Esztergom és Vidéke, 1926

1926-04-04 / 27.szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. IESJELE8IE 1IIDEH VASÁHIAP ÉS OSÜTÖRTÖKÖH. Szerkesztőség és kiadóhivatal i Simor János-utca 18—20,, hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési s hirdetési dijak stb. küldendők. Telefon 21. Feltámadásnak útja. Most még a kálvária vérrel verej­tékes, sziveket sebző, lábakat vérző tövises útjait járjuk. Járjuk egyénileg. Járjuk az erkölcsi világrendben. Járjuk Nagymagysrországért. És mi járjuk ezen útat felemelt fejjel és végtelen nsgy alázatosság­gal. Ha ránk mérte az Úr, akkor amint kezéből elvesszük a jót, most a rosszban sem szorul ökölbe ke­zünk ellene, hanem imára kulcsolva, megtört lélekkel mondjuk r Jób sza­vait: „Az Úr adta, az Úr elvette, azért legyen áldott az Úr szent neve". Csak ez lehet az igazi, Istenben hívő, Őt szerető szenvedő keresztény lélek megnyilatkozása. Most sokat szenvedünk egyenkint és összesen. A magyar nemzet szé­les rétegei, a legalsóbb fundamentális dolgozó osztály rettenetes szociális nyomorral küzd. A haza elveszett, a kenyere is elveszett százezreknek. Magyarország egykori terített, dús asztalánál ellenségeink lakmároznak. -A belső, külső éhes ellenség ízes falatokhoz jut és a hazáért vértál­dozók tömege, nyomorékjai, könnyét elsírt özvegyei és ártatlan árváinak ajkáról kórusként hangzanak fel Jeremiás (nem Smith Jeremiás) pró­féta siralmai. Az apák izmai elsor­vadnak, mert nincs munka, nincs kenyér, az éhség és nélkülözés szívja életerejét és teszi szédültté fejét és „Esztergom és Vidéke" tárcája. Csillagtalan sötét éjjel . . . Csillagtalan sötét éjjel Útra kél a daru-tábor, „Krúgatásuk" messze hallik Csillagtalan éjszakából: — Krú . . . krú . . . megyünk kelet felé, Mit üzentek szép Erdélynek ? . . . — Magyar üzenetet várnak Szegény székely rab-testvérek ! . . . — Krú . . . Krú . . . megyünk kelet felé, Mit üzentek Kolozsvárnak ? . . . — Hű székelyek, hős-testvérek Csak egy üzenetre várnak, Erre várnak, . . . erre várnak J . . . Őszi hajnal hasadásra Megpihen a daru-tábor, Vissza krúgat olykor-olykor Erdélyország határáról: — Krú . . . krú . . . megyünk kelet felé, Nem üzentek szép Erdélynek ? . . . — Daru szárnyon visszük a hirt Szegény székely rab-testvérnek I . . . — Krú ... krú . . . megyünk kelet felé, Nem üzentek Kolozsvárnak? . . . — Hű székelyek, hős testvérek lázadóvá szivét. Az anyák rossz táp­lálkozása miatt a gyermekek csene­vészen penészvirágokká "fejlődnek, vagy mondjuk inkább, korcsulnak. A halál széles és vastag rendet ka­szál közöttünk, a statisztika halál­rubrikáit ki kell szélesíteni, mert da­gadtak benne a számok. Azt mondják talán egyesek, hogy hol, merre van az a rembrandti kép, %z a gorkiji nyomor ? ! Nincs. Mi nem látjuk. Talán az író felajzott fantáziája teremtette meg. Igen, a levegőt nézők, a felszínen futkosok, az élet szép és boldog oldalát élvezők ezt nem látják. Miért ? Mert az éhhalálra kárhoztatott szen­vedő, az események tehetetlen ver­gődője, á nyomor eljegyézettje, el­bújik szenvedésével. Ereje már nincs a kiáltásra, hanem mint a halálra­ítélt, néma megadással várja, jön, ami