Esztergom és Vidéke, 1932

1932-05-12 / 38.szám

ÖTVENHARMADIK ÉVF. 38. SZ. KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ) 1932. CSÜTÖRTÖK, MÁJUS 12 Szerkesztőség és kiadóhivatal Simor-utca 20. Megjelenik hetenként kétszer. Előfizetése 1 hóra 1*20 P. Csütörtöki szám 10 fillér, vasárnap 20 fillé Laptulajdonos és felelős szerkesztő: Laiszky Kázmér Egyházközségi alakulások Néhai Ugrón Gábor a katholikus önkormányzati (autonómia) kongresszus záróülésén, 1900banazt mondotta: hogy az autonómia diszes temetésére jöttek össze, mert az 1897-ben összehívott kongresszusnak nem lett pozitív eredménye. Hogy az 1848-óta hangoztatott országos autonómia tényleg valamely fórumon mindig megakadt, ez történeti tény. Hogy melyiknél volt a megfeneklés zátonya, erre megoszló volt a vélemény és szinte nyíltan kiáltott be a katholikus közönség várakozó hangulatába. Magam is régi, 40 éve harcosa vagyok a kath. autonómiának. Ugy könyveim, mint három katholikus nagygyűlésen tartott előadásaim: az iskola, a hivek, s az egyház szempontjából mérlegelték az egyházi közélet ezen életbevágó kérdését s vallottam, hogy azt eltemetni nem lehet. Sőt később, a háború alatt, 1916-ban egyik cikkemben megindokolva tárgyaltam, hogy a háború után meg fog indulni az autonómia, mert a háborút követő eseményekben, a 12-ik órában itt lesz az ideje, minél több kötelekkel fűzni a híveket az egyházhoz. A bekövetkező események igazolták álláspontomat, mert 1819-ben a fővárosban s rá 11 évre az autonómia alapja s előőrse: az egyházközségek megalakulásában országszerte érvényesült. A hivek lekötése a háborút követő keresztény megmozdulásban végre minden fórumon éltető meggyőződés lett. Amikor a keresztényellenes világnézet intézményei minden tényezőt felhasználnak hálózatuk biztosítására, akkor bűnös s maga magát megbőszülő optimizmus lenne az illető katholikus intéző körök részéről felnem használni mindazt, ami közös érdekszövetséget vinne be a katholikus világiak s a papság együttműködésébe. A nagy szociális erőt, ami az egyház ban van, ápolni és érvényesíteni kell, hogy egységes propagativ hatása s ereje annál inkább kiemelkedjék. Amidőn a katholikusok autonómiáját s ezzel az alapvető egyházközségi szervezetet említjük, tulaj donképen nem egyházi reformról van szó, hanem egy oly intézménynek a bekapcsolásáról, mely foglalkozási, együttműködési kört biztosit az egyház szociális, hitbuzgalmi, vagyonbeli s iskolai ügyeiben a világi elemnek is. Nem szabad azonban a hitközségi szervezkedésnél gondolni a protestáns autonómiai hitközségek mintájára, ahol minden hivő vallásuk összes ügyeibe, a hitelvekbe is befolyhat. Nálunk az isteni alapításon, hitigazságokon és a hierarchikus egyházi jogrenden épül fel minden. Ennélfogva a hitközségi szervezkedés nem lehet az egyházi intézmény alapvető kormányzati, törvényhozói, vagyis a rendi s joghatósági hatalom (protestas ordinis et jurisdictionis) részese, hanem inkább egy bekapcsolt szervezet, melynek hivatása az egyházi életben való tevékenységre nevelni a híveket, az egyháztól átutalt hatáskörben. Ha az egyház a híveivel osztja meg külső vonatkozású ügyeinek intézését, az a hivő érezni fogja, hogy ő is tényező, az egyház érdeke az övé is. Nem mondom, hogy az autonómia alapja, az egyházközségek nélkül nincs egyházias érzés. Az azonban tény, hogy az egyházközségi élet egyik főbb gyakorlati eszköze az egyházias érzésnek s a hivek öntevékenységének. Mi is itt vagyunk, mi is hozzászólhatunk, mi is tényezők vagyunk, mi is befolyunk az intézkedésekbe. Ez az érzés fakad ki az egyházközségi életből az alsó papságra s hívekre egyaránt. Ennek tavaszi melegétől eloszlik az őszies hideg felfogás: nekem itt semmihez semmi közöm. Akik a sáncokon kivül vannak, azok nem igen tud^ nak felmelegedni a sáncon belül lakók iránt. Az egyházközségek révén a híveknek az antonómiába bebocsátása, az