Esztergom és Vidéke, 1919

1919-04-27 / 30. szám

Esztergom, 1919. XLI. évfolyam 30. szám. Vasárnap, április 27. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : S1MOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY ÉVRE 16 K FÉL ÉVRE . 8 K egyes szAm Ara 20 fillér. D] népművelés. Azon nagy feladatok közt, melyeket a szocialista állam mi­előbb meg akar valósítani, leg­első a népművelésnek új ala­pokra való vetése. S ez egé­szen természetes, mert a szo­cializmust a maga tiszta mivol­tában jól felfogni s hozzá ön­tudatos kitartással ragaszkodni csak kellően iskolázott nép ké­pes. A tömegek ösztönére és hevüléseire építeni nem igen lehet, de tudásán és átértésen alapuló meggyőződésére annál jobban. Ezért tűzte maga eié a szocialista magyar állam, hogy a népművelést újra szervezi meg, a tudás világosságát oda is eljuttatja, ahová eddig vagy egyáltalán nem, vagy csak hal­ványan pislogva ért el. Legyünk tisztában vele, hogy bármilyen nép műveltségének nem az az igazi mértéke, hány tudós testületé, egyeteme, aka­démiája, közép és elemi isko­lája van, hanem hogy min­den rétege részesül-e a neki megfelelő iskolázásban. Ott a hol a népiskolai törvények hé­zagoktól rikítanak, vagy ha kü­lönben jók is, csak papiroson vannak meg, végre nem hajtat­nak : a népművelés ügye gyen­gén áll; csak frázis, ráfogás, hogy ott népműveltség van. A népműveléssel körülbelül úgy voltunk eddig, mint a va­gyon és jólét elosztásával: egyes osztályoknak, szerencsés válasz­tottaknak s általában a nép kis hányadának aránytalanul sok jutott belőle, mig a nagy tö­meg jóformán csak morzsákat kapott, sőt annyi ezren és ez­ren mindentől el voltak zárva. Hát rendjén-módján volt ez ? Igazságos volt ez ? Józan okos­ságra vallott, hogy azok, kik a »kultúra birtokába jutottak, szinte féltve tartogatták azt ma­guk számára, nehogy az isten­adta nép belekóstolva kedvet kapjon kiváltságos állapotuk el­éréséhez ? Semmiképen! A letűnt régi világnak nincsen dőrébb és rosszindulatúbb mondása, mint hogy a felvilágosodás nem való az alsó népnek, mert csak sor­sával elégedetlenné s rendbon­tóvá tenné. Persze, mert a tö­meg tudatára jutna általa, hogy a tanulatlanság állapotában nem emberhez méltó életet él, me­lyet művelődéssel könnyen jobb­ra fordíthat. A dolog úgy áll, hogy mi­ként a régi kapitalistákban, úgy a régi kultúráltak nagy több­ségében is a megrögzött önzés uralkodott, mely vagy csak sa­ját javukat láttatta s munkál­tatta velük, vagy alamizsnakép engedett valamit a jóból a ki- vüllevők nagy seregének is. Eddig a művelődés az alsó nép számára jobban kegy volt, ezentúl mindenkinek hozzáfér­hető kincs kell, hogy legyen, olyan kincs, melyből a legfél- reesőbb hely földhöz tapadt la­kójának is valami részt kell kapnia. A szocialista államnak nem lehet szebb hivatása, mint meg­találni az utat-módot az igazi népművelés valóra váltásához. L. Dolgozni kell. Napjában jönnek a forradalmi tanács rendeletéi. Az emberek olvassák és sokan örülnek, fel- lélegzenek, sokan meg kétkedve csóválják a fejüket. Vannak, akik nem akarnak hinni és van­nak, akik nem mernek hinni. Ez a hitetlenség némikép ért­hető is. Az elmúlt idők, a gyors vál­tozások beleoltották az embe­rekbe a skepticizmust. Eddig egész kultúránk odairányult, hogy kérdéseket vetett fel. Érez­tük, hogy valami nincsen jól, kinzó kérdések maguktól adód­„Eszterjom és Vidéke“ tárcája. Hegtört hallgatás. Protits Aidréj elbeszélése. Minden áldott nap azzal ébredt és aludt el a mi hősünk, hogy mikor is láthatná őt. Tömérdek sóvárgó hónap leper- dülése után kedvező társasági alkal­mat iparkodott találni arra a régóta csengett célra, hogy imádottjával a színházban vagy a hangversenyen találkozhassék. De ha az ideál nem jelent meg ott, ahol kereste, akkor nyomban leírhatatlan fájdalommal tűnt el ku­tatása helyéről. Ha dedig észrevette valahol, akkor mintha csak rengeteg ólomszikla ne­hezedett volna széles mellére mert a terem zugába menekülve, ezt só­hajtotta magaban: — Te, akit senkisem becsülhet többre és szerethet igazabban téged annyira, mint én, mindenkihez egy­formán édes vagy és csak velem szemben maradsz néma. Hiszen én végtelen magaslatra emeltelek téged, hogy a mindennapi élet szennye föl1 ne érhessen hozzád. Demihoremel- kedhetném oda, ahová a te márvány­trónodat faragtam ? Ilyen idegölő tépelődés közt per­dültek le azután egymásután a kiet­len esztendők is. Ekkor már úgy szemlélte őt a legszebb világ változatos áradataiban, mint a legünnepeltebb szépséget, a kit csak hódolat vehet körül. Sajátszerűen tartózkodó és végze­tesen állhatatos szerelmében a mi különös hősünk arra gondolt: váj­jon gondol-e ő is viszont reá ? Soha senkit ilyen eszményi szent érzéssel nem szeretett eddig. Az évek óta dúló harc azonban végre is arra buzdította a titokban szerető Rómeót, hogy Júliával mi­előbb találkozhassék és beszélhessen. Hanem sohasem találta egyedül. To­vább kellett még vergődnie. Megérkezett a farsang. Ekkor az jutott eszébe, hogy remek álarcos jelmezt rendel. Könyvei közt hama­rosan meg is lelte Willet Albu­mát a Pierrotokról. Ebből a vá­lasztékos ötlet gyűjteményből sze­melte ki árva élete legvakmerőbb gondolatát. A legelső szabócégnél rendelte meg. Többször próbán kel­lett megjelennie. Végre éjfélelőtt a várvavárt tündérestélyre szerencsésen be is toppant. A fényes és illatos terem színig megtelt. Könnyű volt ilyen forgatag­ban valakit elveszteni, de nem köny- nyfi a keresettet megtalálni. Elszánt, hősi vállalkozás után el­végre is fölfedezte az ő élete hajnal- csilagát, aki ép akkor levetette csip­kés, atlasz-álarcát és a hódolók se­regére diadalmasan mosolygott. Bátran táncra kérte. Hanem a zsúfolt tömegben ez a terv meghiú­sult. A félbemaradt tánc közben igy szólalt meg a tünemény: — Nem ismerem magát ! Ugyan kicsoda lehet maga ? És ugyanekkor választ sem várva, mohó érdeklődéssel szemlélte végig a választékos álarcjelmezt: a lenge fekete frakkot, a karcsú derekat, a simu- lékony fekete térdnadrágot, a puha kis fekete selyemkalapot, a hófehér mellényt, a még fehérebb harisnyát és a krizentenumok gyanánt tündöklő elefántcsont gombokat. — Igazán érdekes jelmeze van1 — jegyezte meg ujjongó hangon — Szinte kár, hogy ebben a tülekedő sokadalomban elvész. Pedig ezt min­denki méltán észrevehetné I De ugyan, kicsoda is maga ? — A fekete Pierrot ! — válaszolta a megtört hallgatás ebben a jelen- tőséges pillanatban a férfiú és gyor­san levette fekete selyemálarcát. — Ah 1 — sóhajtotta az est ki­rálynője. — Majd suttogva folytatta: — Kérem vegye csak föl ismét ál­arcát és szintén elfödte a maga ar­cát is. Azután gyorsan kivonta lo­vagját a kíváncsiság áradatából és a férfiúhoz simulva, erősen karjába ka­paszkodott. Mikor a fekete Pierrot szóhoz sze­retett volna jutni, a sok évi hallga- tagság átka nehezedett reája. Végre a hölgyet a karzat felé vezette. A lépcsők előtt a szépnő ismét levette álarcát és ezt kérdezte té­továzva : — Hová vezet engem ? Megmozdult a férfiú ajka, de a szó szivében rekedt. Ekkor azonban már nem birt érzelmein uralkodni. Boldogan merengett a világ legszebb szempárába, azután szenvedélyesen forró csókokkal árasztotta el már­ványkezét, remek karját és igéző vállát. A szép szobor szépen tűrte. Az. üres karzaton a túláradó ér­zésű fekete Pierrot már le mert bo­rulni bálványa előtt, aki tengerzöld szeme parancsával föl akarta emelni A LAP Z6LLEMI RÉ ZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFI­ZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DÍJAK A KIADÓHIVATALBA KÜLDENDŐK. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom