Esztergom és Vidéke, 1929

1929-07-21 / 54.szám

A trianoni határon végig... Irja: VÉCS OTTÓ. V. A láthatatlan vonal. Vájjon azok, akik a trianoni határt megrajzolták, végig tudnának-e menni rajta anélkül, hogy el ne tévedjenek? A Szigetköz, egészen fel Oroszvárig és a nyugati részen Moson­szentjánosig egy zsákba szorult vidék. Sztratégiailag a legkritikusabb helyzet. Oroszvártól az utolsó községbe, Horvátjárfaluba vezet az út. Itt már csak igazolvánnyal, útlevéllel lehet járni. Járfalun horvátok laknak, de a magyarságuk ugyanolyan értékű mint a származásuk. Büszkék, hogy magyarok lehetnek és sokszor a legszebb tanújelét adják magyar érzésüknek. Horvátjárfaluról ,két út vezet a határra. Az egyik Pozsony felé, a másik a hármaskőhöz. Csöndes délután. A szél Pozsony felől fúj, néha-néha csilingelés hallatszik. Járfalutól alig félórajárásnyira, kis bódé áll az országút men­tén. Előtte magyar katonák. Jobbra a Duna füzesei, balra alacsony aká­cás. Az országúton senki. Idelátszik a négyszögletes pozsonyi vár, a város keletdéli része. A hátérben a Kiskárpátok előhegyei. Ott van Dévény is. Idáig csúszott onnan a határ. Az istenteremtette hegyektől a csene­vész bokrokig. De csak egy kőhajításnyira húzódik az akácsor, a tölté­sen, amelyen a rajka—pozsonyi vasút vezet, megszakad. Tovább a föl­deken fut a vonal, eszelősen jobbra-balra cikkázik A pozsonyi villamos csengetése, a kerekek csikorgása, az autók tülkölése tisztán idáig ér. Amerre a szem ellát, sík a föld. Csak a Kiskárpátok akasztják meg a továbblátást. Ott van az igazi határ, ezt itten gyarló emberek csinál­ták. Ha télen nagy hó esik, a szél könnyen betemeti, és semmi sem látszik a szomszédok kapzsiságából. Pozsony. Átnéz a Dunántúlra, az ország szivébe. A magyar búzaföldről egy pacsirta száll föl, átrebben a határon, följebb és följebb emelkedik. A pozsonyi vár irányában megáll, azután csattogva dalol az ég tengerében, a mérhetetlen szabadságban. Az Isten birodalma szabad, csak az emberek országa rút a béklyók­tól és a gyarlóságtól. A túlsó oldalon egy ember szánt. Meghallja a pacsirta énekét, meg­áll. Sokáig nézi a madarat, majd erre felé fordul, kezét a szeme fölé emeli: nem jön-e valaki. Vár, de senki sem jön ... Ha a Dunáig, fel Pozsonyig terjedne a határ, valami természetes vonal mégis kialakulna. De a Dunától a Dunántúlra ugrik ki a kapa­vonás, és cseh és osztrák közösen osztozkodik a földcsücskön. Fácánkertnél, a pozsonyi országúttól szintén félórányira, a hármas határ nevezetes. Ha az ember a kocsiúton megy, akkor, anélkül, hogy valami határkövet észrevenne, cseh területre jut. Az úton keresztül vezet a határ, végig a földeken. Balra nagyobb kő áll, a hármas határ köve. Amarra Csehszlovákiá­hoz, emerre Ausztriához, itt pedig Magyarországhoz esik a föld. A fácán­kerti tanító leül a kő tövébe> lábát átlógatja Ausztriába és karjával Csehszlovákiára támaszkodik. A hármaskőtől Pozsony felé krumpliföld a határ széle, az osztrák oldalon pedig a búzatábla teknőszerű behor­padása. Csak máról-holnapra keletkezett országnak lehet ilyen határa. Igy kezdődik a nyugati részeken a trianoni vonal. A helyzet, a lehetetlenség mindig kritikusabb. Köpcsény felé járva, nem lehet, hogy osztrák területre ne lépjen az ember. A falu előtt a határ leszökik az országútról, kis háromszög támad, úgy hogy egy fabódé, amely az osztrákok által megszállt Köpcsény­hez tartozik, magyar területre esik, a tőle nem messze álló osztrák őrház­zal együtt. Az osztrák határőr éppen egy szekeret vizsgál. Barátságosan köszön, látszik, hogy őt inkább az elvámolás érdekli, mint az, hogy azt nézze, ki merre jár. Hegyeshalomnál is majd ugyanez a helyzet. Valamire való határ­nak híre-hamva sincs. Magyaróvárról a Frigyes főhercegi uradalom és a Hanság határ­vonalait érintjük. Egyedül járni a határt, kizárt dolog, hogy az ember el ne tévedjen. Albertkázmér-puszta mellett, ha kocsival megyünk s az egyik forduló­nál megállunk, a lovak osztrák területen vannak, a kocsi magyar részen. Nem kell félni a tiltott határátlépéstől, az osztrák határőr ritkán jár a vonalon. Az egyik helyen egy darabig akácás a válaszfal, azután szeszélyesen sok szöget alkotva a földeken fut a láthatatlan vonal. Ha majd a búzát learatják, látszani fognak a kövek. Ha kis iparvasúttal megyünk, nem egyszer a lóri (lófogatú vagon) egyik fele osztrák, másik fele magyar területen megy. Azt albertkázméri vámsorompónál a féltoronyi országút mellett egy kert drótkerítése a határ. A nagypusztának gyönyörű temploma van. A pap hetenkint osztrák területről jön át misézni. Magyar szentbeszédek, nemzeti vagy hazafias ünnepek nincsenek. Rohrerföldön szédületes bolondulásig vezet a határ. A pusztától nem messze a Horváth-csárda «11. Az odavezető út mentén csalamádé a trianoni vonal. A csárda előtt egy vízárkon ugrik át, keresztül az akácáson. Ezentúl áll a csárda, jobbra néhány lépésre egy cselédház. A csárdának van egy szabadon álló sütőkemencéje, de ez már osztrák területre esik. Éppen a kemence sarkán áll a kő. Ha a csárda asszonya kenyeret süt — határátlépési igazolvány nélkül nem teheti meg, a lapát­tal magyar területen áll, a kenyér osztrák területen kerül a kemencébe. — Ráragasztunk egy határátlépési igazolványt a kenyérre és úgy tesszük a kemencébe — mondja nevetve a csárdabeli asszony. A sütőkemence kövétől udvaron szalad a trianoni vonás. A jobbra eső házat osztrák területre szakítja. A csárda és az elszakított ház gyer­mekei azonban együtt játszanak, százszor és százszor szaladnak át a határon. Itt már a Hanság süppedős talaja nyújtózkodik. Az egyik táblában nemrégen elsülyedt egy határkő. Amikor észrevették, nyomban bizottság szállt ki és ceremóniával, nagy költséggel visszaállították a követ. De nem volt ez az utolsó eset Még sok kő fog elsülyedni. Rohrer-földről az uradalmi villanytelepre vezet az út. Esteledik már, a Hanság ködje lefelé ereszkedik. A kis lovas vagon hangosan zörög, lármás ütemet ver az estben. Hideg levegő kél lábra, a köd erősödik, s csak a villanytelep lám­pái törik át a szürkeséget. Á kocsis fázósan burkolódzik köpenyébe. — Halt! — hallatszik a kukoricás felől közelről, a sinek mentén. Egy osztrák határőr felkérezkedik a lórira, hogy legközelebbi kuny­hójába jusson, amely bizony egy pár kilométerre van. így aztán osztrák határőrkisérettel is utazhat az ember. Szótlanul megyünk tovább, csak a vagon zörög bele a Hanságba. Háború ós béke. 1815. március 7. Labédoyére ezre­des, a Grenoble-ban állomásozó 7. sorgyalogezred ^parancsnoka sürgős parancsot kapott Parisból. A „korzi­kai szörnyeteg" egy héttel előbb el­hagyta Elbát és kikerülve Dél nagy városait, az Alpesek hegyi utain sietett Paris felé. A grenoblei ezred­nek jutott az a feladat, hogy feltar­tóztassa a - „bitorlót". Labédoyére ezredével déli irányban vonult ki a városból. A város alatt folyó Drac hidjánál egy kis csapat jött velük szembe: Napoleon kevés híveiből állt az. A két ellenséges csapat meg­torpan, egy pillanatig farkasszemet nézett. Akkor megvillant Labédoyére kardja és az ezred szuronyt szegezve támadásra készült. A másik csapat sorai kettéváltak s közülök kilépett egy alacsony férfiú szürke köpeny­ben. Köpenyét széttárva azt mondta: „Én vagyok I" S a hetes ezred káp­rázó szeme előtt ott állt hadvezéri ruházatának pompájában a Császár. Az ezredes kezéből kihullott a ve­zénylő kard — és ő, annyi harcmező kemény katonája, zokogva borult vezére lábához. A hetesek során, mint valami szent őrület, futott végig a lelkesedés vihara. A Császár, a világtörténelmet teremtő csodatevő, a francia hősiesség testet öltött géniusza — visszatért. Mintha hirtelen hóesés fehérítette volna meg a grenoblei hidat, úgy fehérlett a fehér Bourbon-kokárdák­tól, melyeket a katonák csákójuk­ról letépve porba dobáltak. S az ezred feje felett szárnyat bontva meg­lebbent a lobogó. Nem a dinasztia fehér zászlaja, attól súlyos negyed­száz év választotta el a lelkeket, az már azóta megfürdött fenn az ég kékségében, lenn pirosra festette száz csatamező vérhulláma: igy ter­mett a francia nemzet trikolórja. A katonák szivére villamos ütések gyanánt hullanak Napóleonnak, a világtörténelem legnagyobb szónoká­nak, égő mondatai; beszél nekik nemzetük hármas eseményéről: az egek kékjéig szárnyaló dicsőségről, a szeplőtlen fehérségű becsű 1 étről és a piros véren vásárolt szabadságról. A grenoblei 7. gyalogezred városról­városra követte diadalmas röptében a császári sast, amely pár nap múlva a párisi Notre-Dame tornyain tün­dökölt. És néhány hónap múlva Ligny és Waterloo véres mezein a grenoblei hetesek nagy részéneK tes­tét pozdorjává tiporták a porosz csiz­mák. Grenoble város polgársága pe­dig napjainkban közadakozásból szob­rot állit a híres jelenet színhelyén hajdani nagy császárjának, aki a nemzet harcos hírnevét a csillagokig lobbantotta. A kirakatokban megje­lennek a Napóleonra vonatkozó ké­pek és metszetek, mint a francia vitézség tanúbizonyságai. Metsző ellentét gyanánt ezek jár­tak a fejemben tegnap este amikor három órán keresztül halgattam a Városi Tornacsarnokban a grenoblei pacifista népgyűlés szóáradatát. A Tornacsarnok az ifjúságé. Okos test­kultuszával nagyot lendít külsejének remek kifejlődésén ez a gyönyörű faj. Mert nagyon szépek ezek a dél­franciák. Ha a Milói Vénusz és a Bel vederéi Apolló megalkotói (eltá­madnának, csüggedten vallanak meg, hogy műveik tökéletlenek, mert ők mintául csak a görögöket ismerték. Termete csodás arányosságával, üde, hamvas arc-szinével, főleg lélektől áttüzesített szemével ,az Isére-völgy fiatalsága talán páratlan a világon. Elsősorban ezen ifjúság részére tar­totta a tegnapi gyűlést Mac Sang­nier, Paris volt képviselője, a fran­cia világbéke-apostol. M. Sangnier nagy katholikus. Élete céljává tette, hogy a Szentírás szavai: „Ne ölj„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat I" végre 'valósággá váljanak a nemzetek egymásközti viszonyában. Ne legyen többé háború 1 Ezt úgy akarja elérni, hogy pacifista szervezetekbe tömöríti — nem az államférfiakat — a világ ifjúságát, mert mint szellemesen mondotta, jó pár évig még nincs háborns vesze­delem ; amikor lesz, a mai aktiv politikusok már a másvilág kapuján túl lesznek s helyükön a mai fiatal­ság fog állani. A pacifista szervezetek ifjainak neve „önkéntesek", egyenruhát visel­nek, amely hasonlít a mi cserkész­öltözetünkhöz, csak színeiben tér el s a kalapot helyettesíti a pyrénéi sapka. Az ifjak táboroznak, szerve­zetük katonás, ju'ius 14-én, a nagy nemzeti ünnepen pedig, amikor egész Franciaországon átharsog a Marseil­laise vérkorbácsoló szava: „Fegy­verre polgárok I" — ezek az ifjak megcsinálják a béke keresztes had­járatát : köröskörül a francia határ­szélek különböző pontjáról elindul Paris felé egy-egy csoport „önkéntes" végigmustrálja a közbeeső falvakat és városokat és az útközben hozzá­juk csatlakozókkal óriási tüntetést rendeznek a béke mellett a fővárosban. Elnéztem M. Sangnier-1, aki a szónoki emelvényen naiv rajongás­sal fejtegette ezeket. Gyérülő őszes hajával, torzonborz bajuszával, köp­cös termetévei, vasalatlan nadrágjá­ban olyan, mint egy Deák Ferenc­korabeli magyar, falusi nótárius. Bol­dogan állapítja meg, hogy hívó szava általános visszhangra talált, mert vele együtt helyet foglaltak az emelvé­nyen, mint rendezők, politikai és vallási külöbnség dacára katholiku­sok, protestánsok, radikális és külön­böző szocialista pártok vezetői, két cserkész-szövetség kiküldöttei. Meg­elégedetten jelenti ki, hogy a béke eszméje hatalmasan terjed Angliá­ban — és Németországban. A „boche" kezd ellenségből testvérré válni. Megfigyeltem a Tornacsarnokot zsúfolásig megtöltő hatalmas töme­get, amsly nekiszilajodva tapsolt a kitüzesedett arcú öreg úr egy egy dörgedelmesebb mondatára, mint ahogy tapsoltak tizenöt évvel ezelőtt, amikor a másik öreg, Clemenceau, a „boche-ok" kiirtására tüzelte őket.

Next

/
Oldalképek
Tartalom