egyház társadalmi erejét és hivatását is növelni fogja. A társadalmi erőgyűjtés, mint a németországi katholikus szervezkedés is igazolja, mely előttem évtizedek óta legideálisabb példa: a katholikus öntudatnak melegágya. Panaszkodunk a hivek és papok kölcsönös elszigeltetségén, az öszszetartozás hiánya miatt s csakis a parádés felvonulásokon s összejöveteleken, melyek merő külsőségek, vagyunk együtt. Ennek megszüntetésére az egyházközségek azért kínálkoznak alkalmas eszköznek, mert a híveknek érdeklődését az a befolyás fogja ébren tartani, amelyben az említett vonatkozású ügyekben részesülnek. A hivek közössége lesz az a vezető sodrony, mely villamos áramként mozgatja a katholikus vagyoni, szociális, közművelődési s irgalmassági intézményeinket. Ez az érdekközösség mintegy anyajeggyel jelöli meg katholikus intézményeinket. Ahol jogokat adnak a híveknek, ott bajnokokat nevelnek, hogy legyen az egyház szabadságának védelmében az ellenséggel szemben az egyháznak páncélfalazata. Ez a szellem bevonul azután a családokba és a közéletbe is. A hivek állásfoglalása ellensúlyozni fogja az egyház elleni támadásokat, mert a hitközségek révén a hivők be fogják látni, hogy a papság és az egyház ellen intézett támadások után, a polgári, a világi társadalom ellen való akció következik a felforgató áramlatok részéről. Azért itt a tizenkettedik óra, hogy ne a 40—£0 év előtti, a hatalom fényességétől kápráztató szemüvegen nézzük egyházi közügyeinket, hanem a jelen viszonyok mesgyéjén állva, végre tanuljunk s okuljunk. Vigyáznunk kell, hogy a politikát ne vigyük be a hitközségi életbe. A politika, mint súlyos tapasztalatok igazolják, bomlasztó, mételyező és a személyeskedést elősegítő a hitéletre és az együttműködésre egyaránt. E mellett könnyen a pártpolitikai célok szolgálatába állítja a hitközségi életet, ami a belső bomlásnak lesz azután koronázója. Ezen veszélyre már 1905-ben rámutattam s egyik történetírónk, Radovícs László 1917ben megjelent művében: „A katholikus autonómia szervezése", helyeslőleg idézi könyvem („A keresztény politika érvényesülésének akadályai") ezen részletét, nemkülönben a „Hitvédelmi Folyóiratának erre vonatkozó (1897- és 1902-ben) tanulmányaimat. A politika céljaira kihasználni az egyházközséget ép olyan veszélyes és viszszaható, mint a választásokalkalmával a kongregációkat, az egyesületeket felhasználni az egyes jelöltek mellett : kortes célokra. A egyházközségi képviseletek összeállítása nagy körültekintést igényel s abban minden társadalmi osztály képviselve legyen. Mindenki lehetetlen, hogy képviselő legyen. Az meg hiúság s szellemi korlátoltság követelni, hogy ő okvetlen képviselő legyen, mert valahol vezető szerepe van, mert valami vendéglői, érdekeltségi, vagy kortes asztaltársaság szövetségéhez tartozik, vagy politikai választási kortes érdemei vannak. Az egyházközségi képviselő hitbuzgó és egyházias érzésű egyén legyen; jótevője vagy támogatója az egyházi intézményeknek. Olyan, aki nem tüntet ellenségesen papja ellen és külső életében is követi az egyházi törvényt és hitéletébe nem viszi be a személyeskedést. A nagy küzdelem, mely a háború után a szellemeket foglalkoztatja, a világok harca. „Ehhez képest — mondottam 1917-ben „Háború s politika" c. könyvemben — a háborút követő nagy munkában, az autonómiát főképpen az egyházi s a világi hivők szempontjából kell tekintenünk. A világi elemre nem lehet közönyös annak a vallási indifferentizmusnak terjedése, mely a társadalmi rendet felforgatással veszélyezteti." —A világi elemnek is azért saját jól felfogott érdekében egyik hathatós garanciája lesz az egyházközségi autonómia, amelyet idővel, az egyházközségi élet fejlődésével, az országos autonómia fog követni. Keményfy K. D. M

ÄU™.; „Téves kapcsolás" 8-tól folytatólag 5,7 és 9 órakor A legnagyobb sikerű hangos filmoperett lesz bemutatva MOZGÓBAN E »