Esztergom és Vidéke, 1922
1922 / 16. szám
XLIV. évfolyam 16. szám. Keresztén? magyar sajtó. Vasárnap, 1922. február 5. A hivatalos rész szerkesztő ja > Pötuunkatárs 1 FEKETE REZSŐ. VITÁL ISTVÁN. LapfaíajdonoK és a szerkesztésért felelős « LAISZKY KÁZMÉR. Kegjelenlk hetenkint háromszor, kedden, csötörtököo és vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SIMOR JÁNOS ÜCCA 20. SZÁM TELEFON 21., hova a lap szellemi részét illető közlemények további előfizetési * hirdetési dijak stb. küldendők. Éretlenek vagyunk? Minden hétköznapi politikán túl, magáért a tradicionális nemzeti becsületért írtam az Írásom fejére ezt a kérdő címet. Vájjon csakugyan olyan éretlenek vagyunk-e, mint amilyennek magunkat itt benn, a trianoni ketrecben belül, az utóbbi időben nevezni megszoktuk, vájjon csakugyan olyan különös extra-vagancia-e ami agyon- csonkitott nemzetünk, amelyikkel lehetetlen dolog egy olyan kérdés megtárgyalása, mint amelyiket az egész világ ma már természetes dologként tárgyalni megszokott ? Mert hiszen lehetetlen valami volna a jobb lét felé való törekvésünk természetes igyekezése mellett olyan szegény érvek felhozása, amelyek talán rengeteg elllenségünk szájából érthetően hangzanak, de mi magunk nem szabad, hogy szegénységi bizonyítványt állítsunk ki önmagunkról akkor, amikor az egész világ minden lélekzet- vétdünkre ügyel. Mert miről van szó ? A háború és a forradalmak ránk nézve káros lezajlása után, az uj, alkotmányos élet megkezdésekor abban állapodtak meg az akkori országsors-intézők, hogy a végleges államforma elfogadása, illetőleg megalkotása tekintetében meg fogják kérdezni, le fogják szavaztatni a nemzetet, a csonka nemzetet s az az államforma lesz azután a végleges, amelyiket a nemzet többsége elfogadni jónak lát. Erről az ügyről tehát, minthogy mindannyiunk fontos közös ügye, lehet beszélni s erről az utóbbi időben meglehetősen sok szó is esik. Es lépten-nyomon halljuk a bölcs kijelentést egyszerűbb képzettebb és nagyon képzett magyar emberek szájából: „Eh,mi arra éretlenek vagyunk...!“ És mindegyik egy pontosan egyező, műfájdalmas gesztussal kiséri ezt a bölcs mondást, amellyel — úgy véli — az egész kérdést elintézte. Ha a bennünket körülvevő ellenségeink drága propaganda pénzen kellet volna, hogy megvásárolják ennek a jeles szálló igének a terjesztését, akkor sem kívánhatnának különb eredményt. Mert valahányszor mi magunk kijelentjük, hogy „éretlenek vagyunk“, mindannyiszor nagyszerű ingyen szolgálatot teszünk a cseh, román és szerb diplomáciának, mert hiszen Benes urék is azt igyekeznek bizonyítani a nyugati hatalmasok előtt, hogy éretlenek vagyunk I Ez ellen a vészesen és gyanúsan gyakori, de szánalmasan ostoba megállapítás ellen a legteljesebb erővel tiltakoznunk kell! Ha érvekre van szükség, elő kell venni olyan érveket, amelyek nem sértenek egy évezredes nemzetet nemzeti becsületé ben, öntudatában, büszkeségében. Milyen banális, buta és igen is sok esetben céltudatos rosszakaratuság kell hozzá, hogy éretlennek nevezzen bárki is egy olyan nemzetet, amely ezer év előtt erős államot tudott alkotni s volt idő, hogy annak „érettségére“ rászorult egész Európa. A föntebb említett önkritika tehát a messzekülföld előtt ugyanolyan jó szolgálatot eredményez részünkre, mint aminőket a nem is olyan rég múltban a drága pénzünkkel kitartott és „közös“-nek nevezett diplomácia eredményezett, amelynek szives jóvoltából még ma is nyereg alatt puhítjuk a húst . . . Amikor tehát arról vitatkozunk, hogy milyen államforma lenne jobb, hozakodjunk elő elfogadható, becsületes érvekkel, amilyeneket egy évezredes ország nagy ügye megkíván és megparancsol. Királyság vagy köztársaság ? Nagy kérdés, melynek előbb-utóbb el kel! dőlnie s amelyet a nemzet akarata fog eldönteni. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy a megoldás simán, megértőn, becsülettel történjék, a megmaradt kicsiny ország életének kockáztatása nélkül. Mert ne feledjük soha, hogy egy ellenség-gyűrű közepén élünk s minden szavunkat és tényünket lesik. Testvérharcokat, villongásokat, pártok, osztályok civódását, káros puccs- kisérletezéseket nem sokáig bírna el az ország és egy nagyobb megrázkódtatás esetleg az ország életébe kerülhetne. Abban a pillanatban pedig, mikor az ország életéről van szó, az államforma kérdése másodrangúvá válik. (km.) j | Vasárnapi levél. [ j Tisztelt Szerkesztő Ur, sokat beszélnek ma a magyar kultúráról, „kultur-fölény“-ről s én mégis úgy látom, sohasem volt a magyar kultúra nagyobb veszélyben, soha sem állt közelebb a csődhöz, mint éppen ma. Lehet, hogy csak előttem, ki szeretem a dolgokat a sötétebb oldalukról nézni, — mert azt tartom egy igen szellemes és nagyszerű újkori Íróval, hogy az optimizmus alapja sokszor nem más, mint közönséges félelem, rettegés a rosztól, a kellemetlentől, ezeknek mintegy az elhessege tése egy kis adag naiv jóhiszeműséggel, — mondom, lehet, hogy csak előttem tűnik fel a helyzet ily vigasztalannak. Ám ha nyitott szemmel nézünk, lehetetlen meg nem látnunk bizonyos tényeket. Az első és legtermészetesebb akadálya kultúránk biztos ingadozásnélküli, nemzeti irányban való továbbfejlődésének a trianoni „béke“, mely szétszakította az országot, csonkává faragta az életerős testet, s befogott minket egv rettenetes „jóvátétel“ igájába. Bármilyen nagynak is lássék azonban ez a gát, kitartó, hajthatatlan, rendszeres, következetes munkával keresztül volna törhető, ha — Ha ezt a csonka testet nem őrölné belül a szú, nem emésztené a „lassú méreg, lassú halál.“ Könyves boltjaink kirakatait szemlélve, ijesztően sok új könyvet — különösen szépirodalmi munkát — fogunk ott találni tarkábbnál-tarkább köntösben. Ez a nagy tömeg azonban — egy-két igen tiszteletreméltó kiviteltől eltekintve — nemzeti iro dalműnk s igy kultúránk fejlődésében haladast nem jelöl. — Tudományos irodalmunk a szó szoros értelmében pang. Most ugyan egy kis életet öntöttek bele az Eszterházy-, Fraknói-, TÉBE-féle injekciók, ám mi lesz, ha elfogy a szérum ? — A tu- domáuy tulajdonképen a folyóiratokban él s mit látunk ? Hogy részük vagy egyáltalán nem, vagy néhány ives évfolyamokba sűrítve jelenik meg. Hogy ez mit jelent, hogy ez mennyire megölője minden tudományos munkálkodásnak, ambíciónak, magyaráznom fölösleges. A kiadók tudományos művek megjelentetésétől tartózkodnak, amikor pedig erre mégis rászánják magukat, rafinériájuknak, falánkságuknak eddig nem látott mértékéről tesznek tanúságot. Hogy hamarosan egyet említsek, itt van például most legújabban a Pintér-féle Irodalomtörténet esete. Pintér Jenő 13 évvel ezelőtt adta ki (saját kiadásában) tudományos alapon feldolgozott irodalom- történetének első két kötetét, amelyet rövidesen újabb két kötet követett. Irodalmunk tárgyalásában eljutott egész Kazinczyig. A magyar irodalom történetével hivatalból is foglalkozók nagy serege, a tanárság, az egyetemi hallgatóság nagy hozsannával fogadta a rég várt munkát, s egyiknek a könyvespolcáról sem hiányozhatott a nélkülözhetetlen „Pintér*. A mű folytatása azonban a háború s az ezt követő zavaros évek alatt nem jelenhetett meg. Az érdekeltek a legfeszültebb várakozással eltelve lesték a pillanatot, amkor az utulsó 2 kötet is „Kazinczy halálától, 1831-től a mai napig) a könyvpiacra kerül. S most ime megjött az örvendetes hir. Pintér Jenő Irodalomtörténete megjelent a Franklin-társulat kiadásában, a legrégibb időktől a mai napig, 2 hatalmas kötetben, ára 10°/o felárral együtt 3080 K. Gondolhatja tisztelt Szerkesztő ur, Előfizetési árak! egy évre . 240 K„ félévre . . 120 K. negyedévre 60 K., egy hóra . 20 K Egyes sxám ára i hétköznap 1.50 kor,, vasárnap 3 kor. Kéziratot nem adunk vissza. hogy tőlem, tőle, X-től, Y-tól akár meg sem jelent volna! Ez annyit jelent ugyanis, hogy a már meglévő 4 kötetet újra meg kell vennie annak, — 2 kötetes újabb kiadásban — aki csak a Kazinczy utáni korra kiváncsi. S az ára ? — Csekélység. — Csak 3080 K. — Ezzel, ilyen formában a kiadó semmiképen sem szolgálta a magyar kultúra ügyét, sőt igen nagyot vétett ellene, Pintér Jenőnek a legnagyobb elismerést és tiszteletet érdemlő munkálkodása pedig, azt mondhatnám, legalább is egyelőre meddő maradt. A közönség nem nagyon töri magát a tanulás után, tudásvágya igen kismértékű. Nem beszélek a veszedelmesen elharapódzott iskolakerülésről — amelyet a megtorló rendszabályok lesznek hivatva elfojtani, — csak a népfőiskolák ügyét hozom fel, mint .jellemző esetet. Az állam milliókat áfdoz e célra, a beiratkozott 50—70 hallgató közül pedig már a 3—4 héten csak 10 —15 jár el rendszeresen az előadásokra. Vagyis az állam óriási áldozata s az elért eredmény semmikép sem áll arányban egymással. Az a többi 45 — 50 csak divatnak tekinti ezt is, hamar megunja, mint minden divatot s hódol az új hóbortnak, mondjuk a — shyminek. Végre át kellene már látnia, éreznie, még kellene szívlelnie mindenkinek, kicsinek és nagynak, nőnek és férfinak, úrnak és parasztnak jó Toldy Ferencünk igéit, ki már 70 év előtt hirdette: „Minden egyéb felsőség ingatag, csak a szellemi biztos és maradandó ; ebben nemzetünk jövője és semmi egyébben. “ Szerkesztő úr kész hive .... ny. Esztergomi járás föszolgabirájától. 3473—1921. szám. Pályázati hirdetmény. Esztergomvármegye esztergomi járásához tartozó Tokod községben ujonan szervezett 11-od segédjegyzői állásra pályázatot hirdetek. Az állás javadalmazása a következő : Készpénzfizetés a községtől évi 1400 korona. Lakbér évi 600 korona. A fennálló törvények és rendeletek szerinti háborús és drágasági segély. Felhívom mindazokat, kik ezen állást elnyerni óhajtják, hogy az 1883. évi I. te. 6. §-a, illetve 1900. évi XX. te. 6. §-ában előirt minősítést és az eddigi alkalmaztatást igazoló okmányokkal kellően felszerelt pályázati kérvényeket hozzám 1922. évi február hó 20-ig annyival is inkább nyújtsák be, mert a később érkezőket figyelembe venni nem fogom. A választás határidejét később fogom kitűzni. Esztergom, 1922. január 22-én. Reviczky s. k. főszolgabíró.
