Esztergom és Vidéke, 1919

1919-12-25 / 141.szám

a Vilmos császárok korszakai egyaránt szégyenletes és gyalázatos korszakai az emberiségnek és ha a legújabb kort bűnösebbnek tartjuk, avagy inkább tudjuk menteni, mint az ó-kort, ez csak azért van, mert ebben mi is szenvedünk, vagy mert ebben mi is vétkezünk !. De új csillag jelenik meg az égen !.i. Nem egynéhány pásztornak, 450 millió megkeresztelt Krisztus-hivének hirdeti ez az égi jelenés, hogy ma született a Megváltó !... Sohasem kivántam még annyira látni, milyen közérzést vált ki Krisztus születésének emlékünnepe, mint ma, amikor mindenki azt hirdeti: nincs más menedékünk, mint visszatérni Krisztushoz! Szép ünnepe volt a Karácsony közel kétezer éven át minden keresztény családnak, legyen már egyszer szép ünnepe ez a karácsony az egész keresztény magyar nemzetnek is. Parancsoljon végre össze bennünket az a Szeretet, amelyről oly sokat és oly szépen tudtunk és tudunk beszélni, amióta megszületett. Különböztessen meg bennünket, akik befogadtuk, akik örököltük ezt a Szeretetet, minden más embertársunktól, aki megtagadja, kizárja magából ezt a Szeretetet,.. Áradjon ki belőlünk ez a Szeretet gondolatainkban, szavainkban és cselekedeteinkben, legyen ez a mi ismertetőjelünk minden érintkezésünkben ... Legyünk szegények, mint amilyen szegény volt a jászolban született Krisztus, mint amilyen szegény tudott lenni az emberré lett Isten ... Segítsük élni egymást, mint ahogy élni segített mindnyájunkat Az, aki megváltott az örökhaláltól!. . . Keresztény nemzetté akarunk lenni! ? . . . Szülessünk hát újjá mindnyájan Megváltónk születésének emlékünnepén !. . . Padányi Andor. Filléreitekkel váltsátok meg a hadifogságban szenvedőket! Vaskapu. Esztergom gyönyörű vidéke megérdemli, hogy legalább így nagy ünnepnapján tekintsünk szét, mikor ünnepel az egész keresztény világ és a felséges természet a tavaszi ébredés reményében alussza téliálmát. Az agyongyötört és már majdnem a csüggedés örvényébe került emberek, itthagyva az élet forgatagait lélekben felemelkednek az örök Úrhoz és leborulnak az ő alkotásai előtt, értékeljék azt a remeket, amellyel megajándékozta e várost az aki mindenek felett áll. — Nézzünk szét! A méltóságosan hömpölygő Duna keskeny sikja csakhamar belevész a szelid emelkedésekbe, melyek ismét mintegy megerősödve folytonosan emelkednek és egyik kiemelkedés hátán ott díszlik teljes pompájában a magyar Sión, bemutatva nemcsak Magyarország legszebb istenházát, hanem egyszersmind Szent István születéshelyét is, ahol először érintett királyi homlokot a Magyar Szent Korona. És ezóta sok század múlott el, dúló csaták folytak a vár birtokáért, melyeket talán fejcsóválva nézett végig erdőkoronázta, évezredes fejjel, hatalmas szikláit a város felé állítva — a Vaskapu. Valamikor régen amikor még ember volt az ember, amikor még varázzsal bírt a természet, amikor még árnyékát sem vetette előre a borzalmak kora, valaki néhány szál fenyőt ültetett a hegy tetejére és vig, gondtalan társaságok kedvenc kiránduló helye lett a vaskapui fenyves. Hány kedves idill és szerelmes szívből fakadó sóhaj elleső tanúi voltak a vén fenyőfák! — A sóhajok elnémultak, a realizmus felfalta az idillt és egy bedőlt pince jelzi