Esztergom és Vidéke, 1919

1919-11-13 / 106.szám

Esztergom, 1919. p. XLI. évfolyam 106 szám. Csütörtök, november 13. Esztergom vármegye hivatalos lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., hova a lap szellemi részét illető közlemények továbbá előfizetési s hirdetési dijak stb. küldendők. A hivatalos rész szerkesztője: FEKETE REZSŐ. Főmunkatárs: VITÁL ISTVÁN. Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős : LAISZKY KÁZMÉR. Megjelenik hétfő és ünnep utáni nap kivételével mindennap. Előfizetési árak: egy évre . 72 K., félévre . 3« K. negyedévre 18 K., egy hóra . 6 K. Egyes szám ára 50 fii. - Hirdetések árszabály szerint. Kéziratot nem adunk vissza. A kereszténység és a szakszervezet. 111. közlemény. irta: Padányi Andor. A szakszervezeti gyakorlattal is vagyunk ... Hangoztatjuk, hogy a társadalom békéjét csak úgy biztosíthatjuk, ha a társadalmi munka minden ágában összetartást, egyesitett erőt gyűjtünk össze, amely szükség esetén megnyilatkozni, védeni, sőt visszaütni is képes. Csakhogy megfeledkezünk róla, amig igy egyesitjük és összetartjuk az erőket, közvetve ellenséget sejtettünk minden oldalról szervezetünk falain kivül, feszültséget fejlesztünk a szervezett lelkekben s ezt a feszültséget azok — kivülről jövő nyomáának érzik ... A társadalmi életben sok olyan akarat lehetséges, aminek oka nem világos ; a szűkebb látókörű emberek nem veszik észre, a valódi ok keresésére sem erejük sem bátorságuk nincsen; a legkényelmesebb módszerhez fordulnak, amikor a reájuk „Esztergom és Vidéke" tárcája. Csapdában. Dr. Kórbsy László hagyatékából. Bizalmas asztaltársaságában beszélte el egy fiatal hivatalnok a következő történetét: — Mióta délutáni szolgálatot is kell tennem, azóta csak későn este térhetek haza. Futtában ebédelek, mert a menekültek ügye sürgősebb volt az én kényelmemnél. Egyik este azt jelentette a feleségem, hogy egy ismeretlen ur a villamoson megakarta szólítani. Mikor ez az arcátlan tolakodás kudarcot vallott hazafelé sietett, de a gyakorlott aszfaltbetyár csak tovább alkalmatlankodott utána. Olyan gyorsított tempóban yersenyzett az én feleségem, hogy a hórihorgas üldöző elmaradt. A mult héten a propelleren iparkodott nőm Budára a mi jó öregünket meglátogatni. Akkor is fölbukkant közelében az a divatosan öltözött, fölvirágzott kabátu, #