jön. Sokszor a gyenge lélek a sötét halálnak ad találkozót. Ez az egyén kálvária útja ma. Az erkölcsi világrend óceánján kalózhajók támadnak a kincseket szállítókra. Ha Krisztus országa útjá­nak mondjuk, ott pedig rablók lesel­kednek a jámbor utasra, hogy kira­bolják lelke kincsesházát. A családi életben nincs boldogság, mert legye­nek ott bármily sokan, de nincs ott a Krisztus. A társadalmi, gazdasági életben a Mammon ül kevélyen a trónján és kajánul vigyorog le az erkölcsre és becsületre. A becsület tógáját sárral dobálja, az erények fátyolát részeg Csak egy üzenetre várnak: Hajh 1 . . . de régen várnak várnak ! Bús, borongós őszi reggel Erdély felett daru-tábor ; „Krúgatását" a rab székely Halja puszta udvarából — Krú . . . krú megyünk kelet felé, Hideg már a nyári fészek ; Jertek velünk rab-székelyek, Jertek velünk jó vitézek! . . . — Krú . . . krú . . . megyünk kelet felé, „Ott, — nyugaton — hűs szél járjál" . . De nem mozdul a rab-székely; Áttekint Magyarországra A nagy üzenetet várja! . . . Hajdú István. Bolyongás. Amikor úgy éjjente el-el üldögé­lek magányos, hangosan beszélő csendben, messze száll a lelkem innen. Elbolyong. Ott jár A Kis Magyar­alföld zsiros, fekete, televény föld jegenyéi, füzei, bólintgató nádvitorlák, ember magasságú búzatáblák aranya, illatos fűvű rétek között. Csak A lel­fejjel, durva kézzel tépi szét. A mez­telenség divat, a disznóság szalon­képes, a pocsolya, az erkölcsi fertő pedig a sodomai romlottak lelki strandfürdője. Ezen az úton halad a tömeg, mely magával sodorja a keveseket, akik már valósággal itt kénytelenek meg­járni Dante poklának egyes rész­leteit. De járjuk Nagymagyarországért is a szenvedések kálvária útját. Mene­kültek, a kivert kutyák módjára ha­zátlanok a hazában. A B. listára tettek szomorú csoportja, fekete se­rege megette, vagy most eszi a vég­kielégítés utolsó falatját. Holnap már kezét nyújtja és új megmentést kér. Ezek a szerencsétlenek a Nagy­magyarország Lázárjai, akik hosszú éveken át már fenékig kiitték a szen­vedések poharát. Sötét nagypénteki kép ez. Olyan, mint a kétezer éves nagy tragédiának az ideje, amikor a föld megrendült és az ég kárpitja meghasadt. Azonban földresújtott, hazátlanná vált, munka nélkül tengődő, a nyo­mor és kétségbeesés osztályosává lett magyarok, keresztény testvérek ! Ez az út, amelyen mi most meg­alázva, meggyalázva, a krisztusfeszí­tők röhejélől kisérve haladunk, ez az üldözött igazság útja. Hiába, ha kő­sziklát helyeznek rá, elhengergeti, ha fö'dbetapossák, az igazság napja ki­pattantja onnan, ha üldözik, mene­déket talál és ha százszor felfeszí­tik, akkor is feltámad a keresztény kern, a gondolat szárnyán szökhetik oda. Jó magam nem mehetek. Idegen nép ülte meg az acélos búzát termő rónát, idegen nyelven beszélnek a parancsolok, a rablók ott. Még a vadkacsa is jobban bújja a nádast azóta és mintha a nádas is halkabban súgná esti néma dalát. A füzek szo­morúbbak és a jegenyék ezüstje sem játszik oly vidáman a csillogó napsugárban, mint mikor még' sza­bad volt a föld. A bogárhátú, kis ablakú paraszt házak még jobban a tető alá kuporodtak, pedig már nincs mit szégyenkezniök