Esztergom és Vidéke, 1928

1928-01-01 / 1.szám

Esztergom város díszközgyűlése. Azon alkalomból, hogy dr. Wa'ter Gyula v. püspök, nagyprépost, káptalani helynöknek a mindenható Gondviselés áldozárságának ötvenedik évfordulóját friss szellemi erőben, hatalmas munkaenergiával megélni engedte, üdvözlő díszközgyűlést tartott Esztergom város képviselőtestülete december 29 én. A díszközgyűlésen a képviselőtestületi tagokon kívül a vármegye alispánja, a honvédzászlóalj és csend őrség tisztikarának küldöttsége, vasu'i állomás, postahivatal és hajó állomás főnökei és az aranymisés főpap sok tisztelője mint ünneplő vendégek jelentek meg. Dr. Antóny Béla polgármester ünnepélyes hangulatban és mélyen átértett, leiekből fakadó megnyitó beszédben, amikor üdvözölte a díszközgyűlésen megjelenteket, a hercegprimási székkel és a káptalan szereplésével szoros kepcsolatba hozta Esztergom városát. Mind ama fény, pompa, érdem, ami a hercegprimási szék és a székesfőkáptalan felé irányul, fényt, pompát és dicsőséget hoz Esztergom városára is. Dr. Gróh József ünnepi beszédjében dr. Walter Gyulát az elmúlt idők nagy egyháznagyjaihoz sorakoztatta. A millenáris idők nagy szónokához, — kinek beszédeit mindig olvasni fogjuk, míg a magyar nyelv élni fog — Vaszary Koloshoz, a csak nemrégiben sírjába kisért Csernoch Jánoshoz, a szinte mérhetetlen tudású Rajner Lajoshoz és az e jelzővel illethető új hercegprímáshoz — úgymond — méltón csatlakozik Walter Gyula személye, ki előbbiekkel együtt egyszerű polgári családból származott, de az egyház fenséges és demokratikus légkörében érdemei szerinti magas méltóságra emelkedett. Kiemelte az ünnepelt egyházi, irodalmi, szónoki, társadalmi munkásságát, a tanítóképzőben, a nőnevelő intézetben, az Oltáregyletben, a Stefániában, a Kath. Kör s a Régészeti és Történelmi Társulat szervezése körül és élén a Párkányi Takarékpénztárnak és az Esztergomi Iparhazaérkezőben, most kanyarodik el éppen házuk kötelébe. Szalad ám a Bundás, ugat örömében s rá-ráugrik, szinte alig bir vele megilletődésében. Az anyja is reszkető sietséggel siet eléje, az apja meg azt mondja, hogy várlak fiam nagyon is régen. Az a négyes fogat, sok az már énnekem, váltsál fel, légy te az uraság parádés kocsisa helyettem. így hívta csalogatta a távoli magyar élet, fulánkja csak egy volt, hogy ne kellene lenni a más cselédjének. Igaz, jó kenyér az, nem is olyan vesződséges, de mégis, itt a magauraság vágyának kínálkozik a beteljesüése. A földbírás magyar ütköző kérdése K. Tóth Kálmánt, mint a vihar a hajót, ide-oda hányogatta, vetette. Birkózott vele, leteperte, azután me gint eleresztette, nem is jutott vele dűlőre. Egyszer azután egy vasárnapon vörös propagandisták jöttek ki a vidékre. Volt velük egy magyar is, hogy a falubeli foglyokhoz is eljus son az áldott kommün ténye. Nep gyűlést tartottak, K. Tóth Kálmán is ott volt a métyingen. Az igazat megvallva, nem igen figyelte a sok és hangos összevissza beszdet. Hiába is akarnák őt belelovalni holmi kétes vallalkozású szervezkedésbe. Nem neki való az ilyesmi, banknak. Hangsúlyozta, hogy éveken át elnöke volt a szociális alapon szervezett Munkásbiztosítónak és nagy része van a Kolos-kórház létesítése körül. Évtizedeken át együtt dolgozott Esztergom polgáraival s lelki nemessége, tapintata, odaadó készsége és fáradhatlansága számos nehéz kérdést helyes megoldásba irányított. Beszédét azzal zárta le, hogy Wal'er Gyula püspök, ki a nemzet lelkébe vésődött IV. Károly esküjét ábrázoló képen államiságunk keresztény jellegét kifejező apostoli kettős kereszt hordozója, még hosszú időn keresztül tartsa e nemzet jelvényét, még akkor is, amikor e jel alatt a Nagy Magyarországot köszöntjük. A hivatalos rendkívüli közgyűlés már egészen laposan folyt le. Dr. Zwülinger tett néhány kifogást, de különben alig félóra alatt végeztek is, hisz nem is volt érdemleges tárgy a tárgyalásra. Végül dr. Antony Béle polgármester, aki a közgyűlés napján tért vissza Rómából, tolmácsolta Serédi Jusztinián biboros-hercegprimás üdvözletét. Deáki. A Kis Alföld gyönyörű, acélos buzáttermő rónájának a Duna balpartján elterülő részén, mintegy négy kilométer távolságban, a szeszélyes Vág alsó folyásától csaknem a közepén fekszik 800 éves kéttornyú templomával Deáki község, dr. Serédi Jusztinián bibornok-hercegprimás szülőfaluja. Népes, nagy és vagyonos magyar lakosságú Pozsony megyei községek veszik körül. Tósnyárad, Taksony, Felsőszlei, Alsószeii, Pered, míg a szomszédos Nyitra megyében Vágkirá'yfa ós Vágsellye szomszédos községei. Az abszolút síkságon a községek határait jelző úgynevezett határdombokon kivül akkora eme'kedés sincs, ahonnét az eleven gyermeksereg szánkón ereszkedhetnék, (az én időnben igy hívtuk a ródlizást) ha csak nem a Vég mentén húzódó védgátra nem megy, amely kilométerek távolságában védi a Vág áradásától a környéket. Deáki lakósága, úgy mint környező maradjon ez csak a ráérők kenyere, őt csak a maga földkérdése érdekelte. És éppen ezért egyszer mégis csak oda kellett fülelnie. Szolgák vagytok a más földjén, amely titeket illetne, így a magyar elvtárs, Kálmán pedig akarva, nem akarva, felfogja a szót röptében. No lám, ez a Juráék földjére is ráillenók, gondolja magában önérzetesen, holott az agitátor igazán másképpen értette. Nemsokára természetesen ő is rájött erre és megjelent szeme előtt otthoni uraságának minden földje. Ringott a szép kalász a hatalmas nagy tagon képzeletében ős megfájdult a szíve belé, hej, ha csak egy kis része is az övé lehetne. Nem sok, mondjuk 10 holdacska csak a hajduugrató dűlőben. De gondját viselné s hogy öregbednék akkor vagyonban, tekintélyben . . . Hallgasson hát erre az izgató emberre ? Rárontson talán otthoni uraira s véres fejjel vagy azok, vagy ő hulljon le a földre? Nem ilyen volt Kálmánnak a természete. Paraszli lelke csak számot vetett magában csendesen. Kapni nem fog, venni nem tud, szolgának lenni nics már kedve,elintézte hátmagában „amúgy"; mert földet nagyon kivánt az éhsége. K. Tóth Kálmánnak négy héttel később megtörtént Jurával az esküvője. (Vége.) községek lakósága színmagyar és hogy már a honfoglaláskor is az volt, bizonyítja a deáki templomban talált ősmagyar nyelven irott halotti beszéd. Szent István 1001-ben a pannonhalmi bencés főapátnak adományozta, de később Csák-Máté a felv

;

dék kényura úgylátszik elrabolta az apátság eme birtokát s miután Pozsony városának is tulajdona volt 1606-ban újból visszakerült a panonhalmi uradalomba, őirégi, Átpád korabeli templomát a legújabb időkben kibővítették. A templom közvetlen szomszédságában hatalmas kerttel körülvéve áll a bencés plébánia, melynek parochusza, amikor én gyakran megfordultam ott, boldog emlékű, galamblelkű volt bencés tanár, Gulyás Elek volt, távolabbi nagybátyám. Gulyás Elek keresztelte meg hercegprímásunkat, fedezte fel benne a szunnyadó kiváló tehetséget. Gulyás Elek valóságos tudósa volt a rózsatenyésztésnek. Annyira szerette a virágok eme királynőjét, hogy nem engedte levágni őket, mert szerinte azok csak tövön szépek. Valóságos csoda és nagy kitüntetés volt, ha mosolygós arccal aján dékozott meg valakit, egy egy rózsaszállal. Egy ilyen esetről tudok csu pán, ami az én jelenlétemben történt meg és még most is látom azt a jóságos, egészségtől duzzadó, mosolygós arcot, amint rózsájára és a megajándékozottra tekintett. Most talán elborult arccal tekint le egykori paróchiájára s talán könnyekre is fakad lelke, ha letekint az ott zsarnokoskodó idegenekre. Azt hiszem azonban, hogy ismét boldog mosoly fogja arcát borítani, amikor lelke egyik rózsája, dr. Serédi Jusztinián bibornok hercegprímás elfoglalja székét, mert hisz ő ajándékozta meg vele Csonka-Magyarországot, hogy majdan Nagy-Magyarország hercegprímása legyen. Kultúra és nyomor. Lélekbemarkoló az a hősi küzdelem, amit csonkahazánkban a kultúra a nyomorral folytat. A kultúra minden időkben vezérlő iránytűje volt nagyjainknak, de ez csak ritkán találkozott a nyomorral a boldog országban és inkább csak a közönnyel kellett megküzdenie. Trianon óta megváltozott a helyzet. A kultúrával hivatott vezéreink szétakarják feszíteni azt a bilincset, melyet körülöttünk félművelt és műveletlen népek barbár agymunkája rakott reánk és ezért a kulturmunkát tüzönvizen keresztül harcoltatják a remélt diadalig. De a kulturmunkénak most rettenetes harcot kell folytatni a nyomorral, mely Trianon óta reánk szakadt. A sok közül csak egy pé'dát hozunk fel, mely itt folyik le közelünkben a szemeink előtt. Vármegyénk egyik dunamenti kicsi, de szegény községében az elemi iskolába járó kis gyermekek 25 fokos hidegben sirva járnak az u

?

cán végig. Gyenge testükön vékony, hiányos ruha, lábukon cipőnek nevezett ócska bőrcifat. Hónuk alatt hitvány könyvtéska, didergő kezükben néhány nyers vékony fadarab. Hónuk alatt a kultúrát, kezükben a nyomort hurcolják az iskolába. Az iskolában — mert senki nem gondoskodik annak fűtésérői — a gyermekek által napnap után vitt néhány fadarabbal befűtenek. És ott tanítanak s tanulnak rendületlenül. De hogyan az Istenért I Az iskolában a hőmérő higanya nullán áll. A kályhától egy méterre zizegő hideg, párát fúj vo. nagló szájból negyven didergő össze, bújt gyerek. A tanitó téli kabátba

n ziláló tüdővel fázón ; magyaráz, a kultúrát csepegteti a parányi ember_ kékbe és ők didergő testtel, de szom_ jas meleg lélekkel szívják magukb

ft a tudást, hazájuk talán nem is sej_ tett boldogulásának anyatejét. De meddig tart a kultúrának ez a harca a nyomorra), s ha soká tart, melyik lesz a győztes ebben a küzdelemben ?. A küzdelem egyenetlen, itt az idő az utolsó óra, segíteni ezeken a bajokon, mert félő, hogy a kultúrát letöri a nyomor. Azok előtt a tanítók előtt pedig, akik — és ilyenek sokan vannak — igy terjesztik a kultúrát és azok előtt a kis tanulók előtt, kik igy küzdenek és sokan el is hullanak ebben a nemzetmentő munkában, mint hősök és hősi halottak előtt vegyünk le szent áhitattal .kalapunkat. Boldog büszkeség tölti el lelkünket ezek láttára, de kezünk is ökölbe szorul és szemünkből kicsordulnak a könnyek. Idej nézzetek és okuljatok győző nemzetek gazdag fiai 1 Mig nem késő ! Nehogy egyszer nektek is igy kelljen küzdenetek hazátokért, vagy a mig az előre megásott sirba nem taszítjátok egy nemzet ezeréves kultúráját és vele ennek a nemzetnek a szenvedéseket már el nem viselhető aratlan fiait. •ijjimnqp»« ..„ M •mutiny qr'HMivw» • «r«-.iw>g)m»-a Dr. Walter fiyula üdvözlése aranymiséje alkalmából. Dr. Walter Gyula c. püspök, káptalani helynököt aranymisóje alkalmából az ország minden részéről elárasztották üdvözlésekkel és jókivanatokkal. A legnagyobb megtiszteltetés XI. Pius pápa őszentsegőnek távirata, amelyben a „műit jutalma és a jövő záloga" gyanánt apostoli áldását küldötte. Dr. Serédi Jusztinián biboros-hercegprimás is hosszabb, igen meleghangú levélben fejezte ki üdvkivánatait. Már néhány nap előtt gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi minis ter a következő levelet intézte az ünneplőhöz: Méltóságos és Főtiszt. Püspök, Káptalani Helynök Úr! Egyik legkedvesebb kötelességemnek tartom, ha a magyar kultúra munkásainak áldásos működésük egy-egy jelentős mozzanatánál elismerésemet fejezhetem ki. őszinte Örömömre szolgál azért, hogy Méltóságodat pappá szenteltetósónek félszázados évfordulója alkalmából üdvözölhetem. Kedves alkalom ez nekem arra, hogy annak az Ő-zinte elismerésnek, amely lyel Méltóságod tevékenysége iránt visdtetem, kifejezést adjak. Méltóságod, mint az esztergomi érseki tanítóképző-intézet tanára és igazgatója, a magyar tanügynek megbízható és értékes nevelőket adott. Hivatali kötelességeinek mindenkor mintaszerű teljesítésével és sikeres irodalmi működésével maradandó emléket állított magának a magyar katholikus egyház történetében. Egy munkás élet múltjához következetes készséggel, a várható fárdtságoktól vissza nem rettenve, bocsátotta kiváló képességeit az egyház szolgálatára, midőn az esztergomi érseki szék megüresedésével az elárvult főegyházmegye kormányzását elvállalta. őszinte kívánságom, hogy az isteni Gondviselés Méltóságodat Valódi keleti perzsaszőnyeglék nagy választékban VIRÁG és SZÁNTÓNÁL!