csupán a vöröshéjjú fenyők árnyékában, hogy valamikor boldog emberek tanyáztak itt és a boldogtalanok feledni jöttek a sötét lombok alá. A fenyők tűlevelei lassan peregtek alá, de helyökben újak nőttek és a Vaskaput feledő emberek után jöttek újak, több gonddal megterhelve ugyan, de lelkükben tele a szabad természet bámulásával és fel felemelkedve oda a magasba, ahol örökzöld a világ, fehér a tisztaság és a hit soha meg nem inog. Ezek az egyszerű hátizsákos emberek letelepedtek a hegy város felé néző ormán és építettek egy szerény, — A mi gyerekünk alszik. Aludjál te is, kedvesem ! — Lily 1 Ugy-e milyen okos ez a mi gyerekünk és milyen kedvesen nevet! — Igen. Igaz. — Lily. Ez a láng nagyon erős. Fölébresztheti a kicsikét. Mária sötét kendőt dobott a lámpaernyőre. A beteg ekkor, behunyva szemét, gyorsan ezt kérdezte : — Hol vagy, Lily? — Itt vagyok, kedvesem! — Ne menj el! — Itt maradok. Mária most az ő feje mellé hajtotta fejét. De a szive olyan erősen dobogott, hogy a szendergőt fölébresztette. Erősen megszorította az ápolónő. puha kezét és újra Lilyét és egyetlen fiacskáját emlegette. Mária testvér szeretettel viszonozta ezeket a meleg szókat. Hiszen nem akarta betegét az ő boldog illúziójából kiábrándítani. Pedig ez az okos, nyugodt és képzett ápolónő ekkor izgatott nővé változott, aki átérezte, hogyan haldoklik az ő ura, aki olyan forró szívvel szeret most is, mintha csak tüzes magyar bort szürcsölgetne. Hajnalban Mária testvér bársony karjai közt hunyt el legcsekélyebb haláltusa nélkül. A kórház kertjében néhány virágos ágból koszorút tont. De olyan forró könnyek hullottak reá, hogy a bimbók kinyíltak. Azután sírja szélén állott. Az öszszelőtt kápolnától balra temették el. nagyon szerény, talán a kilátásnak méltatlan, a Vaskapu szépségének megnemfelelő épületet, mely akkor készült el, amikor veszni kezdett a Haza, amikor megindult a magyar vér lavinája. A pusztulás, a romlás, a szégyen, a gyalázat után keserű lélekkel, de reményekkel telve, önerejükben bízva ismét felzarándokoltak Vaskapura e hátizsákos emberek, akik egy egész világ összes keservét végigszenvedték, akiket beleakartak kényszeríteni a hazátlanság, vallástalanság, erkölcstelenség megsemmisítő áradatába, de lelkekben erősek, magyarságukban megingathatatlanok voltak és a keservek kiállása után magyar lelkűkből fakadt egy eszme, mely teljesen méltó volt Mária országának fiaihoz. Mire e rügyből üde levél lesz, gyöngyvirág apró kis harangocskái újra illatozni fognak, az orgona virága betölti a levegőt, a füiemile Dele kezd csattogásába, újra búgni fog a gerle, felhangzik a rigófütty, eljön a villás farkú fecske és megszólal a kakuk; gazdagabb lesz a Vaskapu egy szent, magasztos hellyel. Lombárnyékos völgy ölében, barlang mélyén állani fog Mária szobra csillagkoszorúval övezett fejjel, áhítatot gerjesztő magasztosságában. És mi magyar turisták oda fogunk járni terhes munkánk után imádkozni, magunkba szállva pihenni és erősödni. Évezredes, szép Vaskapum, ez lesz legszebb koronád, legmagasztosabb díszed és az esztergomi turisták büszkesége 1 V. I. Segítsünk a hadifogságban szenvedő testvéreinken! — Szerencsés utat, testvér! Használja ám föl jól a szabadságát, — szólott a főorvos — és térjen vissza teljes egészséggel. — Köszönöm! — Azután szorongva folytatta: — Értesítették már kérem Genber főhadnagy feleségét? Hol lakik? A főorvos fölnyitotta a kórház nyilvántartó könyvét és az utolsó sorokon gyorsan végig futott az ujjával: — Csuka-ucca 7. Második emelet 24. ajtó. Megakarja talán látogatni ? — Meg kell látogatnom! — sóhajtotta. — Helyes. Legalább megvigasztalja az özvegyet, ha férje utolsó órairól értesül. Viszontlátásra, Mária testvér! Búsan elbúcsúzott összes betegeitől. Még búsabban Utazott a fárasztó és kietlen vonatokon. Pedig sohasem volt egyedül. Közkatonák, tisztek és kalauzok váltogatták egymást folytonosan a halvány ápolónő előtt a sok átszállás közben. * Három napig tervezgette, fontolgatta, mig végre Mária elindulhatott a megboldogult főhadnagy felesége megvigasztalására. Hiszen a haldokló minden gyöngéd érzését neki szentelte. Ha már becsületes megtaláló akart lenni, akkor szorul-szóra mindent becsületesen el kell mondania neki. Hadd tudja meg, milyen nehasznál, semmisem árt, hát tovább gyötörni . . . * # » Az ápolónő halkan és lábujjhegyen az orvos után libegett és félénken ezt tudakolta! — Ugy-e kérem, főorvos ur, vége van ? — Tőlem akarja megtudni? Hát nem veszi észre, hogy már végzetes szepszisze van ? Aligha él tovább az a szerencsétlen huszonnégy óránál. De hát talál maga ma estére valami kuckót magának? — Köszönöm főorvos ur, majd csak akad valami szöglet az én szobámban. Nemsokára a beteg ágya szélére ült. Ekkor már nyomasztó homály és leverő szomorúság kezdett az ápolónő szobájában terjengeni. Mikor egészen besötétedett, a főhadnagy nyugtalan lett. Olyan tétovázva siklott a két keze a takarón, mintha csak valamit keresne. Mária testvér meggyújtotta a lámpát, de mögéje ült, hogy árnyékba boruljon a beteg feje. A főhadnagy eleinte néhány érthetetlen szót mormolt. De mikor sóhajtozni kezdett, Mária nyomban a főorvosért futott. — Ne higyje testvér, hogy az a főhadnagy szenved. Hiszen a vérmérgezés a fájdalmat majdnem teljesen érzéktelenné szokta tenni. Talán injekciót akar? Nem lángon. Itt van. De ugyan miért végez éjjeli szolgálatot, testvér ? — Nem vagyok kérem fáradt, főorvos úr . . . épen azért szeretném őt tovább ápolni . . . — Hiszen maga holnap elutazik! felelte könyörtelenül a szigorú orvos. * * * Mária testvér azonban nem távozott másnap. Láthatatlanná iparkodott válni. És ez sikerült. Az elfoglalt főorvos megfeledkezett utazásáról. Az ő betege pedig egész nap, sőt még este is élt, mikor az orvos meglátogatta. Ekkor feddő hangon igy szólt az ápolónőre: — Mária testvér ! — Kérem, holnapután utazom — mondta szelíden, azután határozottabb hangon: — Ezt a két napot tessék különben szabadságolásomba számítani . . . Az orvos elhallgatott. De el is nyelt valamit. Mert valami ellen mondást érzett, a mi nem igen tetszett neki. Éjfélkor megmozdult a beteg. Mária testvérre merengett, azután örvendező hangon, meglepő erősen ezt mondta neki: — Lily. Mária testvér gyorsan megragadta az ő keresgélő kezét. — Lily. Te olyan szép vagy! De ugyan mit csinál a mi gyerekünk? Nem ébredt föl ? És a főhadnagy a szoba sarkába pillantott. De az ápolónő fölemelté vánkosával a beteg szép fejét és gyöngéden ezt mondta: