Esztergom és Vidéke, 1931

1931-11-15 / 92.szám

ÖTVENKETTEDIK ÉVF. 92. SZ. KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP 1931. VASÁRNAP, NOVEMBER 15 Szerkesztőségés kiadóhivatal Simor-utca20. Megjelenik hetenként kétszer. Előfizetése 1 hóra 1'20 P. Csütörtöki szám 10 fillér, vasárnap 20 fillér Laptulajdonos és felelős szerkesztő: Laiszky Kázmér Aki hiányait, hibáit még maga előtt is leplezi, csupán e cselekedet által is eléggé bebizonyítja, hogy a javulásra még nincs elhatározott szándéka. A hátramaradásoknak és félreértéseknek őszinte, férfias elismerése viszont annyira és oly erővel bizonyitja a javulásra elszánt akaratot, hogy rögtön megsemmisíti akárkinek is a szemrehányáshoz, sőt még megjegyzéshez való jogát is. A legnagyobb magyarnak ezeket a most is aktuális szavait juttatja eszünkbe a miniszterelnök őszinte beszéde, amelyben köntörfalazás helyett férfias nyíltsággal elismeri, hogy okosabb lett volna bizonyos takarékoskodást már akkor megkezdeni, amikór feleslegek voltak, amikor az állam és a magánosok szinte versengtek abban, hogy kölcsönöket vegyenek fel. A kibontakozás útját pedig nem a megalázó kilincselésben, az ellenségeinknél való kölcsönkunyerálásban keresi, hanem a nemzet megfeszített erejében és a maradék nemzeti energiák összemarkolásában. Több mint tiz évnek kellett elmúlnia, mig végre a hivatalos magyar politika beismeri azokat a hibákat és mulasztásokat, melyek Trianonon kivül nagyrészben okozói a mai súlyos helyzetnek. Elismerés illeti a miniszterelnököt, hogy magáévá tette és kimondta azokat az igazságokat, melyeknek érvényesülését az egészséges közszellem — élén a hercegprímással — már évekkel ezelőtt szorgalmazta, anélkül, hogy illetékes helyen meghallgatták volna. A hatalom képviselőit övező szolgalelkűség minden véleményt, mely az övével ellenkezett, minden kritikát, minden aggodalmat, vagy megszületése előtt megfojtott, vagy szélsőségnek és ellenzékinek bélyegezte. Az üres önbiztatás, hiszékeny önámítás, az elvtelen opportunizmus félelmetesen átitatta a magyar közvéleményt. Komolyan hittük, hogy az ellenség, mely bennünket tehetsége szerinUönkretett, talpra akar segíteni. Szinte kedvükbe akartunk járni, mint a gyermek, aki felnőttől ajándékot vár. Hol az egyik, hol a másik felé tekintgettünk. Adtak kölcsönt, hogy a kegyetlen hadisarcot fizetni tudjuk, s mi örültünk ennek a jóindulatnak, mintha sohasem kellene visszafizetni. A magánosokra is átragadt a költekezés s némely felebarátunk megvásárolt volna a félvilágot, ha „hitelbe" vagy „részletre" megkaphatja ... Ne buzgólkodjanak a képviselő urak annak a bizonyításával, hogy nem lesz változás, hogy minden megyén a régi nyomokon, mert ezzel csak nyugtalanságot keltenek. Igenis változásnak kell lennie a mult hibáinak felismerése után, s ennek a változásnak a törvényhozás házából kell kiindulnia s az alacsony színvonalú csetepaték megszűnésével kell kezdődnie*. HB Adómorál és adórendszer Az ország pénzügyi doktorainak ma attól fői a fejük, hogy miképpen gyógyitsák meg azt a nagyfokú vérszegénységet, amelyben a magyar államkincstár szenved. A hosszú lejáratú külföldi kölcsönnel tervezett vérátömlesztés egyelőre nem sikerült. Ezt el kellett halasztani. Addig tejhát más mód nem kínálkozott a {kincstár jövedelmeinek sürgős gyarapítására, mint az [adófizető polgá rok zsebéből uj és fölemelt adók, illetékek cimén és más címeken való átömlesztés 'művelete, amely máris a pénzszivattyúk teljes üzembehelyezésével megindult. Azt mondják, hogy erre azért is nagy szükség van, mert a mi közönségünknek az adómorálja nagyon rossz, sőt részben ez az adómorál is oka annak, hogy a mostani pénzügyi válság bekövetkezett. Az adóprés erősebb megszorítása e szerint némileg büntetése is a közönségnek az Ő rossz adómorálja miatt. Ennek az állítólagos rossz adómorálnak a magyarázatául némelyek a mult hagyományaira is hivatkoznak. Emlegetik, hogy valamikor hazafias jelszó volt az, hogy „nem adózunk" és virtus volt annyit elvonni a „német"-től, amennyit csak lehetett. Ezek a hagyományok azon ban rég kivesztek a nemzet lelkéből s azok az idők, amikor a németnek a zsebébe folyt az adó, teljesen felejtve vannak. A rossz adómorál vádja pedig — meggyőződésem szerint — szintén igazságtalanul éri kö zönségünket. Igazságtalan ez a vád, mert — ha előfordulnak is és talán elég gyakran jövedelem-eltitkolások, adórövidítésed, esek nem róhatók fel egyedül az adózók hibájául, hanem nagy része van ezekben a fenn álló adórendszernek is és annak a módnak, amely szerint a pénzügyi hatóságok a fennálló adókivetési és egyébb pénzügyi szabályokat a gyakorlatban alkalmazzák. Gyakran látunk olyan esetet, hogy a leglelkiismeretesebb pontos adóbevallást a pénzügyi hatóság nem fogadja el, hanem mellékkörülmények és látszatok után kutatva önkényesen veti ki azt a magas adót, amely az adózó valóságos jövedelmével arányban nincs. Ilyen önkényes kivetések szolgáltatnak okot arra a tömérdek föllebbezésre és panaszra, amelyek a pénzügyi hatóságok munkáját fölöslegesen szaporítják. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy ez az eljárás hozzájárul az adómorál rontásához: a lelkiismeretes adózót becsületes álláspontján megingatja a vele szemben tanúsított és meg nem érdemelt bizalmatlanság. — Rájön arra, hogy jobban jár, ha kevésbbé lelkiismeretes. Nagy hiánya adótörvényeinknek az, hogy uj foglalkozások, uj vállalatok megindítása után az első időre — amig a vállalat nincs túl a kezdet nehézségein, kiméleti időt nem engedélyeznek. Köztudomású dolog, hogy minden uj vállalat az első — hosszabb vagy rövidebb időben nemcsak haszon nélkül, hanem kész ráfizetéssel, veszteséggel dolgozik. Amikor a fiatal kezdő ügyvéd, orvos, mérnök vagy kereskedő megkezdi hivatásos működését, már a következő évre jövedelem bevallást követelnek tőle s nem hiszek el, hogy neki még semmi jövedelme nincs. Amikor valamelyik adózónak a helyzete megromlik s egy üzletévet veszteséggel zár. valóságos kálváriát kell járnia, hogy adójának leszállítását kieszközölje a pénzügyi hatóságtól. Legutóbb is egy esetben a közigaz gatási bizottságnak külön elvi határozatban kellett kimondania azt, — ami magától értetődő igazság, — hogy ha az adózó igazolja, hogy egyik évben veszteséggel dolgozott, arra az évre több jövedelmi adót szedni nem lehet. Tudjuk, hogy ma a kincstár sú lyos helyzetben van s ez kényszeríti a kormányt, hogy jövedelmeit minden képzelhető jogcímen szaporítsa s érezzük, hogy az államháztartás egyensúlyának és valutánk állandóságának megmentésére minden polgárnak a tőle telhető legnagyobb áldozatot is meghozni kötelessége, de ennek az áldozathozatalnak is van határa. Ez a határ pedig az adóalany személyi és gazdasági létfentartásának érintetlenül hagyása. Ezért alapos aggodalmat ébreszt mindenkiben annak látása, hogy sok esetben a kíméletlenül kivetett és behajtott adó egy-egy üzletnek egy-egy vállalatnak a működését megbénítja, sőt lehetetlenné teszi. A kis gazda, akinek egyetlen tehenét, 2—3 drb. sertését adótartozása fejében elárverezik, nem képes tovább folytatni gazdálkodását. Napjainkban sok olyan jelenséget látunk, amely arra a következtetésre vezet, hogy a pénzügyi helyzet megjavítására tett intézkedések túlmennek a célon és romlásba visznek. Az állam pénzügyeit [nem szabad abból a rideg fiskális szempontból kezelni, hogy minél több pénzt tereljünk be az államkincstárba. A kincstárnak legnagyobb pénzügyi érdeke az, hogy a polgárok jó módban legyenek, haszonnal dolgozzanak, vagyonban erősödjenek és gazdagodjanak. Ezt a gazdasági gyarapodást megfelelő adópolitikával, a viszonyokhoz alkalmazott adórendszerrel elő lehet mozdítani s aki ilyen elvek szerint intézi a pénzügyeket, annak nem lesz oka panaszkodni az adózók rossz adómoráljára. A gyarapodó adóalanyok büszkén dicsekedve fogják bevallani jövedelmeik növekedését és a nagyobb jövedelem után mindenki szívesen fizeti a vele arányos nagyobb adót. Téves az a nézet is, hogy az adótételek emelésével a kincstár jövedelmei fokozhatok. Sok esetben éppen a leszállítás által érhető el nagyobb jövedelem. Lengyelországban a forgalmi adót felére szállították le, hogy nagyobb bevételhez jussanak. Tudjuk, hogy amikor a régi — távolság szerint megállapított levélpósta dijakat egységessé tették és mélyen leszállították, szinte hihetetlen mértékben növekedett meg a póstakincstár jövedelme. Éppen így nőtt nagyra a vasutak forgalmi bevétele, amikor Baross Gábor a díjszabást olcsóvá tette. A fogyasztási adók és jövedékek különböző elvek szerint kezelendők, némelyek elbírnak bizonyos emelést s ezzel nagyobb jövedelmet hoznak, másoknak a hozama éppen a leszállítás által fokozható. Mindezek célszerű kezelésével több eredményt is lehet elérni, mint az egyenes adók emelésével, amely könynyen és sok esetben az adóalanyok romlásához vezet. Ilyen adópolitika Pelczmann László et és felöltöket g a legújabb divat szerint mérsékelt áron készít kedvező fizetési °< feltételek mellett, wmmn^m* ügyszintén hozott szövetből is.