aranyozott fogú, gyémántgyürüs, mosolygó útonálló, ki elől feleségem ismerősei társaságába menekült. Visszatérőben a gyakorlott kalandor nővadász szintén jegyet váltott nézve kellemetlen, terhes okozatnak az okát abban a bizonyos szuggerált nyomásban tételezik föl. .. Az elfogultság önhibáinkkal szemben, vagy a teljes vakság a befelé nézésben annyira betegségünkké válhatik, hogy képtelenek leszünk önerőink fejlesztésére és különösen elsorvad bennünk az a központi érő, ami kapcsolatba hozná egyéniségünkkel a körülöttünk történő eseményeket és éreztetné velünk, micsoda részünk van azok felidézésében. A társadalom fejlődése nem lehet egészséges, ha alkotó egyedei nem tartanak lépést az általános fejlődéssel. Társadalmi fejlettségünk mai fokán kétségtelenül nagy hiányokat kell felfedeznünk valahul, mert hagy közállapotaink egészségtelenek, az nyilvánvaló. Társadalmi rendünk biztosítására és fentartására alkotott törvényeink fogyatékosságuk mellett is sokkal biztosabb, sokkal szebb rendtartásra lennének alkalmasak, ha nem lenne annyi hiány azokban, akik számára hozattak. Ezeket a a csavargőzösre, ahol a* monoklis majom már kalapot mert emelni, de feleségem nem vette tudomásul szemtelenséget, mert esti újságját olvasta. Az állomáson ismét szembe került feleségemmel, ki rögtön a léhűtő háta mögött megüresedett helyet foglalta el. A makacs szoknyahős ismét hazakísérte feleségemet tiz lépésnyire. A ház kapujában végre rá szólott a naplopóra. — Ne tolakodjék tovább, mert meggyülhetik a baja az én urammal! — Én pedig kérem nagy szerencsémnek tarthatom, ha bajba kerülhetnék ilyen klasszikus szépség miatt, — felelte vigyorogva a szatir. Ekkor haditanácsot tartottam élettársammal és elhatároztuk, hogy csapdába csaljuk az alávaló alakot. Mind a ketten elszántan hozzáfogtunk offenzivánkhoz, mert már megundorodtunk változatos gazságaitól. Tegnap este ennélfogva korábban tértem haza. Feleségem néhány új könyv vásárlására sietett az Andrásy útra. Alig lépte át azonban könyvkereskedése küszöbét már szemben vihogott reá az»utálatos faun. Udvariasan kalapot emelve nyájasan ajánlkozott a csomag hazavitelére. Az én élettársam még ebben a kritikus helyzetben sem értett a kohiányokat ne csak ott keressük ahová a köznevelésünk nem hatok be álta lános fejlettségünknek megfelelő mértékben, hanem az egész vonalon. Olyan társadalmi szervezetben ahol a munkamegosztás oly apró részletig menő, ahol a termelés annyira egy másra utalt, egymást kiegészítő már, mint nálunk, — ott veszedelmet rejt magában minden — akár egyéni, akár osztály-elszigeteltség. Nálunk pedig évek hosszú során át hihetetlen mértékben felburjánoztak a szűkebb vagy tágabb körű érdekeltségek és köztük garázdálkodtak egész tömegekben azok, akik az érdekellentétek szitását foglalkozásszerűen űzték, abból éltek és — gazdagodtak . . . Mi tette ezt lehetővé ? . . . a beteg társadalmat alkotó egyedek fogyatékosságai ! . . . Eszményeink fent és lent egyaránt eldurvultak. Nemzeti egységünk szimbóluma, a Magyar Szent Korona, elvesztette ihlető hatását, megközelíthetetlenségét. Az eszményi szép, az erkölcsi erő iránt érzéketlen, a haszonért dolgozó új jogász nemzedékünk elme-tornászat médiázáshoz. Tehát csak lesújtó tekintettel utasította el a konok" utonállót, de azért jól hallotta az üldöző lakkcipő kopogását nyomában. A ház kapujában megállott feleségem egy pillanatra, mert az alattomos házmesternő tudakozódott utánam. Választalanul fölsietett a lépcsőn. A megvesztegetett háziboszorkány valami nagyobb bankót kaphatott a gavallértól, mert elragadtatva sóhajtotta: — Kezét csókolom. Tiszta a levegő ! A csapnivaló gazember vakmerőbátorsággal törtetett lakásunk felé. Ugy rendeztem, hogy a szobaleány nyissa ki gyorsan az ajtót és tűnjék el még gyorsabban. Én az első szobából nyíló fürdőszobában foglaltam hadiállást. Hallottam a feleségem fölháborodásának lihegését és a belépett betörő mézes-mázos beszédét: — Kezét csókolom, imádott nagyságos asszony 1 Bocsánat, hogy nem bátorkodtam eddig bemutatkozni. Részvéttel osztozom mostoha sorsában. Báró Kenéz Alfréd a nevem. Garszón vagyok. Azért nem akartam seholsem kompromittálni nagyságos asszonyt a nyilvánosság előtt. Ekkor eléje léptem. Megragadtam a kötekedő báró cingár karját. A terévé sülyeztette a legszentebb közhelyeinket; kiaszott szivű arisztokráciánk régi dicsőségének, múltjában keresett érdemeinek a csillogtatására használta fel csupán a koronához s a viselőjéhez közeledés ritka alkalmait . . . Nemzeti egységünk címerét a tanuló ifjúság szivéből-lelkéből kirámolva az iskolák elhanyagolt falaira, kapuira akasztottuk fei s ezt is a mindent felemésztő üzletbői megmaradt silányságban. Az áldozatkészség, az emberbaráti szeretet jellemalkotó erejét nem hagytuk tovább magán kezelésben, ezen erények gyakorlását kibérelték a cifrábbnál-cifrább cégérű egyesületek részvénytársasági alapon ... A részvényesek csak szelvényeket kaptak időnként beváltásra, hogy szidalmazhassák a jótékonykodást, az igazgatóság pedig nyugtatta élvezetekben kifáradt szemeit az olcsó babérokon. Szabad-e hivatkoznom e sivárságok között Te reád, természetfölöttiségünk kimeríthetetlen Végtelenje ? . . .. Az „élő Istent" volt köteles tanúnak hivni mindenki, akire magán vagy feleségem eltűnt szobájában. A csapdába került vén gavallér tehetetlenül bámult reám. Remegett az orrcimpája, nagyokat nyelt és monoklija mulatságosan vibrált savószinű, kancsal szemén. — Csönd! — szóltam rája — és egyenesen a fürdő szobába cipeltem. Élőbb elkoboztam szürke nyári cilinderét és aranyfogantyus, stilétes ébenbotját. — Tessék helyet foglalni, Báró ur! — mondtam vidáman nevetve és a kis ülőkére mutatva. Az oroszlán birkává alakult. A gavallérból rajtakapott zsebmetsző lett. Nagyszerűen engedelmeskedett. Gépiesen megnézte aranyóráját a kaland időpontjában. Ekkor nyugodtan bezártam a fürdőszoba azt az ajtaját, mely hálószobánkba nyilt. A kulcsot pedig az előszoba kulcsa mellé raktam mellényzsebemben. A leforrázott vendég ráncos homlokán megdagadtak a lelkiismeret erei. Engesztelő pillantást vetett reám. A tragikomikus helyzet azonban anynyira megcsiklandozott, hogy ismét elfogott a nevetés amikor ezt mondtam : — Viszontlátásra kedves Báró úr! Mikor rázártam az előszoba kis ajtaját, akkor hallottam, hogy szo-