazában s annak érvényesülé seben. Bár a sok lemondás és szenvedésről megviselt sziv nehezen dobban fel újabb Ígéretekre, de mégis reméljük, hogy ezen mozgalomban nem a túltengő egyesületi alkotás egy újabb rohamát fogják látni, hanem érdekeinknek érvényesítésére, méltányos kívánságaik kielégítésének kieszközlésére hivatott és képes — bár késői — de még el nem késett komoly szervezkedést, amely egyesít magában foglalkozásra, vagyoni helyzetre, rangra, képzettségre, vallásra való tekintet nélkül minden magyar volt frontharcost. De hiszünk abban is, hogy a nemzeti érzésű és hazafias gondolkodású közönség nemcsak megértéssel és szeretettel fogadja a szervezkedést, hanem azzal a lelkesedéssel és testvéri érzülettel, amellyel a menetszázadokat kisérte el 1914-ben a vasúti állomásig s amellyel az első sebesülteket fogadta. Lássa bennük a magyar sorscsapások sebesültjeit s a magyar jövő harcosait. Hogyan működött az esztergomi iskolaorvosi rendelő az elmúlt évben? j J& <tt 039 Az elmúlt év az Esztergom szab. kir. város iskolafogorvosi rendelő első munkaéve volt. Felállítása köszönhető legelső sorban dr. Sajó Lajos vármegyei tiszti főorvos fáradozásának. Az ő munkásságának ereimé nye, hogy a M. kir. Országos Közegészségügyi Intézet teljes fogorvosi berendezést küldött díjtalanul, hogy az egyesített vármegye 1400 pengős adományával a munka anyagi részét biztosította, végül, hogy a város ingyen rendelő helyiséget és annak fű tését ajánlotta fel a Szent Imre-utcai iskolában. A rendelőben a munka két részben állott. Első sorban az összes elemi első osztályú tanulók fogazatának megvizsgálásából és ezen adatik feldolgozásából, de másodsorban bizonyos statisztikai számítások elvégzése céljából megvizsgálták a 3 középiskola és az erdészeti szakiskola valamennyi tanulóját és a férfi tanítóképző első osztályát. Ezen utóbbi vizsgálatok képezték alapját a három középiskolában megindult szisztémás kötelező fogorvosi kezelésnek, mely mint ilyen az egész országban az első, mely szintén a vármegyei tiszti főorvos fáradozásának gyümölcse. Megvizsgáltatott I. elemista 322, felsőbb tanuló 24 és középiskolai tanuló 957. összesen 1303 tanuló. / Az elemiiskolai tanulók vizsgálatának eredménye megdöbbentően mutatta a fogszú, ezen legelterjedtebb népbetegség, rombolását a gyermekek fogazatán. A megvizsgált 322 tanuló közül mindössze 24-nek (7'45 százalék) volt ép és egészséges fogazata, mig a többi 298 tanulónak 1280 beteg foga okozott fájdalmat, adadályozta a tökéletes rágást és okozta esetleg a következményes megbetegedések hosszú sorát. Ezen ijesztő számok ellen vette fel a küzdelmet az iskolafogorvosi rendelő az alanti eredménnyel. Munkaidő volt a 4 hónap alatt 80 s ez alatt 1 ,liXÍV 617 ke nap — 160 óra zelés volt. A megvizsgált 322 I. osztályú tanuló közül iskolafogorvosi kezelésben részesült 212, ép fogazatú volt 24, magánfogorvosi kezelést vállalt 31, nem volt kezelhető, betegség, gyengeelméjűség és renitenskedés miatt 6, szülők nem egyeztek bele 24 esetben, OTI tag gyermeke volt 25 gyermek. A végzett munkák száma volt 617, ebből tömés volt állandó fogakon 220, tej fogakon 391, foghúzás volt állandó fogaknál 5, tejfogaknál 51 esetben. Egyéb beavatkozást kellett tenni teljesen tönkrement gennyes fogakon separálással, lápis edzéssel 613 esetben, foghús fagyasztást 10, idegölést pedig a tej fogakon 3 esetben. A vármegye adománya lehetővé tette, hogy az arra reászoruló I. és II. osztályú elemisták között Horváth Irén egészségügyi védőnő és Nóvák Gizella rendelői asszistensnő 500 darab jóminőségű fogkefét oszthasson szét, akik megtanították gyakorlati bemutatásokkal a helyes száj és fogápolásra is. Azon tanulók fogazatát, akik magánorvosi kezelést vállaltak, csak a jövő tanévben vizsgálják át olyan irányban, vájjon eleget tettek e vállalt kötelezettségüknek. Ugyanekkor remélni lehet azt is, hogy azok a szülők, akik idén a fogorvosi kezelésbe nem egyeztek be, látván a szép eredményeket, maguk fogják kérni, hogy gyermekeiket kezelésbe részesítsék. A Társadalombiztosító Pénztár tagjainak gyermekeit nem kezelték, mert az OTI megtagadta anyagi hozzájárulását a rendelő fenntartásához. Az ilyen tanulókat a pénztári fogorvoshoz utasították. Kezelésben részesítették azonban a többi biztosítóintézet tagjainak gyermekeit, abban a reményben, hogy ezen intézetek későbben megváltják jogukat. Ily mó-