Esztergom és Vidéke, 1929

1929-12-25 / 98.szám

más városrész szegényeinek napközben felügyelet nélkül álló, ezidén már 40-nél több gyermekét fogadják be a téli hónapokban és látják el, meg foglalkoztatják naponkint reggeltől estig. Ezt az otthont is kizárólag az esztergomi társadalom tartja fenn adományaival. Az elmúlt esztendő legnagyobb eseménye karitatív téren a Szegényügyi Bizottság megalakulása, mely a koldulás megszüntetését és a szegényügy teljes rendezését vallja feladatának. E bizottság egri példára létesült. Ha Esztergom ezen a téren nem is volt kezdeményező az országban, illett, hogy a hercegprímás székvárosa elsőnek kövesse az egri érsek székhelyének nemes példáját. A városi közgyámi hivatal, Szent Ferenc III. rendje és a Páduai Szent Antal-Egyesület vállvetve végzik ezt a szegények javára folyó munkát. Áldozatos hölgyek járják be a várost és szedik be a polgárok önként vállalt havi hozzájárulását. A Szegényügyi Bizottság megalakulásának következménye, hogy a koldulás hatósági tilalma immár érvényre jutott Esztergomban és az illetékességgel biró szegények csak előzetes környezettanulmányozás után részesülnek, kiki szegénységi fokának megfelelően támogatásban. Az esztergomi társadalom részéről megvan minden garancia arra, hogy ez az áldásos intézmény mindjobban megerősödjék és teljesen elérje a kitűzött célját. A téli idő beálltával és karácsonykor különösen a leányifjúsági Máriakongregációk (Úrilányok, Földmívesleányok Mária-Kongregációja), asztaltársaságok és a társadalom minden rétege versenyez a jótékonykodásban, hogy a szegény gyermekeket a téli hideg ellen felruházza és nekik meg a kórházak betegeinek és a Szegényház lakóinak a kereszténység legmelegebb ünnepét széppé és kedvessé tegye. Nem megvetendő az a támogatás sem, melyben diákjaink részesülnek a város polgáraitól. Az intézetek értesítői bőven beszámolnak erről. A keresztény szeretet különösen megható gyakorlása, mikor családjaink asztaluknál vendégül látják a szegény diákokat és nem is a morzsákból, hanem az ételek legjavából juttatnak nekik részt. Az esztergomi társadalom minden osztályában nagy a száma azoknak, kik különböző emberbaráti egyesületekben és azok révén, és talán még nagyobb azoké, kik rejtekben, hogy a jobb kéz ne tudja, mit tesz a bal, jótékony angyalai nyomorgójembertársaiknak. Egyháziak és világiak, az intelligencia és a nép körében sokan vannak, kik a Szeretet-királynő hűséges alattvalói. Itt-ott hallani hangokat, hogy a nép fiai és leányai nem veszik ki eléggé részüket a jótékonyságból. Nem arról van szó, hogy mindenki kiveszi-e a maga részét, sőt kevesen vannak olyanok, kik nem tehetnének még többet, ám e sorok írója jól tudja, mennyi jótevője van a környékbeli nép körében a szentgyörgymezei Simor-leányárvaháznak, a Szent Anna-zárdában lévő Fiúotthonnak és az Aggok Házának. Esztergomnak tehát nincs mit szégyenkeznie, sőt, különösen, ha tekintetbe vesszük szegénységét, az elsők között van az országban a jótékonyság terén. Mégis egymástól fogadjunk el néhány jóindulatú tanácsot. A felebaráti szeretet keresztény erény. Nemcsak az egyes erények közt van fokozat, hanem ugyanannak az erénynek is lehet több tökéletességi foka. Legyünk minél tökéletesebbek a szeretetben. Kedvesebb lesz az Istennek és több áldás fakad belőle embertársainknak. Felebaráti szeretetünket vezesse az okosság. Az okosság sarkalatos erény, mely minden erénynek legyen a kormányosa. A szeretet gyakorlása úgyis nagy áldozatokba kerül. Nézzük meg tehát jól, ki szorul a támogatásra, ki érdemli meg és minő mértékben. Nemcsak azok a rászorulók, akik ezt bevallják segítségüeket kérik, hanem vannak igazán szegények, kik szégyenlik bevallani szegénységüket, kik restéinek kérni, könyörögni. Vannak azután hálátlanok, kik nem szegénységük enyhítésére, nem a szükségesre fordítják az alamizsnát. Vannak végre könnyelműek, kik mások jóságáyal visszaélnek, amennyiben munkával maguk is tudnának segíteni magukon. A Szegényügyi Bizottság igen helyesen nagy súlyt helyez az előzetes környezettanulmányozásra. Legyen karitászunk lehetőleg egységes. Oly