Esztergom és Vidéke, 1929

1929-09-01 / 66.szám

A trianoni határon végig... Irja: VÉCS OTTÓ. xvi. Elhagyott tanyák. Kocsin döcögünk Kiszomborról. A lovakat a gazda hajtja. Mellette - Elhoztad a szopkát, mög az a sógora. — Pétör, te! — szól a gazda, öngyújtót ? — El. -— Azér', mer külömben visszafordulhatnánk. — Tessék, gazduram rágyújtani ebből a szivarból. — Nem azér' mondom, én mán csak pipálok, hanem a románok miatt. — Hát mért? — Azér', mer' akárhányszor átalmögyünk, mindig köll valamit vinni a román granicsárnak. Hol gyufát cigarettával, hol mög mást. Bicskát, öngyújtót, tükröt, dóznit, benzint és egyebeket, önnivalót mindannyiszor kell adni. — Szeretik az ajándékot a románok? — Ajándék? Mögette a fene! Muszáj vinni. Nem azér' mögyünk mi át, hogy látogassuk üket. Mit tögyön az embör, ha folyton agancskodnak és kötődnek. — Most is visz valamit ? — Viszök. Szalonnát mög egy kis sonkát. A sógor szopkát hoz, cifrát, hogy kedve teljön a nézésibe. No mög az öngyújtót. — Szívesek aztán ? — Ezök? Ha visszagyüvök, majd fogja kérdözni: Vinaics? Hogy gyüvök-e vissza röggel ? Akkor már tudom, hogy köll valami neki. Még ha csak apróságok köllenének, hagyján, de önnivalóra fáj a foguk mindig. — Bizony, ha ketten mögyünk át, hat embörre való élőimet köll magunkkal hozni. Éhös népség ez. A mútkoriban dógozunk a földön, magára hagytuk a kocsit, hát nem üresen tanáltuk a tarisznyát, mikor ebédölni akartunk — panaszkodik a sógor. — Hát a Siket Pétör nem így járt? Annak még tetejibe a felesége cipőjit is elvittték. A rongyosok! — Azok-azok. Még annál is rosszabbak. Cigánynépség, Hogy éhösek, mögértöm, mer' a tisztök öszik el előlük, amit kapnának. De, hogy mindönnap ajándékokat vigyünk — hogy ajándékoznám mög üket azzal, amivel én szeretném — és, hogy a szarkánál is jobban lopkodnak, az már sok. Csak már más világ jönne. — Nem érjük mi azt mög. — Hátha. Mi még csak élünk valahogy Isten kögyelméből, de ott vannak a porgányiak, a besenyőiek, a bébiek, a zomboron túliak. Azok ban már csak a lelök jár hálni, akkor nyugodtak, ha alusznak. — Igaz. A pusztulásba terelik üket. Nem tudnak azok sömmit se eladni. Nagyszentmiklósra járnak, hogy valami pénzhöz jussanak. De hiába, a románok annyit adnak az eladni valóért, amennyit akarnak. Nagyon szorítják a szegényöket. Még aztán az a nagy út. Ha esik, három lovat is be fognak az igába. — Mindön baj összegyün. Bennünket is zsákmányolnak, üket is. Aki fizet az megy. De ki bírja? A keserves munkám, mög a földem és a termése se ölég ezeknek! Hisz csak az apróságok kitesznek két mázsára yaló búzát évönte. Hol van még az önnivaló, meg amit ellopnak. És nékik nem ölég, a tetejébe fizessünk is? Muszáj tönkremönni! Mindig jobban elcsüggedöztetik az embört. — Most majd mögen a kukoricahordáskor lesz baj. Tavaly lehányták a kocsimról a kukoricát. Mondtam nékik, hogy ha nem tanál elvá molni valót, rakja is föl. Aszonta, hogy ha köll néköm a kukorica, maj' fölrakom. — Nem attál nékik ajándékot. — Mögérkeztünk. Amott-e a pikét. (Oláh őrház.) — Köszönjük a szívességüket. — Nincs mit. Adjon Isten mindön jót. — Maguknak is. A pikét előtt senki. — Majd fütyülök. A síp hangjára előbújnak. — Buna zua. — Jó napot öt granicsár jön a sorompóhoz Kettő közülök orosz, beszarábiai. Rongyosak. Nadrágjukon mindenféle folt, fekete, fehér, zöld, piros-cérnával összeöltögetve. A sapkájuk lötyög a fejükön, Mannlicher fegyverük van. Magyar. Felfegyverzett baráberek. Éppen jól állnak a fényképezőgép elé — Cse fas domnule ? (Mit csinálsz uram) — kérdezi ijedten az egyik. — Fotográfia. — összenéznek. — Nem kell fizetni semmit — szólunk feléjük, két ujjat össze dörzsölve. — Földerül az arcuk. Az egyik integet, a nyakára mutogat. Elszalad a gallérjáért. A többiek is rendbehozzák magukat. — Hogy vagytok, urak — tréfálkozik valaki hátul. Az egyik megértette, de románul felel: — Sintern saras da traim bine, stie dracu de unde vine. (Szegé nyek vagyunk, de jól élünk, az ördög tudja, miből telik.) Szaladva jön a galléros román. Sorbaállnak, kihúzzák magukat. — Jól van, mehettek vissza. Nem mennek. Az egyik közülök idepislogat. — Mit nézöl rumunestyi? — Noi avem friee de ungurj. (Félünk a magyaroktól.) — Nu vorli, ca o audgye granicserul ungurese. (Ne beszélj, mert meghallja a magyar határőr.) — Köll cigaretta ? — Igen, igen — szól magyarul. El is veszi a dóznit és kissé félreáll sodorni. Aztán széles mosolyyal visszaadja. Továbbaktatunk a határon. Mint vásári koldus, rázzuk a csöngőt: a trianoi vonal nem változik, ugyanaz ismétlődik. A földeken, tarlón, kukoricáson vezet keresztül. Nem lehet látni a határköveket, könnyen eltéved az ember. De hogy is lehetne itt természetes határ, amikor sík a föld a messze láthatárig, a folyók és patakok pedig harántul jönnek. Csak Apátfalvától van egy rövid természetes szakasz. A Maros vize folyik csendesen.* — Gyújtsunk rá. — Tyűh! az áldóját neki! Nem elvitte mind a dohányomat a rumuny?! Fogja meg a görcs a mellit. Bizony üres volt a dózni. Nagylak is a románoknak esett. Csak a kendergyárat hagyták meg. Munkáshiánya van, a túloldaliak nem jöhetnek ide. Csanádpalotánál a vasúttól 15 méternyire állnak a határkövek. Még csak barázda sincs a vonalában. Mezőhegyesen az állami ménesbirtok drótkerítése a határ. Sokszor megtörtént, hogy a román őrök a kerítésen át lőtték le az őzeket Azután szomorú kép következik. A határon túl elhagyott tanyák, romhalmazok. A fű és gaz a tetőig ér. — Nem jár oda már senki sem, a gazdák otthagytak mindent, nem birják már a sok fizettséget és a kötődést. Dűljön össze a tanya, lepje be a tarack a földet, de nem fizetnek többet és nem hagyják magukat minduntalan sanyargatni. Mezőhegyes határán a peregi országutat felszántották. A Battonya pécskai út közepére ásták be a határköveket. Tornya községnél beszüntették az átlépést. Most Pécskára járnak, de ez olyan utazás, mint mikor valaki Budára megy, Vác—Visegrád—Esztergomon át. Este Dombegyházáról sugárzó fény látszik. Arad világít 23 kilométerre innen. történt, aminthogy nem ártana a szigeti utak mellől az embermagassságú dudvát legalább kétszer egy évben lekaszáltatni és az sem ártana, ha városunk gondolkoznék vásárcsarnok építéséről, aminek helye az Obermayer-féle ház kertjében adva van, amely úgyse nyilvános park, területe erre elegendő, mert az suterrén és emeletes alakban képezhető ki és ha erre a saját erőnkből nincs pénz úgy vállalkozót kellene rá keresni, mert kötve hiszem, hogy erre ne akadna. Igy folytathatnám még a Jókaiés Deák Ferenc-utcák külsőbb részének kövezeti gondjain tovább. Ezen utcák kisebb házai igen alkalmasak lennének az idegenek nyaralási céljaira, de uttestük macskafejes kövezete tengelytöréssel fenyegeti az autókat. Ilyen kövezés ma már a multté, az kijavítani nem érdemes, hanem az országutak zúzott kövő maka dámja kellő lehengerléssel, kavicsozással és homokozással éppen elég jó és tartós volna ott, ahol az országutak forgalmánál sokkal kisebb az igénybevétel. Mindezek kicsiny, de az idegenforgalom és nyaraló várossá tétel szempontjából elég fontos kérdések, hacsak másnak nincsenek életre valóbb jai, amiknek közlésére mindenkit egyszer és mindenkorra felkérek. Dr. Katona Sándor Megnyílik a kereskedők klubja. Akármilyen lassan is halad a vi cinális, akárhogy Jis szidják a türel metlen utasok a vonatvezetőt, egy szer mégis csak elérkeznek céljukhoz, mint ahogy évtizedes vágyódá sunk beteljesüléseként november Vén az Iparbank Széchenyi-téri székhá zának emeletén végre megnyílik a mi saját egyesületi otthonunk. ' Hogy mit jelent az „otthon", az tudja legjobban, aki azt nélkülözni volt kényfelen. Mi nagyon sokóig vettük igénybe a Magyar Király, a Fürdő Szálloda kedves vendégszere tétét, de mindig idegenül jártunkkeltünk a rendelkezésünkre bocsájtott helyiségekben, amelyek az intenzív és céltudatos társadalmi életet a legjobb akarat mellett sem tették lehetővé. Egész más érzés az, amikorsaját otthonunkban élhetünk, amikor egyedül a mi céljainknak ren dezhetünk be egy alkalmas és a város szivében lévő pompás lakosztályt, amelyet az előzékeny házigazda modern komforttal fog részünkre átala. kítani. Társulatunk érdemes, hosszú tevékenységre tekinthet vissza. Annak vezetése mindenkor oly kezekbe volt letéve, amelyek a közjót akarták erős energiával, amely kezek a rendelkezésre álló szűk keretek között mindent elkövettek, hogy a kereskedelem érdekét hathatósan előmozdít, sák. A régi normális viszonyok között az ily munkára kevésbé volt szükség, mint ma, amikor léptennyomon belebotlunk egy új rendeletbe, amikor a luxus- és forgalmiadó-szabályok útvesztőjében még a vezetésre hivatott személyek is eltévednek, amikor az inmobilitás réme fenyegeti a jómódú kereskedőket is, amikor a pénzintézetek hitelét is megszorítják és ezek még a legjobb szándék mellett sem tudnak minket pénzügyileg segíteni; bizony most a csak papíron létező egyesület olyan, min ha egyáltalán nem volna a világon, mert hisz hiányzik az összetartozandóságban rejlő erőnek kihasználási lehetősége. Abban a percben, amikor a mi klubhelyiségünk tagjainak részére feltárja ajtait, önmagától megoldódik sok olyan kérdés, amelyekkel szemben eddig tehetetlenek voltunk. Nem lesz többé alkalmi találkozás, hanem tagjainkat, sőt a pártoló tagokat is igaz örömmel látjuk vendégeikkel együtt bármikor, bármely időtájban klubhelyiségünkben, ahol egy fillért sem kell kiadniok, mert sajnos vannak sokan olyanok, akiknél napi 30—40 fillér is szerepet játszik. Olvasótermünkben ott lesznek a helyi és napilapok mellett a szaklapok is és minden látogató okvetlen meg fogja találni nálunk azt, ami őt érdekelni fogja. Billiard asztal, sakk, szerény kártyajátékok, szakszerű felolvasások szórakoztatják majd vendégeinket és ügyelni fogunk arra, hogy a kereskedőket jellemző demokratikus felfogás minden kartárs részére kizárja a kasztrendszert ós meghitté tegye a mi klubunkban kibontakozó barátságos hangulatot. A klubéletet a kávéházak soha sem tudták teljesen kiküszöbölni és mindenhol, de főleg Angliában minden komoly foglalkozási szakmának külön otthona van. A klubélet különben is Angliából indult ki, mert • már a XVIII. században létezett a I „Literary Club", ahol az akkori vi-