Esztergom és Vidéke, 1920

1920-06-06 / 127.szám

Esztergom vármegye hivatalos lapja. , A hivatalos rész szerkesztője: Főmunkatárs: FEKETE REZSŐ. VITÁL ISTVÁN. Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős : LAISZKY KÁZMÉR. Megjelenik hétfő és ünnep utáni nap kivételével mindennap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., hova a lap szellemi részét illető közlemények továbbá előfizetési s hirdetési dijak stb. küldendők. A béke. Alea ipcta est. A nagy szó kimondatott és Magyarország sorsa megpecsételtetett A világtörténelem leggyalázatosabb békéjét aláirtuk. Akik háborút viseltünk hat esztendeig, ismét a béke állapotába kerültünk. Nem igy gondoltuk ezt. Igy nem is sejthette senki. Ha hódítani, tartományokat leigázni sohasem is akartunk, ha elejétől végig önvédelmi harcnak is tekintettük a háborút, ha az egész világ rémületes ránk fenekedése közepett kételyek is merültek fel néha bennünk: birjuk-e végig, az soha, de soha senkinek még álmában sem jutott eszébe, hogy Magyarország lehet a háború bűnbakjává, rajta elégítheti ki étvágyát koncéhes rongy szomszédok undok szája, hogy ezeréves szent hazánkat szétdarabolják, magyar véreinket milliószám idegenek prédájául dobják. Hogy érez irántunk az idegen, hogy bánik azokkal, akiket karmaiba kaparitott, ime egy ujabb példa, tegnap hallottuk hiteles helyről, közvetlen forrásból, megszállott területről jött ismerőstől: Szabadka 100.000 lakosából 60.000 a tiszta magyar, 30.000 az olyan bunyevác, aki mindig magyarul szokott beszélni, vagy 10.000-en vannak olyan bunyevácok, akiknek kedvesebb a rác szó, 3000 pedig születésére is rác. Nos tehát ennek a 90.000 magyar embernek nyilvános helyen : vendéglőben, üzletben nem szabad magyarul szólania, ha igazát keresi a megyeházán, a törvényszéken magyar szóval, kikergetik vele, a 90.000-et alkotó vagy 30.000 családból nincs egyetlen egy sem, akinek legalább egy tagját börtönbe ne hurcolták volna, alig van férfi, akit meg ne botoztak volna, nő is mind több osztozik e sorsban, most folyik a sorozás, de a besorozott magyarokat nem katonának viszik, hanem Albániába — a mellbőségük arányában — 1—3 évi kényszermunkára I . . . Van-e magyar, lehet-e egyetlen egy is, aki ebbe az égbekiáltó állapotba bele tudna nyugodni ? Nem érti-e mind, hogy az a béke, amit mi — az ellenségektől körülzártak, a drágaságoktól fuldoklók — a legnyomasztóbb kényszer görcsös szorításában mégis elfogadtunk, nem lehet semmi egyéb, mint pillanatnyi respirium, mód és alkalom a lélekzet vételre, nekünk idő a rendelkezésre és felkészülésre, ellenségeink közül a belátóbbaknak idő a kijózanodásra és a végső, az igazi béke előkészítésére. A végső, az igazi béke pedig nem lehet és nem is lesz semmi más, csupán az, mely Szent István területének ezeréves területét csorbítatlanul visszaadja és ujabb ezredévre biztosítja. Addig, mig ez meg nem valósul, a békeokirat maga csak hitvány szemétre való papirrongy marad. Emlékezzünk... II. A régi esztergomi élet nem a családon kivül folyt, hanem rendszerint azon belül. — Akkoriba"h is volt kávéház és vendéglő, azonban úgyszólván mindkettőbe cgupán az élemedettebb polgárok jártak. •— Meg kell állapítani, hogy bizony " ezek a helyiségek korántsem voltak fényes berendezésűek, sőt ellenkezőleg egyszerűek és bennük az élet nem a nappali, hanem az esti órákra esett. — Ilyenkor az öregebb polgárok, — azok, akik már a magánéletbe vonultak vissza — összejöttek egy feketére, azután egy-két órácskát eldominóztak, eljátszottak egy hívómáriást, vagy egy durákot és tiz óra tájban kiki hazafelé vette az útját. A vendéglők esti látogatói inkább a katonatisztek, a beszálló utasok és néha-néha a vidékről berándult földbirtokosok, gazdatisztek, vagy a helybeli hivatalnokok, ügyvédek, orvosok voltak. — Általában azonban az is tény, hogy ezen utóbbi helyiségek szombat reggeltől vasárnap estig voltak látogatottak, ellenben a hét egyéb napjain szinte kongtak az ürességtől. Hja 1 Akkoriban a hétnek hat napja általában a munkáé volt és csak néha-néha esett egyegy muri, de azt is inkább a vidék urai rendezték... Ilyenkor néhai Jónás Pali és bandája már az ebéd alatt csinálta a hangulatot... Ki volt ez a Jónás Pali? Természetesen cigányprímás, de abból a fajtából, amely már teljesen kiveszett. Azokben a régi cigányprímásokban volt valami az uri nevelésből. Rátartó, zenei tudására büszke, önmérsékletet tudó, társait fegyelmező, mindig igen választékosan öltözködő emberek voltak. Különös jó tulajdonsága volt Jónás Palinak az, hogy mulató vendégeivel együttérzett, soha kedveden nem volt, sőt kitűnő alkalmazkodó képességével egyenesen fokozni tudta a hangulatot. A zajos muzsikát gyűlölte s inkább hajlott a csendes hallgató nóták felé. Persze, hogy ennek is megvolt a magyarázata, hiszen Jónás Pali akkor tanult muzsikálni, amikor még igazán sirva vigadt a magyar I... Azért is tudta talán nálánál senki különben, Bihari kesergőjét, Lavotta szerelmét, Czinka Pannát, azért tudott könnyezni, amikor azokat a zokogó kuruc nótákat hegedülte ... Az igaz, hogy csupán született úrral tudott mulatni. Ohó 1 A parvenűt rögtön felismerte, mert az nem tudQtt az ő nyelvén, az nem élvezte a zene gyönyöreit, az nem nevelődött arra, hogy megértse, hogy — amint Szabolcska Mihály dalolja — Mi van azon sirni való, mikor a nótafa arról beszél, hogy a gulyaménes mint delelget... Néhai való Dankó Pistának, a dalköltőnek, volt Palival egy megható esete. Régen volt. Ha jól emlékezem, a kilencvenes évek utolján. Itt játszott Dankó Esztergomban a Magyar Király-ban. A hangverseny után, mi, az akkori fiatalság, meghívtuk Dankót magunk közé és csendes poharazás közben rávettük, hogy hegedülje el a legszebb nótáit. Megtette. Sirt, zokogott a hegedűje s eközben észrevétlenül megjelent Pali. Szerényen leül az egyik asztalnál és figyelmesen hallgatja a dalköltőt s amikor az leteszi a hegedűt, odamegy hozzá, bemutatkozik és azt mondja ; Hogy a jó Isten áldjon meg, de régen hallottam már igazán becsületes cigánymuzsikát ! Dankó feláll, széket hoz, leülteti Palit s igy felel: Igazad lehet Öreg, én is ugy vagyok 1 Palinak sem kellett több és a következő percben Pali húzta Pistának Ő tudhatta, hogy mit, de az bizonyos, hogy egyszerre összeborult a két cigány és úgy zokogtak, mintha csak, a legkedvesebbjük feküdt volna ravavatalon... Dankó alig pár hónap múlva jobb hazába költözött, a nemzet kegyelete Szegeden szobrot is állított emlékének. Pali is rég felvette már a néhai nevet, de az utolsó esztergomi uri "cigányprímásnak csak az emlékezés ezen sorai jutnak. — Lassan mind a föld alatt vannak már azok, akik őt megértették és méltányolták, pedig de kár értük, hiszen velük a régi, a jó, a nemes értelemben vett Esztergom tűnt el visszahozhatatlanul ... (Vége köv.) O'sváth Andor.* Egy magyar fala Szibériában.*) (Folytatás és vége.) A község létezését a két skorbatos beteg is megerősítette. Ugyancsak a dolog valósága mellett tanúskodott a transzport két vezetője: Zsigray (vagy Zsegray ?) József, a budapesti , *) Horváth Árpád fogságból hazatért honfitársunk értékes közleménye. Előfizetési árak: egy évre . 120 K., félévre . . 60 K. negyedévre 30 K., egy hóra . 10 K. Egyes szám ára: hétköznap 80 fii., vasárnap 1 kor. Kéziratot nem adunk vissza. 1. honvéd gyalogezred őrmestere és Dubravetzky osztrák zászlós, aki a fogságban irántunk való szimpátiából megtanult magyarul. Még egy tanút jelöltek meg, egy magyar eredetű, de Wien-ben dolgozó kazánkovácsot, akit a dolog annyira érdekelt, hogy részletes följegyzéseket készített, amelyek a község nevét és a magyar családok neveit is tartalmazzák. Vele nem sikerült találkoznom, neve is számos egyéb viszontagság közben kisodródott emlékezetemből. — Mint érdekes körülményt említhetem meg, hogy magyarjaink az imperialista orosz birodalomban, amely tudvalevően az idegen nemzetiségűeket mindenütt faltörő kosnak használta, fel voltak mentve minden hadiszolgálat alól. 1916. nyarán és őszén egy óriási termetű szibír-tatárt nevezett ki a fogolytábor orosz parancsnoka a mi ú. n. „intelligens-barakk^-unk parancsnokává. Ez a herkulesi testalkatú tatár, aki valamikor II. Miklós cár testőrségének tagja volt s mint ilyen Nyugateurópa minden nagyobb metropolisában megfordult s akit I. Frigyes Vilmos (1713—1740.) hajdani porosz király bizton erőszakkal soroztatott volna be óriásokból összefogdosott gárdistái közé, a polgári életben lókereskedő volt, Soldistek egész környékét jól ismerte. Ez, anélkül hogy kérdeztük volna, egyizben részletesen megemlékezett a Sala emiitette magyar faluról és lakosságáról, mint amellyel lóvásárlásai közben gyakrabban érintkezett. Nagyon könnyen lehetséges, hogy még több magyar község népe is várja ott szabadulását! Egy Hackl nevű horvát hadapród, aki szintén szállitmányvezető volt, megemlékezett a Krasnojarsk-tól délre, a Jenissei felső folyása mentén levű u. n. „Vengerkatelep"-ről, amely nevét szintén a magyaroktól kapta. Elbeszélését a táborba telelésre visszaérkezett hadifogoly-magyarok szintén szórói-szóra megerősítették. Ezerszer és ezerszer nagyobb érdek ma, hogy a világháború hadifoglyai minél előbb hazakerüljenek Szibériából és Turkisztánból övéik szerető karjai közé, és szaporítsák ama ércgárda, ama rettenthetetlen falánksz sorait, amely — reméljük — nemsokára méltó feleletet ad a területrabló bestiáknak. De majd idővel szenteljünk pár percet azoknak a messze földön sínylődő magyar leszármazottaknak, 1849. bús rabjainak is, akik most 1914—1915. rabjaival oly megható testvéri csókban forrtak össze, mialatt körülöttükfölöttük rémesen zúgott a világ leghidegebb hóvihara. Ez a vérfagyasztó zúgás, melyet soha nem feledhetek,