Esztergom és Vidéke, 1929

1929-07-25 / 55.szám

A trianoni határon végig... Irja: VÉCS OTTÓ. VI. Civitas Fidelissima. Nádtenger. Gém, ibisz, szárcsa száll felette. Keskeny viziösvény vezet befelé. A csónakot csontos halász hosszú rúddal tolja. Sekély a víz. Egy darabig egyenesen visz az út, de puskalövésnyi távolság után már egymásután jönnek a kanyarodások. Zörög, susog a nád. Minden kőhajításnyira gémek szállnak fel szárnycsapkodva. Egyszer-kétszer csörtetés hallatszik. Szarvas iramlik. A vízityúk folyton csipog. Néha bölömbika trombitál. Az ökörszemek kíváncsian nézegetnek kifelé a nádlevelek közül. Nagyobb tisztás szögletében kócsag áll. Itt-ott kigyó menekül. Puska dördül, a messze nyíláson csónak siklik el. A nádtenger mélyen hajladozik, a víz egyenletes ütemben veri a csónak falát. Egy óra hosszat tart az út a viziösvényen. Lassan szélesedik a víz. Még negyed órát rudaz a csónakos, aztán a láthatárig ér a tó tükre. A Fertő terpeszkedik köröskörül. A nagy vízen vissza kell fordulni. Határ vonul erre keresztül. Itt is Trianon állított sorompót. Hol, merre vonul a határ, nem tudni. Néha csónakkirándulók gyanútlanul mennek előre, jön az osztrák határőr és a legjobb esetben öt schilling birsággal szabadulnak a kellemetlenségektől. Hallgat a Fertő, magábafordult némasággal néz szerte szürke, nagy szemével. Nádpiltáival lassan-lassan pillog. Sok helyen, a víz közepén és a nádas szélén varsák látszanak egymás mellett. A csontos halász kiemel egyet. Apró halak, egy-két csuka szorul a hálóban. Lövés hallatszik újra. — Erre jönnek, húzódjunk beljebb — mondja a halász. Hosszú vonalon egymás után szállnak fel a vadon madarai. — Csak ezek árulják el a tilos úton járó embert — szól újra az öreg. Nagysokára egy festetlen csónak fordul ki a sűrűségből. Csak pár pillanatig látható, azután újra eltűnik. — Csempészek — morog a halász. — Legjobb kikerülni őket. Pár évvel ezelőtt holtan találták a parti csárda kocsmárosát. A gyilkos még ma sem került meg. A Fertő sok titkot őriz. Az öreg hallgat, majd újra megszólal. — Most könnyű a nádasban járni, de ősszel vagy tavasszal, ha köd van, istenkísértés bejönni. Egy lépésre se látni. A köd megfogja az embert, nem ereszti el. Jaj ilyenkor az eltévedetteknek, a csempészeknek vagy a kémeknek. Hiába keresnek utat, a nádas acélabroncsként zárul össze... — A vihar sem kisebb veszedelem. Ez a sekély víz tenger is tud lenni. Bősz, kegyetlen vadállat. Csak a mennykövek csillapítják le. — Szép a Fertő késő ősszel. Félelmetesen szép, amikor a nádas ég. Az emberek felgyújtják a megmaradt száraz nádakat, hogy tavasszal szebb legyen az új hajtás. Néha száz hold ég egyszerre ... Magáramaradtan hallgat a tó, nincs gazdája. A trianoni határ bilincsbe verte. Századok előtti vadságba tért vissza. Odaát fürdőtelepeket létesítettek az osztrákok. Az idén azonban eszeveszetten menekült a közönség a strandról. Piócák másztak a meztelen lábakra. Amikor az osztrákok emiatt panaszkodtak, a fertői halászok ezt felelték: — Most megtudjátok, hogy milyen a pióca csípése. Ti is azok vagytok. Veszekedjetek. Ha meguntátok menjetek másfelé, a mi piócáinkkal majd csak elbánunk. Sok pióca szívja Magyarország vérét. .. A déli részen nádmunkások dolgoznak. A termést feldolgozzák és az északi országokba szállítják: Skandináviába, Dániába és Finnországba. Az úton mindenütt németül beszélnek. Soproni ponszichterek (Bohnenzüchter) jönnek-mennek. Az utas kissé kétkedőleg tekint maga köré: vájjon milyen érzelműek ezek? — Ich pin á mágyár — veri a mellét a ponszichter — und pleip á. Wenn háporúpa kell menni, mint elmegyink. Ha nem gondolnánk a soproni népszavazásra, amikor választani kellett Magyarország és Ausztria között, el sem hinnők a mellveregetést. Sopron utcáin sok felé magyar nemzeti szinű papírokat lehet látni ezzel a felírással: — „Isten hozott, magyarok maradtunk I" — Itt is mély zsákban fekszik a város. Trianoni Sopron. Gondoljunk egy tölgyre, melynek részeit háromnegyedrészben elvágták. Kétszáz községet kapcsoltak le a várostól. Ezek a községek mind itt szerezték be a szükségleteiket, erre rendezkedtek be a soproni kereskedők és az iparosok. Üzlet-üzlet mellett áll az utcákon, de vásárlók nincsenek. Az elzárt 230 község nagy fáradsággal és drága költséggel Bécsújhelyre kénytelenek menni. Kismartont ugyan megtették központnak, de nem tudja kielégíteni a lakosság igényeit. így a soproni iparosok és kereskedők súlyos anyagi helyzettel küzködnek. Pang a piac is. A híres soproni vásárok már csak árnyékai a régieknek. A lóvásár arra a sorsra jut, hogy már meg se fogják tartani. A szarvasmarhavásár sem különb. Azelőtt 2—3000 állatot hajtottak fel, ma száz-százötvenet. Tenyészállatok helyett vágóállatot hoznak. Ipar, kereskedelem, mezőgazdaság, állattenyésztés együtt pusztul. Sopron és Burgenland együtt vesztett. Itt is, ott is panaszkodnak és ezek a panaszok az életbe vágnak bele. Hiszen csak a hegy- és vízrajzi térképre kell tekinteni, azonnal látjuk, hogy mi tartozik össze. És nézzük meg a trianoni vonalat, elszörnyűködve kérdezzük: hogy lehetett ezt így kijelölni. Itt is hegyen, völgyön, árkon, bokron, erdőn, földeken keresztül szalad a határ. Boszorkányok sem táncolnak rendetlenebbül. Sopron mellett különösen Brennbergben látjuk a határvonal lehetetlen irányát. Brennberg szénbányájáról nevezetes. Egyik aknája, a Borbála-akna magyar területen van, a másik, az Ilona-akna Ausztriába esik. Az itt felvett jegyzőkönyv azt mondja, hogy amíg a bányabérlet tart, a kitermelés az Ilona-aknán keresztül történhetik. 1966-ban jár le a bányabérlet, csak történik addig valami. A szenet mindenütt magyar területen bányásszák, de a szállítás egy szakaszon osztrák területen bonyolódik le. A munkások határátlépési igazolvánnyal közlekednek. Ezt a lehetetlen állapotot még súlyosabbá teszi az Ilona-akna és a körülötte lévő községek munkásságának a helyzete is. A bányászok élelmezésüket azelőtt legkönnyebben és a legolcsóbban magától a bányától vásárolták, egyéb szükségleteiket pedig Sopronban, de a határ miatt semmit sem vihetnek át, mert vámot kell fizetniök. Igy messzebb eső, nehezen megközelíthető osztrák községben kénytelenek vásárolni. A brennbergi bánya vendégkönyvében száz esztendő írásait találjuk. Ezek között látjuk Széchenyi István gróf aláírását is. A mai időkből két írás nevezetes. Az egyiket az osztrákok írták 1921 szeptember 1-én, Nyugatmagyarország elfoglalásának megörökítéseképpen. A másik írás nyolc nappal későbbi keltezésű. Szeptember 8-án újra magyar lett Brenn berg. ... Bástyafalként áll Sopron városa. Az öreg falak, a városháza ódon tornya, Szent Mihály és Kapisztrán temploma, minden kő, minden emberrel együtt éberen tekint Burgenland felé. Civitas Fidelissima. Büszkén viseli e nevet Sopron, de tündöklőbb lesz jelentősége akkor, ha majd újra Nagymagyarországot írnak a történelemben. A magyar szabadságharc esztergomi emléktáblái. ii. 1848—49-es magyar szabadságharc főbb eseményeinek megőrzését célzó másik márványtábla Esztergomvármegye közgyűlési termében volna elhelyezendő annak emlékére, hogy ezen vármegyeház régi közgyűlési termében hozta meg 1849. év január 28 án a vármegye szenkviczi Palkovics Károly elnöklete alatt ama határozatát, amely magyar alkotmány megmentésére összehívott debreceni országgyűlést egyhangúlag törvényesnek ismerte el és azt felira tilag üdvözölte és a magyarság dicső szabadságharcában Komárom várának felszabadulása után 1849. év április 30-án ugyanéit Palkovics Ká roly, Esztergom vármegye kormánybiztosa, a magyarnemzet függetlenségi nyilatkozatát és helyezte el Kossuth Lajos arcképét, a megalkuvást nem ismerő hazafiságnak és tántorithatlan honszeretetnek örök példájára, amiért Ő később, az önkényuralom alatt, Munkácson és Komáromban négy évig várfogságot is szenvedett. De a vármegye akkori urai között volt még egy másik ragyogó jellem és példaképül állitható hazafi. És ez baráti Huszár Zsigmond II. alispán volt, akit az 1848. május 1-én tar tott vármegyei közgyűlés a törvény hatóság elnökévé választott és aki Palkovics Károlyéhoz hasonló hazafiúi buzgósággal nagy tevékenységet fejtett ki a 48-as szentesített törvények életbeléptetése, a nemzetőrség szervezése és a honvédség felállítása körül. És amikor a haza már veszélyben forgott és annak védelmére 1848. év október 2-án általános népfelkelés hirdettetett, az ellen, séges hadsereg feltartóztatására el indult fölkelő csapatoknak Palkovics Károllyal együtt ők ketten voltak a parancsnokai. E két kiváló egyén megérdemli, hogy érdemeiknek márványtáblán leendő megörökítésén kivül arcképeik is ott függenének a megyeház jelenlegi közgyűlése termében. Nem épen véletlenségnek, hanem a közügyek iránt való tradicionális szeretetnek tulajdonijuk, hogy a varmegye élén most is a két jeles férfiú leszármazol: baráti Huszár Aladár főispán és szenkviczi Palkovics László alispán állanak. A harmadik márványtábla a városház folyosójának erkély alatti ré" szén, a város közönsége nemzeti felbuzdulásának és tettre kész hazafi* ságának megörökítése céljából volna elhelyezendő annak emlékére, hogy Esztergom akkori négy városának a nemzeti mozgalmakban együttérző és először egyesült lakossága már 1848. március IS án felállította öt századdal a nemzetőrséget, mely 1848. évi április 25-én ezen városház előtt lévő térségen esküdött fel a szabadság zászlajára Besze Jánossal az élén, akit István főherceg nádor nevezett ki a nemzetőrség őrnagyává, a város pedig két ízben is országgyűlési képviselőjévé választotta és aki bátor hazafiságáért Szabó Alajos bíróval egyetemben várfogságot is szenvedett Ezen térről indult az esztergomi nemzetőrség 1848. aug. 10 én Komárom felszabadítására, előbb hazafias vállalkozásukhoz Isten áldását kérve a Szentháromság előtt, ahol tábori misét hallgattak; és a következő évben, a vár felszabadulása után, ezen városháza erkélyéről hirdette ki szenkviczi Palkovics Károly, Esytergom vármegye kormánybiztosa, a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatát 1849. évi április 30 án, amely napot a lakosság, Kmetty ezredes itt időző csapataival együtt nagy örömmel és lelkesedéssel ünnepelte meg. Végül egy negyedik márványtábla a Dunagőzhajózási Társaság jelenlegi állomásépületének falába lenne elhelyezeneő annak megörökítésére, hogy a magyarság dicső szabadságharcában, Budavár visszafoglalása után, ezen jelenleg állomásul szolgáló régi hídfőtől kiinduló hajóhídon kelt át Kossuth Lajos 1848. év október 19-én reggel a velejött 1500 nemzetőrből álló dandárral, amelyhez szenkviczi Palkovics Károly vezetése alatt 500 nemzetőr is csatlakozott, hogy a Duna túlsó oldalán folytassák útjókat Komárom felé és ezen a hajóhídon keltek át 1849. május utolsó és június első napjaiban Nagy Sándor, Asbóth Lajos és Knézich Károly magyar tábornokok I., II. és III. honPoroszszén csépléshez legolcsóbb Demény Gyulánál