Esztergom és Vidéke, 1923

1923-03-04 / 18.szám

XLV. évfolyam 18 szám. KeMSZlefly Qlflgy&F S&|tő. Vasárnap, 1923. március 4. Esztergom vármegye hivatalos lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Simor János-utca 18-20. szám Telefon: 21., hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési s hirdetési dijak stb. küldendők. A hivatalos rész szerkesztője : Főmunkatárs : FEKETE REZSŐ. VITÁL ISTVÁN. Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős: LAISZKY KÁZMÉR. Megjelenik hetenkint kétszer: csütörtökön és vasárnap. Előfizetési árak: egy évre . 720 K, félévre . 360 K. negyedévre 180 K, egy hóra . 60 K. Egyes szám ára: hétköznap 10 korona, vasárnap 15 kor. Kéziratot nem adunk vissza. Föispánváltozás. Tűnnek, múlnak az évek s velük szaporodnak a ma ugyan csonka, de a régi traditiókon erősen alapozott ősi vármegyénk történelmének lapjai... A főispáni szék üresedett meg ismét, hogy csakhamar újra betöltessék. Nemespanni Czobor Imre dr. eddigi főispánunk a törvényhatósági bizottság legutóbbi közgyűlésén levéiileg immár búcsút vett a vármegyétől, megköszönvén a közönség azon támogatását, amelyben őt főispánsága alatt részesítette. A támogatást meg is érdemelte, mert közvetlen, keresetlen modorával csak barátokat szerzett, az ügyesbajos dolgokban hozzáfordulóknak mindig szívesen állt rendelkezésére, a vármegye és a vármegyei tisztikar érdekeit pedig mindenkor szolgálatkészen támogatta. Mindezt leszegezte a vármegyei közgyűlés jegyzőkönyve, mely — az idő múlik — folytatólag már az uj főispán installátióját fogja megörökíteni . . . Amidőn íme mi is búcsúzunk ehelyütt a régi főispánunktól egy szívből jövő „Isten hozzád "dal, ha itt egy pillanatra meg is állunk, mint hű krónikásoknak nekünk is haladnunk kell az idővel tovább! . . . Uj főispán, — egy ujabb fejezet a vármegye történetében. Baráti Huszár Aladár dr. régi nemesi család ivadéka, s ha más vármegyéből is jön közénk, családja révén nekünk nem idegen, — szinte azt mondhatnók, hogy hosszas távollét után a sarj ismét hazajön. — A baráti Huszárok már 1600 és 1700 elején Piszke és Lábatlan földesurai, a 19. században pedig Unyon és Karván birtokosok. Sőt két alispánt is adnak a vármegyének Huszár Imre és Zsigmond személyében. Az előbbi, mint a vármegye II-od alispánja az 1825—27-ig tartó országgyűlésre a vármegye követeként is kiküldetik, fiát Zsigmondot pedig 1846-ban választják meg Il-od alispánná, ki mint ilyen nagy tevékenységet fejt ki a 48-as időkben. Ma az utódok Hont és Nógrád vármegye nagybirtokosai, ott szerepeltek és szerepelnek a vármegyei életben tovább. Uj főispánunk is a kommün után Hont és Nógrád vármegye kormánybiztosa lesz, majd a legutóbbi időkig főispánja volt. Mindkét vármegye közönsége a legnagyobb elismerés, szeretet és nagyrabecsülés hangján emlékezik meg róla. Nógrád vármegye köz- és társadalmi életében ma is vezető szerepet visz. Nyilt, egyenes és rendkívüli agilis embernek ismerik. Mindennek alapján előlegezte számára a törvényhatóságunk azt a bizalmat, melyre ha épít, ugy a vármegye eljövendő, — meri elkerülhetetlenül szükséges „kiépítéséhez" —Iriszséges munkatársai mellett, — az első pillért már is megszerezte . . . Tűnnek, múlnak az évek . . . . Mindmegannyi forrása a történelemnek. És mindig küszöbén a jövőnek, mindig gondoljunk arra is, hogy a történelmet élő, dolgozó, küzdő emberek csinálják. Helyén legyen hát minden ember, hogy sikerrel vívjuk meg a jövőt, — mely ismét a történelemé lesz, a történelemé, mely ítél isi Szívből köszöntjük az uj főispánt, mert bizunk benne, hogy „helyén" lesz I . . . Prágai nemzetgyűlésből.