egyesületek, akciók, melyeknek célja többé-kevésbbé azonos, olvadjanak egybe; örüljünk, ha minél többen vesznek részt a jótékonyságban, ha minél több csoport alakul, mert többet tudnak bevonni a szeretet munkájába; de járjanak karöltve, működjenek összhangban, mert a fentemlített okosság így jobban érvényre jut a karitászban. Végül szívleljük meg, hogy a szeretet akkor lesz igazán keresztény erény, ha a lelket többre becsüli a testnél. A lélek a tulajdonképeni Istenképmás bennünk, egyedül a lélek örök, a test mulandó, a lélek az úr az emberben, a test szolga, eszköz. Nem elég csak a testet istápolni, a lélekkel pedig mitsem törődni. Mikor jótékonykodunk, nemcsak érzelgünk, sportolunk, privát passziót űzünk és pusztán szemfényvesztést csinálunk, hanem komoly kulturmunkát végzünk emberen, vagyis eszes lényen. Ne mulasszuk el tehát kultiválni, művelni lelkét is, annál is inkább, mivel soha nem közelíthető, soha nem befolyásolható, soha nem nyerhető meg anynyira, mint mikor testének nyomorát enyhítjük. vv^wvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvv^ A mi cégi ceálískolánk. \vtaz <3t?óf) István dt>., as IpaumCtoéssetí főiskola nyug. igazgatója. 1878-ban írattak be. Két évvel a nagy árvíz után. Akkor az igazgatója megboldogult Feichtinger főorvos volt, egy tiszteletreméltó kövéres ősz ember, aki engem súlyos betegségemből gyógyított ki, minekutána beszakadtam a kisduna jegén, s nem mertem hazamenni, elsétáltam az időt a délutáni hittanóráig, Feichtinger főorvos szeptember elején a megnyitáskor lelkes beszédet olvasott fel előttünk, mellette meg a dobogón komolyan ültek leendő tanáraink: a szigorúképű Obermayer, a barna-szakállas Nemcsák, a kövér Kaán, meg a kedves orcájú Bellovics. A városháza dunautcai szárnyának első emeletén volt az iskolánk, amit az irás szerint még a Bach-korszakban épített a város erre a célra. Minket, az elsőosztályosokat, az egyetlen udvari terembe tettek. Annak a belső végén üvegfallal elrekesztve valami rejtelmes konyha-féle látszott; katlan is volt benne. Az a hit élt köztünk, hogy ebben a katlanban főzte ki Nemcsak tanárunk azt a csontvázat, ami akkor a „Muzeum"-ban állott.Általában Nemcsák afféle alchimista hírében állott, övé volt a laboratórium temérdek szerszámával, üvegcséjével s ő tanította a vegytant. De értett mindenhez — mint a régi professzorok általában — s vállalta a francianyelvet meg a mennyiségtant is. Ha meg hazament, a virágainak adta magát, azokat öntözte, ápolta ; egyéb gyönyörűsége nem is volt, rideg legény maradt holtig. Még őnála is nagyobb kertész volt Obermayer. övé volt szemközt a kis emeletes Mária, Terézia-korabeli ház, annak a Duna felé eső kertjében csodaszép virágokat nevelt. Kicsi ajtó szolgált ki a vízhez, azon a megboldogult kitekintett gyakorta s engem is meglátott negyedmagammal egy kis fekete lelekvesztőben. Tiltották akkor a diákoknak a csókázást (Istenem, hogy megváltozott azóta a felfogás) és tanítás után délután négy óráig zártak be érette. Ez volt a legnagyobb büntetés; igaz, nem igen búsultunk miatta. Hancúroztunk — én gúnyképeket rajzoltam a táblára — míg csak ki nem bocsátott bennünket Kertész bácsi, a pedellus. Obermayer volt a legszigorúbb, a költői lelkű zenészlélek Bellovics a legkedvesebb, de a leglobbanóbb, Kaán a leglelkesebb, legkötelességtudóbb. Hosszú tanári pályámon soká tanítottam mértant az Iparművészeti Főiskolán s ilyenkor mindig az ő tanítása jutott eszembe. És hogy megdobogtatta a szivemet egy-egy dicsérete. Amikor természet után rajzoltam le a várhegyet a bazilikával, igaz örömet éreztem a szavából. Pedig emlékszem, töpörtyűformák voltak a szikláim, de ő csak a perspektívát nézte rajzomon. És ez az ember iskolán kívül alapított bankot, boregyletet s volt ereje ezek vezetésére, Régi vágású emberek voltak, modern csak egy volt köztük, a korán elhunyt Szmatanay, egy vizirárosi papiszabó fia, ahogy emlékszem. Csendes hangú, gyengéd lelkű ifjú volt, a történelmet tanította. Kevesen emlékeznek rád, régi kedves tanárom, örülök, hogy írhatok felőled e helyen. Még hittanáromról kell megemlékeznem, Tóth Incéről. Ez bencés volt; klasszikus szép orcája, amit sohse változtatott el az indulat, most is előttem van. Hosszú életet élt, azt hallottam, nem rég költözött el az örökkévalóságba utolsó lakóhelyéről, a Bakonybéli apátságból. A régi iskola meg él a lelkemben, amíg élünk. Igaz, kevesen vagyunk már annak az évfolyamnak növendékeiből, Esztergomban nem is emlékszem többre Marosi Ferencnél. Hanem az intézmény virul tovább, hallom és ereszti szárnyára az ifjúságot évről-évre. Azt is hallottam egy volt főigazgatójától, hogy egyike az ország legkiválóbb intézeteinek. Szép-szép, de a mi szemünkben mégis más volt a régi, a soha vissza nem térő. esEtecgom jetentősége a belföldi és nemzetközi idegenforgalomban. teta z vitéz. Ssíuós*lDaldt>ogel lóssef nyug. tábornok. Az idegenforgalom nemzetgazdasági jelentőségét hazánkban alig néhány éve kezdték csak felismerni. A sorscsapások alatt porig sújtott nemzet, amely területe kétharmad részének elvesztését főleg annak köszönhette, hogy a nyugati nemzetek közvéleménye vagy egyáltalán nem ismerte Magyarországot és a magyar nemzetet, vagy pedig nagyon rosszul ismerte. Részben az a gondolat, hogy magunkat a személyes érintkezés és tapasztalatok szerzése révén a külfölddel megismertessük s ily módon barátokat szerezzünk magunknak, részben pedig gazdasági elesettségünknek minden eszközzel való leküzdése a nemzetközi idegenforgalom rendkívüli politikai és gazdasági jeléntőségére terel te az arra hivatott irányítók figyelmét. Idegenforgalmat „teremteni" semmiféle boszorkányos művészettel nem lehet, azt csak sok-sok év kitartó szervezett s minden térre kiterjedő munkával lehet csak elérni. Sem természeti szépségek, sem látványosságok, gyűjtemények, sem pedig hangos propaganda egyedül nem képes idegenforgalmat teremteni : ezernyi kisebb és nagyobb feltétel teljesítése, megfelelő berendezések létesítése után fejlődhetik az csak ki. Ha az idegenváró népek és városok egyedül csak arra rendezkednek be, hogy miképen lehet az őket meglátogató idegent legjobban megadóztatni, ha cselekedeteiket nem vezeti az a legelső vágy és törekvés, hogy az idegen nálunk jól érezze magát, olyan helyen bizony nem egy könnyen fejlődik ki idegenforgalom! Mindezekből az derül ki, hogy ezen nagyjelentőségű kérdés helyes irányítása sok-sok kiváló ember odaadó munkáját igényli. Nem kívánok ezúttal foglalkozni azokkal a széleskörű intézkedésekkel, amelyeket hazánkban úgy az állam, a székesfőváros, a vidéki városok és különféle vállalatok az idegenforgalom emelése érdekében foganatosítottak, csak azt állapítom meg, hogy ma már egyre fokozódó idegenforgalmunk van s alig van vidéke az országnak, amely az idegenforgalom elemi igényeit kielégíteni képes ne volna. Ebbe a bel- és külföldi idegenforgalomba immár Esztergom is belekapcsolódott. Érdemes egy rövid visszapillantást vetni az idegenforgalmi kérdés helyi fejlődésére. A háború előtti boldog időkben senki nem tulajdonított valami különös fontosságot annak, jönnek-e hozzánk emberek, hogy megtekintsék mindazt, ami nálunk látható, körülbelül úgy gondolkoztak nálunk az emberek: ha jöttök, lesztek; ha hoztok, esztek. Minden évben megjött a pünkösdi zarándokhajó és augusztus 15-én a mátyusföldi, szakolcavidéki búcsúsok sokszor többezer főt kitevő serege. Bizonyos naiv kívánsággal mentünk ki a hajóállomásra, hogy a fellobogózott hajót lássuk, egy kissé elbámészkodjunk s esetleg ismerősöket keressünk a pestiek között. Nagyobb szenzáció volt, ha valamely rendkívüli társaság jött külön hajón, esetleg nagyobb emberek vezetésével. Ezzel aztán ki is merült az egész esztergomi idegenforgalom. Megalakult később az esztergomi turistaegyesület, amely a testvéregyesületek tagjait rendszeres nyári és téli kirándulásokra hozzánk édesgette s céltudatos munkájával megvetője volt a lassan, de állandóan fejlődő idegenforgalomnak. Habár az egyesületnek tulajdonképeni célja a természetkedvelés és a turisztika volt, mégis illik megemlékezni arról a derék munkáról, amelyet az egyesület az esztergomi idegenforgalom érdekében csecsemőkora óta fáradhatatlanul végzett.