a tornácos, tágas kúriákkal szemben. Amazok lakói búsongó, verejtékező magyarok, eme­zek üresek. Egyik másik lakóit a sorsüldözött ki már régebben, vagy a bitorlók tették földönfutóvá. Bolyongok. Olt vagyok a falum csendes temetőjében. Megdőlt hatal­mas kősirkeresztek mellett, korhadt fej­fák között. Az előbbieknek már nincs gondozójuk, az utóbbiaktól a gond, a bánat, a terhek űzik el az embe­reket. Nincs aki virágot ültessen a kőkereszt tövébe és a korhadozó fafejfákhoz csak sóhajtozni járnak az egyszerű, tiszta lelkű rabmagyarok. krisztusi igazság. Feltámad, mert halhatatlan. Pillanatnyilag győzhet felette a gonosz, de megölni nem tudja. Mi ebben az igazságban hiszünk. Az élet szennyes áradata között is ehhez ragaszkodunk, mint a hajó­törött az utolsó mentődeszkához. Megváltjuk az egyént a nyomorú­ságtól. A szegények hajlékába örö­met és boldogságot varázsolunk, a társadalmi züllöttség rothadását a tavaszi szántással leforgatjuk. Nagy­magyarországot a keresztrefeszítésé­ből felfogjuk támasztani, csak járjuk meg krisztusi módon a mi kálvárián­kat, amelynek hegyén ott ragyog diadalmasan a kereszt, a feltámadás­nak örökké fénylő szimbóluma. Kocsán Károly, *>* m mm m, Nemzetközi Embervédelmi Elállítás, A Nemzetközi Embervédelmi Ki­állítás elnöksége a magyar föld kul­turális és gazdasági jelentőségének tudatában elhatározta, hogy a ma­gyarságban rejlő ősértékeket a kiál­lításon kellő módon kifejezésre jut­tatja. Ennek a célnak elérése érdekében országos mozgalmat indított. Fel­hívta a vidék vezető tényezőit, a városok törvényhatóságait a kiállítá­son való részvételre. Az eszme min­denütt a legteljesebb megértésre ta­Nem jó még a lelkemnek sem bolyongani ott. Idegennek érzi magát, pedig mind ismerősök várják a fel­támadást a nehéz, zsiros, vérrel szer­zett föld alatt. Zsigárdy Bálint bátyám „Eö csá­szári, királyi huszár kapitánya" ha­talmas kőkeresztje úgy néz ki mint a lovára boruló huszár. Romanóczy Béla szolgabíró sírján térdig ér a perje fű. Csak itt-ott fehérlik ki belőle édesanyja ültette úrifű. Koromzsay Miklós vármegyei esküdt sirja már régen egyenlő lett a temető földjé­vel. Vietéroszok sírsorozatát csak egy csonka kődarab jelzi, melyre éjente tudós bagoly szokott ülni, je­lezvén, hogy a porladók közül Antal híres fiskális volt valamikor. Balogh István, az egykori patvarista, későbbi tanácsadója a falunak, sírja elhagya­tott. Gáfor Elekre csak a sírra dőlt gránit darab emlékeztet. Földes Joa­chimné az egykori lilaselyem ruhás dáma emlékkövét belepte a moha. Pizsurnyiak márványkövein már nem látszanak a betűk. Csak egy hatal­mas keresztes gránit tömb áll még csillogó aranybetűkkel, de tövét en­nek is felverte a gaz. Nincs aki gon­NÉZZE MEG KÉSZ 8YERMEKRUHÁKAT S« SZÉCHENYI ÍH0H4ZBANI Diáksapkák 65.000 koronáért kaphatók. * (?oU HaBgya ttí,eU Főmunkatárs: VITÁL ISTVÁN. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: LAISZKY KÁZMÉR Előfizetési ára : egy hóra 15.000 korona. Egyes szám ára : hétköznap (2 oldalas) 1500 korona, vasárnap (4 oldalas) 2000 korona. Kéziratokat a szerkesztőség nem ad vissza.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom