Esztergom és Vidéke, 1927

1927-12-25 / 100.szám

RBHBHBBHafek, PH! ITIIfAI TAPSAI) Af. Ml SAP BSSm POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. •BeiELBIII 1IIDEI f ASABJAP 88 OSŰYÖBTÖKÖB feerkesitőiég ét kiadóhivatal t Simor János-afca 18—20., hova a lap szellemi réizét Illető közlemények, továbbá az előfizetési • hirdetési dijak stb. küldendők. Telefon 21. Főmunkatársi: VITÄL ISTVÁN. LaptnUJdonot én telelfla arerkesitő i LAISZKY KÁZMÉR Előfizetési ára : egy bóra 1 pengő 20 fillér. Egyes szám ára hétköznap (2 oldalas) 10 fillér, vasárnap (4 oldalas) 20 fillér. Kéziratokat a szerkesztőség nem ad' vissza. Karácsonyi gondolatok. Amikor az egész keresztény­világ az örök Szeretet ünnepét üli, lülében cseng az Úr an­gyalának eme köszöntése : ,di­csőség mennyben az Istennek, békesség földön az emberek­nek !" — boldogságnak kellene honolnia minden lélekben, ün­neplő szívben. Valójában pedig komor sötétség, keserűség, szo­morúság, nyomor nehéz fellege üli meg a magyar lelkek mil­lióit, szorítja ökölbe nemzetünk' kezét, Trianon felé szálló átokra nyitja ajkunkat és — Uram' bocsáss! — bosszú, rettenetes bosszú fogadására késztet mind­nyájunkat még a szeretet ün­nepén is a sok igazságtalanság, megaláztatás, bántalom. Kifelé vigasztalan, befelé ke­serű az életünk. Már ünnepünk sincs. Rabságban sinlődő vé­reink segélykiáltása zavarja meg imáinkat. Az igazságtalanságok láncolata teszi keserűvé lelkün­ket. Megláncolva, összetörve, kirabolva, kizsarolva vergődünk tehetetlenül. Ki tudná megmen­dani, hogy mikor lesz nekünk igazi, békességes karácsonyunk, mikor születik meg a mi Meg­váltónk, véreink felszabadítója? Valamikor fényes csillag je­lezte a Megváltó születését, ve­zette oda a jámborokat. Nekünk is kezd derengeni Anglia ködös földjen némi reménysugár. Alig hatol azonban keresztül az em­beri gonoszság fátyolán, már megfélemlítésként nekünk ron­tottak ellenségeink. Egyetemek­ről elszabadított hordákat zúdí­tották Erdély magyarságára. Ma­gyar vagyont pusztítottak az oláh ifjak, magyar vert ontott a növendék román intelligencia. Prágából hasonló jóval fenye­getik meg rabic^U ereinket. Bel­grád bizonyára nem íog hata mögött maradni oláh barátainak. Miért is maradnának el ? Hisz 48-ban mindkét nemzet fiai vé­res versenyt rendeztek a ma­gyarok legyilkolásában. Nincs, nem is lehet nekünk még ez igazi karácsonyunk. Ad­dig nem is lesz ünnepünk, amíg szűkös határainkon túlról rab­lánc csörgése zúg fülünkben, amíg itt bent sötét nyomor te­szi komorrá az arcokat és amíg Trianonon kivül magunk is foj­togatjuk önmagunkat. Mert kül­ső bajainkon fe ül még ezt az önkinzást is megtesszük. Földünk népe fuldoklik az adóhátralékban, az adósságban. Kereskedőink reménytelehül te­kintenek a sivár jövőbe, Iparo­saink fülébe zúg a néma mű­helyek borzalmas csendje. B lisztásaink aicára ráfagy a könny. Nyugdíjasaink ablaká­ról nem birjuk leolvasztani a jégvirágokat. Szolgáló közép­osztályunk halálra van Ítélve. Hát gyújthatunk mi karácsony­fagyertyát? És ha gyújiunk, nemcsak a saját nyomorúsá­gunkat világítjuk meg vele job­ban ? Nem vetünk-e fénysuga­rat azokra, amiknek megtörtén­niük nem lett volna szabad ? Mert önhibánkból bővelkedünk ezekben is. Milliókat elnyelő pezsgős vacsorák, haszonnél­küli tanulmányutak, megválto­zott nézetekből fakadó minisz­teri Vatikán-utazások, vezér­igazgatói sok milliós végkielé­gítések, hatalmas szubvenciók, fizetett felsőház, méreg drágán dotált felelősség, ellenszolgálta­tás nélküli nagy képviselőház sorvasztják gazdasági életünket, szítjak a keserűség üszkét. És azt az áitalános es mondjuk meg nyíltan, jogos elégedetlen­séget pompásan használják fel azok, akik mindennek ellensé­gei, ami nemzeti és valláser­kölcsi. Nem sikoltana a karácsony­éji pásztordalba oly élesen bele a nyomor, az igazság szava, ha több megértés, kevesebb lukszus, üres parádé, felesleges reprezentáló hivatal volna sze­rencsetlen országunkban. Talán vígabban lobognának akkor ka­rácsonyfagyertyáink, mosolygó­sabb volna gyermekeink arca, elégedettebb, bizakodóbb a lel­künk és megalapozottabbak re­ményeink Nagy-Magyarország kiépítéséhez. 