Esztergom és Vidéke, 1923

1923-02-18 / 14.szám

Esztergom" [vármegye hivatalos lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Simor János-utca 18-20. szám Telefon: 21., hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési s hirdetési dijak stb. küldendők. A hivatalos rész szerkesztője i Főmunkatárs : FEKETE REZSŐ. VITÁL ISTVÁN. Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős: LAISZKY KÁZMÉR. Megjelenik hetenkint kétszer: csütörtökön és vasárnap. Előfizetési árak: egy évre. 720 K, félévre . 360 K. negyedévre 180 K, egy hóra. 60 K. Egyes szám ára: hétköznap 10 korona, vasárnap 15 kor. Kéziratot nem adunk vissza. ÁTOK szállta meg a magyart, amely ólom súllyal nehezedik rá, amely tépi a testét, marja a lelkét, amely a szeretetlenségnek, gyűlöletnek, dologtalanságnak, kishitüségnek csiráit oltja a szivekbe, agyakba, idegekbe. Beteg, amikor ép testre, erőkifej tésre van szüksége. Álmodoz, amikor a jelennek min den poklát szenvedi. Világot akar megváltani, amikor cimere öt darabra szakadt, amikor ezer, évnek minden értéke pusztul, romlik, düledez. Száz felé szakad, pártokat alakit, orientálódik, amikor csak egy a kötelessége: a hazát megmenteni. Sir, sopánkodik, a sült galambot várja, amikor dacosan, büszké.n, önfeláldozóan kéne sorompóba állani és éjjelt-nappalt eggyé téve lelkesen dolgozni a magyar feltámadásért. Mulat, dorbézol, táncol, vigad, amikor a kacaj, a vigság, a tánc a rabságban sinylődő és gyászban járó millió és millió magyar hitének, erejének, bizodalmának halálharang csendülése. E csonka földön gyász, szomorúság és koldustarisznya az osztályrésze minden igaz magyarnak. E csonka országban a hit, remény, az akarat, a kötelesség, a munka, az áldozatkészség, a megértés és szeretet lassan elszáll a magyar szivekből. Ugy rémlik, hogy nincs az az Isten-áldás, vagy az a sorscsapás, mely a magyart a magyarral össze tudná kovácsolni, mely vissza adná önmagának a nagy, a dicső magyar históriának. Ugy látszik nem volt még elég a megpróbáltatás, a megszégyenítés, a könny és nélkülözés. A szivek még mindig kérgesek, kemények, a lelkek még mindig dölyfösek. Ha ez igy van* a csonka országban, ugy hinné áz ember, hogy annak részeiben talán mégis otthonosabb a megértés és a szeretet. Az otthon, a szülei ház és annak védelme talán az a valami, ami a lelkeket felmelegíti s ami a magyart végre észretéri ti. A rokon, a jóbarát, á szülőföld, melynek minden rögéhez édes emlék fűz, melynek minden szülöttje kedves ismerős, talán csak megtörik a közönyt, talán csak a tisztulás útjára viszik a magyart. Balga hit, hiu reménység. Ugy látszik nincs itt már semmi se, ami összeköt, ami életet ad s ami feltámadást hoz. Kiégett itt minden, csak a mulatságnak, vigságnak, gyűlöletnek, elégedetlenségnek hangját hallani. Itt a mi kis körünkben, a mi kis otthonunkban farsangnak idején, a vigságok közepette tört reánk a fejedelmi Duna haragos áradása, elöntés sei fenyegetvén a városnak jórészét. Most jött, a télnek idején, amikor a legkevésbé vártuk, amikor kiöntése, pusztítása a legtöbb könnyet és nyomort jelenti. Az a sok csapás és veszteség, ami az utóbbi években szakadt reánk, hatványozott munkát parancsolt nekünk, hogy eleje vétessék az ujabb bajnak, a még keservesebb sorsnak. Családokról, otthonokról volt a szó. Élet, vagyon, melyet ma pótolni alig, vagy egyáltalában nem lehet, forgott kockán. A védekezés tudata ellenálhatatlan erővel kellett volna, hogy előtörjön, Mindenkit át kellett volna hogy hasson az a kötelesség, mely ily időben a rohanó, a romboló ár megállítását célozza. Ez a tudat, ez a kötelesség vajmi kevesekben volt meg, de amily mértékben nőtt az ár és vele a veszély, oly mértékben sokasodott a mulatságok száma és helye. Jöhet az ár, jöhet a vész és pusztulás, de az éjszakába bevilágító mulatóhely hangos, víg és zsúfolt akar lenni, még egy városrész romjának az árán is. Amig az árnak éjszakáján kevesen aggódó félelemmel virrasztottak a város, a polgárok vagyona és élete felett, megfeszített munkával és éber figyelemmel őrizték a gátat, addig sokan fényes termekben, sikos padlón, gondtalanul lejtettek. Hangos kacaj, pajzán kedv között szólták, szapulták azt, aki épen ajkukra jött és mosolygó arccal, biráló hangon szőtték a gyűlölet szálait, felejtve azt, ami ennek a nemzetnek gyászt jelent és ami a Dunának dagadó árjával a várost