*) Körmendi Ékes képviselő alábbi kivonatos beszédjét közöljük, melyet Prágában mondott február 19-én. Védelmére kelt a magyar irredentizmusnak és bevilágított az ellenünk készülő cseh politikába. Érdemes a megszívlelésre. íme a képviselő saját szavai: A mértékadó cseh politikai közvélemény fölfogása szerint az irredentizmus fészke Magyarország s mi magyar képviselők annak itteni exponensei vagyunk. Ennek a kérdésnek fontossága, de komplikált volta is megköveteli, hogy részletesen foglalkozzunk vele és pedig annál inkább, mert ennek a kérdésnek tiszta átértése és józan mérlegelése sok nagyon káros hatású félreértés kiküszöbölésére vezethetne. Első kérdés tehát, hogy van-e valójában Magyarországon irredentizmus ? Vájjon elképzelhető-e egyáltalában, hogy ne legyen ? Minden józaneszü ember be fogja látni, hogy ez el nem képzelhető. Mert ha egy nemzettől máról-holnapra elveszik geografiailag ideálisan körülhatárolt ezer * éves birtokállományának kétharmadrészét és még hozzá olyan határokat adnak neki, amelyek az őt megcsonkító szomszédokkal szemben semmiféle természetes védelmet nem nyújtanak, de sőt megmaradt csonka területe is a szomszédok állandó prédájának van odadobva s az egyik szomszéd pláne annyira közel van, hogy Párkánynánáról akár ágyúval belőhet az ország fővárosába, hát akkor mondom annak a megcsonkitott országnak közvéleményétől azt kívánni, hogy a *) Pozsonyban megjelenő „Hiradó'-ból j vettük. mai állapotot örökké tartónak ismerje el és abba minden időkre belenyugodván a lelkekből az irredenta gondolatot száműzze, azt, ugy gondolom, józan fejjel bajos elképzelni. A cseh közvélemény, amelyben a nemzeti öntudat olyart élénken lüktet s amelynek exponensei a határkiigazitó bizottságok működése alatt csak most nyert uj területhez is oly szívósan ragaszkodtak, hogy még egy rossz malmot sem voltak hajlandók Magyarországnak visszaengedni, bizonyára képes lesz megérteni egy másik nemzetnek különösen ahhoz a földhöz való ragaszkodását, amelyen fajtestvérei élnek, akikből három és fél milliót a magyar nemzet testéről egyszerűen lekapcsoltak. Vájjon nem volna-.e cseh irredentizmus, ha az ország határát máról-holnapra ugy vonnák meg, hogy Kolín és Pilsen már idegen országokban feküdnének? Állapítsuk meg tehát, mint a legtermészetesebb tényt a világon, hogy Magyarországon legalább is a lelkekben élő irredentizmus van, mert lehetetlen, hogy ne legyen, mert kell lennie, mert ott is emberek élnek, akiknek nem savó, hanem vér folyik az ereikben. Éz az irredentizmus annál természetesebb, mert Magyarországon ma egy olyan közvélemény él még, amely az ezeréves haza föloszthatatlanságának — geográfiai, vízrajzi és gazdasági argumentumokkal is bőven támogatott — "ideológiájában nőtt. föl és amely sem a most lefolyt háború alatt, sem előbb soha nem akart a másokéból egy talpalattnyit sem elvenni. Az ilyen mentalitású közvélemény kétszeres súllyal érzi a saját birtokállománya megcsonkításának