Esztergom és Vidéke, 1929
1929-08-18 / 62.szám
A trianoni határon végig... Irja: VÉCS OTTÓ. XIII. Héjjá a galambházban. Udvar községnél az országút közepére építették őrházukat a szerbek. Földhányással és árokkal vették körül. Megállítják a forgalmat a Budapest—Mohács—eszéki országúton. Csak a sorompóig poros a föld, a szerb kunyhótól kezdve gaz lepi be az utat. Egyenesen a buzoglicai erdőség, balra a dályoki templom. Szemben hosszú félkörben elnyúló domb. „Contra nos Collis erat in longum proteusus in theatri quodammodo forma" (Brodarics). A dombláncból kiböki a tornyát amaisi templom. Jobbra a nyárádi, az egész síkon végignéz. Udvarnál foltos szántóföldek, mellette temető: Földvár helye. Feljebb Ujistálló. — „Ehelyütt 1903-ban planirozás közben temérdek emberi csontot, harci szerszámot ástak ki, melyek keresztben-kasul feküdtek egymáson és egymás mellett." (B). Tovább Sátorhely, az országút mentén fölfelé a kölkedi csárda, aztán Mohács látszik. Hunyt szemmel eltűnnek a falvak és a puszták, csak néhány ház marad meg törökidőkbe öltözötten. A kukorica és a gabonatáblák helyén puszta sík támad: a mohácsi csatatér. A kölkedi csárda helyén a magyar főhadiszállás, a dombok takarásában a szultán tábora, lenn a bekerítő csapat vonul. Ujistállónál a török dombok előtt — „csupán balra ezen és a Duna között volt egy mocsaras és iszapos víz, sőrű náddal és sással telve, melyben később sokan lelték halálukat." (B). Még ma is nád hajladozik a gödrös, mélyedéses partban. Ide hajtotta a török tüzérség a magyar sereg szétvert csoportjait. Nemzetünk nagy temetője .. . Két nagy galambház látszik ide Dályok és Udvar felől. — Szerb megfigyelő tornyok azok — mondja egy udvari ember — héjjá ül a galambházban. A tornyok a határmenti fák között emelkednek. Mindegyikben egy szerb granicsár, látcsővel kémlelnek szét, belátnak a faluba. Unalmukban nézik, mit esznek ebédre az emberek, ki jön megy az utcán. Nagy társaság érkezett a faluba. Az eszperantó kongresszus tagjai. Megmutatják nékik a határt. Jó helyre jöttek. A házaktól husz lépésre áll. Az egyik házat teljesen körülkerítették vele. Se út, se árok, semmi. Levágták a kerteket. Mohács felé egy kilométeres szakaszon az országút mentén halad. Két oldalon eperfasor. A társaság egyik tagja epret szed a jobboldali fák egyikéről. Ketten átugorják a baloldali árkot és az itt levő fákról akarnak szedni. — Ott nem lehet, ez már szerb terület — figyelmezteti őket egy odavaló ember. Az idegenek fejüket csóválják. Előkerülnek a fényképező-gépek. — Csekáj! — kiált le a toronyról a szerb. — Nátrág, nátrág! (Hátra, hátra.) Ugy parancsol, mintha szerb területen lévőket utasítana. A megfigyelő kiáltásait meghallják a többiek. Mindannyian kifutnak a házból, vállukon fegyver. Feketék, mint a cigányok. Tátott szájjal állnak, meglepettek ennyi ember láttára. Lassan észbekapnak. Egy ripacsosképű a sorompóig lép, lármáz, szitkozódik. — Szép társaság ez, — szól valaki az eszperantók közül — legalább mindannyian látjuk, hogyan viselkednek. — Jobb képet nem is készíthetünk, ezek nagyszerűen illenek az itthúzódó határhoz. Van okuk megijedni — jegyzi meg egy másik. — Borzasztó lehet, hogy egy ilyen kulturálatlan népség uralkodjék a túloldali magyar nép felett. A társaság elmegy, ötven ember ötven felé viszi a trianoni határ egy szakaszának szörnyű képét. — Kik voltak ezek? — kérdezik az udvariak. — Talán visszamennek a szerbek és visszakapjuk Délbaranyát? — Ezek az urak majd elmondják, hogy mit láttak itt, mindenfelé hirdetni fogják a mai határ tarthatatlanságát. Sátorhely és Főherceglak között felszedték a síneket. Fenn a dombon, az erdő szélén állanak a határkövek. A buzoglicai fenyvesek halk dalt dúdolnak. Az ember szivéig ér a zsongás. Gyermekévek emléke . . . szülőföld. Egy lénia vezet az erdőn befelé. A töröklyukakhoz vezet. A sűrűségben tizenkét kerek nyílás a földön. Földalatti kazamatták. Szerb őrök fegyvercsörrenése zavarja meg a népmesék szép romantikáját ... Sehol senki. — Hahó, hahó. — Hó, hó — visszhangzik az erdő. A közelben szétnyílik egy bokor. — Ki jár itt ? — Egy ember. — Erre nem lehet járni, itt a határ. A férfi főherceglaki. Hirtelen előre lép. — Téged ismerlek. Te... — Én is téged. — Szent Isten, hogy kerülsz ide? — Erre járok. A honvágy hozott ide. Igaz, csak a házak* tetejét látom, de hallgathatom az erdőt. Úgy zsong, mint régen. Csak ez maradt meg. Nincs tovább út. — Mennyi ideje már, hogy nem voltál otthon ? — Tizenkét éve. — Nagy idő. Hej! nagyon megváltozott ideát minden. A magyaroknak meg kell hajolniok, nincs szavuk. A szerbek úgy bánnak velünk, ahogy akarnak. A szép uradalmat kipusztítják. Legfőbb gondjuk az elszerbesítés. Most építettek Lakon egy szerb templomot. A kastély mögött áll, a parkba pedig teheneket hajtanak. A magyar templomban nincs mise. Még a lelkünket is megölnék. Csak legalább horvátokat hoznának ide, de azokat is elnyomják. A sokácokkal együtt. A gazdag sokácok mind tönkremennek. Sok-sok keserűség gyűlt össze mindannyiunkban. — Ne csüggedjetek, egyszer ti is visszakerültök. — Vissza? De mikor. Beleöregedünk a várasba. És azután már kevesen vagyunk. Meghalt a tiszttartó, az öreg Kisfaludy, a tanító, papunk sincs, sokakat áttettek a határon. Szerbek és szerbek mindenütt. Néhányan maradtunk csak, mécsesek. — Menni kell már. Talál jönni a szerb járőr. Kérlek adj egy marékra való földet. * — Te is adj valamit. Egy falatka kenyerét. ... A határon átmegy egy marék föld és egy falat kenyér. A domb aljáról még sokáig látni az embert, kalaplevéve áll az erdő szélén. — A fölszedett sinek helyét befutja a mocsár. A Borza-patak hídja palló nélkül áll. A szerbek kivonulásának emlékmaradványa. Mikor 1921-ben a szerbek Pécset és ezt a vidéket kiürítették, erre vonultak vissza rabolva és pusztítva. A Frigyes főhercegi uradalom pusztáit teljesen kifosztották. Elvitték a hombárokba gyűjtött gabonát, az egész állatállományt, a gépeket és az uradalmi épületek és kastélyok berendezéseit. A barbár hurcolkodás láttára a lakosság és az uradalmi alkalmazottak azon fáradoztak, hogy a szállításokat megnehezítsék és az értékesebb dolgokat megmentsék. A szerbek azonban összefogdosták a népet és fegyveres őrizet mellett kényszerítették őket, hogy a szállításoknál segédkezzenek. Erre éjjel sokan megszöktek, az ottmaradtak pedig amerikáztak. Egy csoport felszedte a síneket, a szántógépek sárgaréz alkatrészeit leverték. Egy Forster János nevű asztalos leöntötte petróleummal a Borza-patak hídját és felgyújtotta. A szerbek ekkor szerbeket fogadtak fel és ezekkel folytatták a szállításokat. Az országúton négy-öt kocsi futott egymás mellett és vége-hossza nem volt a sornak. Lövöldözés, ordítás hallatszott szüntelenül. A nép elrejtőzöt. Amikor Sátorhely felől a ménest hajtották, a lovak nagy port vertek. Csak a lovak feje látszott. Udvarnál a szerbek észrevették ezt. — Idu magyaré (Jönnek a magyarok), — kiáltottak és eszeveszett futásnak eredtek valamennyien. A lakosság imádsággal várta a magyar katonaság bevonulását. Végre megszólalt a kürt, kemény lépések hangzottak az országúton, nóta, rezes banda szólt, megérkeztek a várvavárt felszabadítók. Virágot hintettek eléjük, éljen, éljen harsogott és örömsírásba csuklott a hangjuk. Imádkozott és várt a baáni hegyek népe is. . Hiába vártak. Imádságuk és reményük már tíz év óta tart. A dályoki határban fatornyok állnak, nagy galambházak. Héjjá ül bennük. \ ragadja, viszi magával a várost a további fejlődés útjára, mint ahogy a rohanó ár vize is mindent magával ragad ami bele kerül. Ami a panaszt illeti, hogy a jól fejlődő idegenforgalom nem könnyíti meg a város polgárainak kenyérkeresetét, vagy csak néhány kiválasz tottnak jelent előnyt, hát bizony eben is kevés az igazság. Mert tagadhatatlan bár az, hogy a Fürdő Szállodát ezidő szerint minden tényező erősen favorizálja, esetteg, sőt biztosan a többi értékes vendéglő és kávéház rovására, hogy egyetlen helyre összpontosul a forgalom legnagyobb része, de az ellen tenni nem lehet, mert a reklámot, a propa gandát mindenki anyagi áldozatok mellett önmagáért hozza. Ezt az önzést elitélni nem méltányos dolog, mert, az altruizmus, sajnos, csak elméleti fogalom és mindenkin egyszerre segíteni képtelenség. Az idő múlása ezt a bajt is orvosolni fogja, hisz az emberiség élni akar és élni fog, remélhetőleg hamarosan kedvezőbb és nyugodtabb életlehetőségek mellett. Egyebekben pedig a semleges közönség nem tudja megérteni, hogy miképpen lehet ilyen kérdésekben mást látni mint azt, hogy mégis történt valami ebben a csendes, gazdaságilag teljesen beteg városban, történt valami dicsérendő, valami nemes nagy munka. És ha 100 hatalmas gyár alakulna itt rideg önzésből, csak azért, mert itt reájuk nézve a boldogulás lehetősége valószínű, akkor is le kell emelni a kalapot azon tényező előtt, aki képes volt ezeket ide telepíteni. Mert mi mindannyian, akik szeretjük ezt a várost, akiknek szivét minden itteni röghöz egy-egy kedves ifjúkori epizód kapcsolja, akik itt oly sok szép emléket gyűjtöttünk öreg napjainkra, valamennyien azért fohászkodunk, legyen Esztergom nagy és gazdag, legyen boldog büszke végvára a szenvedő magyarságnak, legyen olyan posztulátum, amelyre történelmi múltjának megfelelő önérzettel mutathatunk rá bármikor bárki előtt. Lenkei Emii Nemzeti ünnepünk. Boldog Nagy-Magyarország képét varázsolták volna szemeink elé Nagyboldogasszony napján ősi városunk falai kőzött, ha figyelmeztetésül nem sötétlik a fehér selyem zászlón a „Nem, nem, soha 1" figyelmeztető felírás. Ezrével hömpölygő tömegek szinte feledtették velünk, hogy tőlünk pár lépésnyire már nincs magyar Nagyboldogasszonynapja, hogy ezer éves, kerek hazánk közepéből .határra jutott Szent István születési helye és hogy onnan túlról, a Dunapartról tilos párkányi testvéreinknek gyönyörködni a várfokon kivilágított kettős kereszt és a Szentkoronában. Nemzeti ünnepünk Nagyból dogasszony napján oly szép, oly impozánsan magyar volt, hogy szinte bűn volt kijutni varázslatos bűvköréből, visszacsöppenni a keserű valóba, mely minden mesterséges sötétsége dacára is mind, mind több bepillantást enged a reményt nyújtó, megérdemelt, de kitartással kiküzdendő fényes magvar jövőbe. A csaknem háromnegyed óráig tartó felvonulás egyházias és ájtatos jellege mellett is pompás, festői látványt nyújtott. A lovas, kerékpáros (ismét szépen diszített gépekkel) és gyalogos, tollas helybeli, dorogi és csolnoki leventék, a dorogi lövészek, „a magyar jövő" volt szép éle az ügyesen elhelyezett magyarruhás leányokkal tarkított ezrekremenő körmenetnek. A komoly munkát jelképező feketeruhás bányászok, a bányatisztikar csak méltó kiegészítése volt a magyar díszruhás nagyasszonyok festői csoportjának. Ez egyházias jelleget kifejező „kelvárosi csoport mögött díszmagyar és hivatalos egyenruhában lépkedő funkcionáriusok és az ájtatos nép, mind, mind képezte a menet páratlan szépségét. A hatalmas székesegyház ismét szűknek bizonyult, hisz nemcsak az ősi város nemzeti egyházias ünnepére jöttek ezren és ezren, hanem dr. Serédi Jusztinián bíboros herceg-