Esztergom és Vidéke, 1929

1929-12-25 / 98.szám

KARÁCSONY IP Babits (Dtbály* Hatoány téli űafs. Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos ; szőnyegen még semmi nyom. Csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván. Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kút, intve dermedt jégszakálla, hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint a szalmagyűrű szivünk kútját védeni. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csönben. míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön, összekötve aki jő. Hangok a multbóL padányi Andot? Budapest fővávos főtanfelügyelője. ő Sión hegyéből szüntelenül kiáradó szentbeszédnek, hithirdetésnek, a magyar jövőnek. Ennek a tolmácsnak a szavára lássanak is mindazok az idegenek, akik nézni jönnek Esztergomba; halljanak is, akiknek füleik vannak a hallásra és értsenek is, akiknek van még a kereszténymagyar kultúrán nevelt agyuk, hogy ezeréves multat feladni annyi, mint elvágni a nemzet életgyökereit és ezeréves hitet feladni annyi, mint lerázni a nemzettörzsről a tápláló anyagot feldolgozó lombokat I.. . Legyen Esztergom közönsége hatalmas kórusa egy szakadatlan szolemnis misének, vér nélkül való megújítása az ezerév véres áldozatainak, legyen az, amit látni és hallani jönnek oda az idegenek és növelje, erősítse bennük a lankadó hitet, reményt, bizalmat a kórus vezérhangja : nem, nem, soha!... A eégí oácmegye. Ivtax B. Szabó Míbály ny. főispán. Kezemben a toll, lesimítom kétszer-háromszor is a papírost, irni akarok valamit Esztergomba ... Kinek ? . . . mit ? . . . miért ? . . . Csak úgy ... Írni akarok valamit, mert eszembe juttatták, hogy ezelőtt tíz esztendővel is voltam már ilyen irásos viszonyban az esztergomiakkal s úgy látszik, valaki tudni szeretné, milyen hang és eszmezavar keletkeznék abból, ha egyszerre egy helyen megszólalnának mindazok, akik egy félszázadon belül, talán éveken keresztül ott éltek Esztergomban, törődtek a város és környékének a közéletéve), beleszóltak a közérdekű ügyek megvitatásába ... Azután elszakadtak onnan, nem vettek többé részt ennek a szűkebb közéletnek további fejlődésében, alakulásában. Hogyan tudnának most hirtelen újra beleilleszkedni ennek az elhatárolt társadalmi egységnek a gondolat és érzelemvilágába ők, akik évek —, talán évtizedek óta már más környezethez szoktak? . .. Tollam kiszárad s a papírlap még mindig üres . .. Valami nehézséget érzek torlódó gondolataim kifejezésénél . .. Bizonytalan vagyunk benne, értek-e még azok nyelvén, akikhez írni szándékozom ? .. . Mert hát tíz esztendő hosszú idő volt mindig az emberi számítás szerint és jelen viszonyaink között különösen nagy idő ez . . . Ennyi idő alatt teljesen megváltozhatik a közélet szókincse, gondolatfűzése, kifejezésének formája, az egész stílusa . . . Ezzel a kifejezésemmel nem akarom vád alá vonni sem az esztergomiakat, sem magamat. Nem szemrehányásképen mondom ezt, a lelkem mélyéből nehezen feltörő sóhaj ez csupán, mert nem felejtettem még el, hogy mit vártunk, mit reméltünk mi ott Esztergomban és vidékén ezelőtt tíz esztendővel .. . Emlékszem még rá, miről és hogyan beszéltünk ... Ki vállalkoznék arra, hogy megállapítsa, mennyire változott azóta a közéletünk szókincse, gondolatfűzése, az egész stílusunk, — talán még az életstílusunk is!?. . . Tudom, hogy nem történhetett ok nélkül, de nekem éppen ez az ok fáj! . . . És ha mindjárt rosszul kezelt koboz vagy tárogató hangjaként csendülnek is szavaim, én nem írok más nyelven az esztergomiaknak, mint amelyen az ős Sión hegye beszél hozzájuk Szt. István király, Szt. Imre herceg halhatatlan lelkének, ős magyar szellemének sugalmazásából.. . Valamikor azt akartam, hogy Esztergom közönsége legyen a hites tolmácsa az A régi vármegye — mely elnevezés alatt természetesen mindig a mi Esztergom vármegyénk értendő — a máig elmúlt 300 év folyamán csak két helyről toborzottá tisztikarát: Únyról és Piszkéről. Előbbinek a Miskeyek, Piszkének pedig a Nedeczkyek voltak a földesurai. Császárhű labanc volt a legtöbb Miskey s e hűség természetes eredménye lett az a 28 falu s nem tudom, hány puszta, melyet úgy 1650 körül Miskey István Nógrád