tagadhatatlan igazságtalanságát . . . Visszatérve a magyar irredentizmus természetének ismertetéséhez, meg kell állapitanom azt is, hogy ezt a társadalmi mozgalmat nemcsak belső, hanem külső tényezők is táplálják és éppen ezek az utóbbi tényezők azok, amelyek annak folyton megújuló friss erőt adnak s a magyar kormánynak csillapító törekvéseit semlegesítik. Ezek közé a külső tényezők közé tartoznak elsősorban is az utódállamoknak és ezek között a cseh-szlovák kormánynak az itteni magyarsággal szemben elkövetett jogtiprásai, a békeszerződések rendelkezéseinek semmibevétele, a tömeges kiutasítások, a magyar exisztenciák tízezreinek tönkretétele, mert az itteni kíméletlen soviniszta politikának szánalomra méltó áldozatai odaát mint földönfutóvá tett menekültek fűtik a közhangulatot és élesztik a gyűlölet tüzét. Vájjon le het-e ezt rossz néven venni, lehet-e ezt megakadályozni? Hasonló módon táplálja az irredentizmust az utódállamok külpolitikája, amely legtöbbször nyíltan, gyakran csak a sorok között, de sohasem mulasztja el Magyarország elleni rosszakaratának kifejezést adni. Kifejezésre jut ez a rosszakarat abban is — és talán mindennél nagyobb elkeseredést kelt, — hogy az utódállamok a magukat emigránsoknak nevező politikai csoporttal s azoknak a magyar érdekek ellen dolgozó sajtójával fegyverbarátságot tartanak fenn. Ez a pont, azt hiszem, külön megmagyarázást igényel. A magyar közvélemény túlnyomó nagy többsége — mondhatnám az egész közvélemény — meg van győgyődve arról, hogy az ország irtózatos katasztrófáját Károlyi Mihály és társai okozták, akik az országnak ama válságos óráiban kitűnő ententeösszeköttetéseik hangoztatásával, a néphangulatot maguk mellé állították s mikor a hatalmat kezükbe kapták, az igért pompás békeföltélelek kieszközlésével adósak maradtak, de első dolguk volt a harcterekről rendben hazatérő hadosztályokat is leszerelni, e fegyveres erőt mesterségesen szétzülleszteni s ezzel az országot a szomszédok szabad prédájául odadobni. A magyar közvélemény — amely igy és csakis igy látja az eseményeket — már kiengesztelődött a bolsevikiekkel szemben, mert azokat egy csillogó teória félrevezetett fanatikusainak tartja és náluk a jóhiszemű tévedést is elfogadja mentségül, de nem engesztelődik ki és azt hiszem, sohasem fög kiengesztelődni azokkal az októbristákkal szemben, akik ahelyett, hogy rettenetes tévedéseiket belátva, mea culpát mondanának, a külföldre menekültek és onnan a hazugság raff inalt fegyvereivel valóságos hadjáratot folytatnak Magyarorság ellen. Az utódállamok azzal, — hogy ezeket az emigránsokat pártfogolják, támogatják és minden más magyar sajtótermék kizárásával, csupán csak az ő lapjaikat engedik be országaik területéré, — jobban szítják az irredentizmust, mint bármely más tényező . . . De ez még nem minden. Ez év január havában az összes magyar napilapok közölték a csehek külföldi propagandaszervezete által terjesztett térképeket, amelyek szerint a köztársaság jövő határai Berlin alatt kezdődnek s a Balatonig húzódnak le. Ezen a térképen nemcsak Komárom, de Győr, Miskolc, Eger, sőt Buda is — ez utóbbi Budin elnevezéssel— cseh városok. Azt hiszem, senki sem fogja állithatni, hogy az ilyen külföldi propaganda a megértés és közeledés útjait szolgálja. A leg-