fenyegeti. Mikor a feljövő nap véget vetett a vigságnak, mikor az apró kis há zakban megindult az élet s kint, az utcáknak sarkain gyülekezett a nemzet, hangos szitok és káromkodás szállt a hatóságok felé. Az egyik azt nehezményezte, hogy semmit sem tesznek, pedig már itt az ár és nyomán a pusztulás. A másik azt panaszolta, hogy még éjnek idején is kihajtották a gátra, no lott semmi veszedelem, csak a sze gény ember bosszantására történt az egész. Urak mulatsága ez. Csellel, csalafintasággal lehetett csak elérni, hogy a gáton kívüli takarmányt, a többnyire szegényebb gazdák tulajdonát, kicsiny vagyonkáját nagy nehezen behordják. Mikor már szakadni kezdett a gát, rémítgetéssel, rendőr haddal lehetett csak a szükséges igát és kézinapszámot megkapni, pedig legnagyobb részt gazdák, kisemberek, szegények vagyona forgott veszélyben. Azt a városrészt fenyegette három és fél méteres viz, ahol egyébként is otthonos az ínség és ahol a Dunának esetleges betörése esetén a romokon aligha épült volna fel ujabb családi otthon. Hogy teljes legyen a kép, a nem veszélyeztetett városrészekben Szenttamáson és Szentgyörgymezőn megjelent a gyalog Sátán, a szociáldemokrata agitátor, Mérey név alatt. A hatóság hívására onnan munkába induló embereket az utcán szólítgatta, biztatgatta és izgatta, hogy -elég, ha az ember a magáét védi, a máséval ne törődjék, akinek pedig semmije sincs, az hogyan jut abba a helyzetbe, hogy a más vagyonát mentse. S mikor nemzetietlen és embertelen munkáját végezve, majdnem a hatóság kezébe került, a nemzetközi agitátorok erkölcséhez hűen, kereket oldott, hogy bottal üthessék a nyomát. Szomorú idők, szomorú napok ezek, a magyarnak gyászos pusztulása. S ha tovább is ezt az utat járjuk, a magunk által ásott sir betelik, melyet népek és nemzetek szánakozása vesz körül. MOZAIK. Irja: Lynkeus, Árvíz alán. Szibériába illő nagy hózivatarok. Olvadás. Eső. Ez jellemezte a mult hetekben szeszélyeskedő időjárást. És az elemek egyik nagyhatalma, a Víz, felszaporulva, tajtékos tarajú haraggal gyűlt omlott alá természetkiszabta utjain, összesülve nagyobb folyók medrében, miknek ágya kicsinek mutatkozott a hirtelen gyűlt nagytömegű víz levezetésére. Kiáradt. Nem úgy, mint máskor. Ugy mint nagyritkán; mint azelőtt épen huszonöt esztendővel, hogy újra megtanítson félni magától, tekintélyt, rettegést parancsolóan. A viz, nagy Ür. í * Centiméterek jelezték órlnkint — a legkritikusabb napokban — a Duna növését. A centiméterek méterekké dagadtak. Elszomorodva láttuk mint önti el a viz szigetünket, mint sülyeszti. Mindennap megnéztem, naponta többször a könyörtelenül növekvő vizet. Mintha nem is a szigetre borította volna az ár vizpalástját . . . Hát ennyit ér a sziget? Hát nem ért és nem ér meg annyit, hogy védgátat húztak volna partjaira ? Minek. Hiszen huszonöt évben egyszer önti el a viz, akkor is csak pár napra. Különben is olyan szép, Velence-szerű kinézése van olyankor. A viz-utcákon ingyen szállitják a sziget lakóit a város gondolái. Szomorú, de élvezetes panoráma olyankor a sziget, vízben úszó há zaival, bedőlt kerítéseivel. Ennyit ér hát a sziget? . . . Érdekes izgalmat mutatott a város az áradás napjaiban. Szorongva várták végét azok, kik a bizonytalan gát kényére bizottan reszkettek házaikért. Távolabbi részeken lakók közül állandóan volt nézője a víznek. Nem aggódó: szórakozó szemlélők. Talán kevesen is tudják, hogy mily készültséggel állt éberen őrt a város, a katonaság az esetleges veszedelem idejére. A helyőrség műszaki osztagja napokon-éjjeleken át töltötte, javította a gátat, Őrködött mellette. A külső gátak polgári közmunkával emelkedtek. A centrumban, a városházán éjjel nappal egy csoport tisztviselő tartott szolgálatot állandóan bekapcsolt telefonok mellett, amiken vették és adták a jelentéseket egész a tábori katonai készültségig. Kevesen tudják, hogy a polgármester a legveszélyesebb napokban ott töltötte nyugtalanul, városáért való aggódásban az éjszakákat álomtalanul. Hál' Isten, nem lett nagyobb baj. Megkönnyebbülve emlékezünk az árvízre árviz után; ámbár félő, hogy nem e lesz majd újra. Még sem félünk. Ferrante, Nápoly hóhéra. Szerda és csütörtök, február 21. és 22-én a KORONA MOZGÓBAN. Drámai korrajz a trecentóból, 7 felv. Gigászi építkezések! Sok ezer szereplő! Minden jelenete egy-egy Rembrandt-festmény! A mai szám ára 15 kor.