várának kapitánya a bécsi császártól donációban kapott, meg az a golyó, mely Miskey Imrét ölte meg Nagykovácsiban, amiért a császáriak számára soroztatott. Miskey István utódai aztán szépen elszaporodtak s aki lánya született egyik-másik leszármazónak, nagyhamar főkötő alá került, — lévén mit aprítania a tejbe. Igy házasodtak be a Miskey-familiába s lettek „bene possidentis" Únyon a rajkai Fribeiszok, a tiborszegi Horváthok, a setétkúti Setéthek, a Schambachok, a Cziglényiek, a Gaizlerek, a bozai Bozzaiak, a Sankók, a Koltayak, a fioblikok, a Párniczkyak, a Wattayak, a Hatalák, az Ocskayak, az Újfalusyak, a kálniczai Valovicsok, a Sánthák, a Szokolyák, a baráti Huszárok, a lefkóczi Horváthok, a Csapók, a csenkei Csenkeyek, az egyházpakai Andrássyak, a csatái Kéglyek, a Haánok, a kucsini Kamenszkyek, a Hegedűsök és a bessenyői Szabók. A Nedeczkyekről, azt hiszem fölösleges bővebben irnom. Ezt a feladatot már néhány évtizede Istenben boldogult főtisztelendő Nedeczky Gáspár bátyám nálamnál sokkal hivatottabban s szakszerűbben elvégezte az ő „Nedeczkyek" cimű vaskos kötetével. De mint érdekes kuriózumot mégis meg kell említenem, hogy a Nedeczkyeknek nemcsak Esztergom, de Komárom vármegyében is, számottevő részbirtokaik lévén, hol nálunk, hol Komáromban viselte valamelyik közülök az első alispáni tisztséget. Amikor tehát piszkei (vagy karvai) Nedeczky lett Komáromban az alispán, Piszke, Karva, Lábatlan határostól, mindenestől Komáromhoz tartozott. Viszont e három község azonnal visszavedlett esztergomvármegyeivé, amint az esztergomi megyeházán egy Nedeczky parancsolt, mint vicispán. Az esztergomi vármegyeházán a nemesi levéltárban még magam is láttam egy térképet, mely ezt a sajátságos helyzetet kartografiailag, oly módon tünteti föl, hogy Esztergom vármegye testében a Nedeczkyek e birtokai, külön tartományként elütő, a Komárom vármegyét bekerítő színnel vannak határolva. Únyon s Piszkén (Karván, Lábatlanon) kívül aztán egyebütt nem is volt Esztergom vármegyében középbirtokú nemesség. Mert Bajna s Szölgyén az ő praedialistáikkal — lévén ezek inkább bocskorosok, mint birtokosok — alig jöhettek számba. Kivétel Dunamocson a Boncz-család, ölveden a Farkasok és Spáczayak, Szölgyénben a Méryek, a Pathók Muzslán s ismét Szölgyénből csak néhai Vargha (Józsa) Benedek, vármegyénk nagytekintélyű egykori alispánja. Ez a boldogemlékezetű derék úr egy szép reggelen maga elé citálja a várnagyot s imigyen nyilatkozik: — Hallja, amice, hozassa rendbe a siralomházat, küldjön stafétát Budára a hóhérért, mert elhatároztam, hogy azt a gazember Barcseket fölakasztatom. A várnagy szószerint teljesítette a parancsot (Abban az időben mást nem is tehetett), de magában szörnyen csodálkozott ekkora hatalmán az alispán úrnak. S csodálkozása csak akkor csitult el, mikor megtudta, hogy az alispán úr a szegény Barcsek halálos Ítéletét már néhány nappal előbb postán megkapta. Ennek a Vargha Benedeknek olajfestésű arcképe főszolgabíró korából ma is meg van a vármegyeházán, — azt hiszem — a főjegyző úr hivatalos helyiségében. Valódi férfiszépség volt az öreg úr, agglegény s kedvelője minden földi szépnek és jónak. No, hát erről sokat tudnék mesélni, de „latinul van", tehát inkább hallgatok. Talán érdekelni fogja a fiatalabb generációt, hogy a mostani székház csupán egy évszázad óta van Esztergom vármegye birtokában s a régi vármegyeháza ma is fönnáll a vizivárosi zárda átellenében. Szájhagyományból tudom, hogy a mostani székházat még a kalapos király uralkodása táján Sztavniczai Sándor László alispán építtette. Más — gyermekkorombeli — öregek szerint pedig a gróf Zerdahelyi család palotája lett volna. E család utolsó sarja, mint néhai báró Baldácsy Antal, Béla földesurának felesége halt el a mult század 60-as évei táján. Áll még Esztergomban és éppen a vármegyeház mellett a gróf Török (generális) palotája, most Meszénaház, a Báró Sándor-familia palotája, mostani Kamenszky-ház, a Fogarasykuria, most városi múzeum. Ezek 1848 előtt „salva guardia" vagyis városi bíráskodás alól kivett ingatlanok voltak. A Vízivárosban, a régi vármegyeházán nem voltak magánlakások, csupán „szállás"-ok a vidéki birto-