5«... i. „Esztergom és Vidéke" tárcája. Az Úr színe előtt. Sóvárogtam mindig az Erőt S leborulok az Ür előtt . . . És elmem, amit eddig csak hitt: Látja nőni lelkem szárnyait . . . Érzem, hogy az Ur van velem, Hő imára kulcsolom kezem: Ne legyen már homály és setét, Üzd, Uram, el egünk fellegét! S hogy oszoljék minden fellegünk, Tűző napot adj, Uram, nekünk!... Sóvárogtam mindig az Erőt — S leborulok most az Űr előtt Bodrogi-Ruhn Gyula. Bégi történet A nap nyugovóra szállt. Vérvörös korongja már nem tüzelt, csak pom­pa ón ragyogott, mintha erejét, ha­talmát vesztve bíborpalástot ve ? ne magára szemfedőnek, mielőtt sírjába hull. A dunaparti római Castrum északi saroktornyán két vitéz beszélgetett, egy fiatal meg egy idősebb. Arcuk metszése nem római, termetük ha­talmas, hajuk szőke. S emmellátba tóan germánok voltak, de római si sak csillogott mindkettő fején. A fiatalabbik a lemugvó nap felé fordul, szembe a másikkal. — Nézd, T-ito. Közeleg > z este. Ha­tároznod kell. Állj mellénk. Nem Róma leánya szült tégedet, köztünk a helyed. — Róma hatalma n^gy — volt a megfontolt vMasr. — Rómával eg\ ütt van népünknek ha'alma, nekünk bol­dog életünk, Rómával szemb-n el­bukunk, elpusztulunk. Különben is oldalunkon a császár fegyvere van, az ő parancsa szent. — De hiszen Róma minket rab­igába dönt, a császár legfőbb ellen­ségünk. — A császár csak a lázadót sújtja s a lázadó ám érezze a császár fegy­verét. — Hát testvéred ellen fordítanád a csásár fegyverét? — Ha őrülten ves tűkbe akarnak rohanni, én útju ba állok. — Ez u'olsó szavad, bátyám? — Az utolsó, Videmir. A Duna túlsó partjáról hosszú el­nyújtott kiáltás hangzott most a ví­zen át, minha vércse vijjogna zsák­mánya felett. Tató gyanakodva pillantott arra s igy nem vette esne, mikor Videmir kezében megvillant a tőr Egvszerre éles fajdalmát érzett oldalában, el­homályosult szeme elől eltűnt Vide mi nek kegye.lenre torzult arca is. Teste nagy zuh nással hanyatlott a torony tövébe, sisakja a kövön na­gvot koppant s messze elgurult. — Legyen hát u'olfcó szavad, ha megtagadtad véredet 1 A víz túlsó partjáról újra hal'at­szott az elnyújtott kiáltás és Vide­mir a karvaly visításál utánozva fe­lelt reá. És most, amint percről-perce sö­tétebb leit a ví'. szine, fekete csóna­kokkal népesedett be a s?é'es Duna. A sötétben nesze'enül, gvorsan kö­zeledtek a sajkák és eszrevé'lenü' kötöttek ki, mikor partot értek. A castrumban a katonák nem is sejtették, hogy már itt van a vég­zet. Víg nó'ájuk, nevetésük csak akkor csapott fejvesztett zűrzavarba, mikor vérfagyasztó ordítással egy szerre minden o'dairól germán har­cosok rohantak rájuk. Az egyenet­len harc nem tartott sokáig, hiszen a római legionáriusok nemcsak a nyílt ellenséggel, hanem saját soraik germánjaival is szemben taá ták ma­gukat. A római sas elbukott, Wo­tan legyőzte Juppitert. A ke^ő nap »ug raitól éledni kez­dett a mező. Pacsirta szállt a ma­gasba énekelve, a harmat gyöngy­cseppjei ragyogtak a zöldelő füvön, nyíló virágon. A Castrum tornya tövében fe'nvi­totta szemét a megsebzett Ta'o. Feje zúgott, sebe éget', a teste halálos fáradtságból nehéz. A Castrum csen­des mar, kihalt, de nem messze tőle nyers harci nóták harsognak a tágas mezőn. Videmir mulatta ott a har­cok torát. Tato ftlfi'yel az ismerős hangokra. Bágyadt s eme kigyúl, az ősök szel­leme s>áll feidobbanó szivébe. — Igazad van, testvérem, V dlmir. Ott az én helyem, köz* etek Megyek. Megragadja röv d kardját, fel akar ugrani. Hi»ba. Visszaomlik a földre, üveges szeme tágra nyílik teste megmered, de kardját még akkor is keményen markolva fogja, mintha h «rcolni akarna. •ar SAJÁT KÉSZÍTÉSŰ lepedő-vászon, köpper, törül- Q Es i • közö. konyha- és kenyérruha, KPlP7lTI5inn I £IQ7Ífiníl! 16 á^TfilíA+t abrosz (nagyban és kicsinyben) I UlOáUllCUIII L.ao4IUil£M foi fldáCl WéCUVUll legjutányosabban beszerezhető «p«««««...«». de Esztergom, Széchenyi-ier sz. (Saját ház.) Tele­fonszám 135. Házi ken­der szövésre elfogadiatik

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom