Esztergom és Vidéke, 1917
1917 / 31. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1917. április 29. zetiség megélhet a maga nyelvével, de uralkodni itten soha egy sem uralkodhatik, mert ez egyesegyedül a mi ősi jussunk és tulájdonunk. Morc. A tanítók. A tanítok hangosan zúgolódnak. Ennek a zúgolódásnak okait kutatni nemcsak aktuális, hanem komoly kötelesség. A magyar tanítóság már a háború előtt is küzködött megélhetéséért. A mostani példátlan drágaság következtében természetesen hatványozott mértékben súlyosbodott helyzetük. Hogy is ne ? Hiszen még a közönséges napszámosok munkabére együtt emelkedett az elsőrangú közszükségleti cikkek árával, az ő jövedelmük megmaradt a régi. Az a csekély jövedelemtöbblet, amelyet háborús segély címen innen-onnan kapnak, — ahol kapnak — a közszükségleti cikkek árának horibilis emelkedésével szemben, alig jöhet számításba. Mikor a legnélkülözhetetlenebb és legprimitívebb megélhetési cikkek 300°/o-kal is drágultak, a minimális százalékban nyújtott háborús pótlékok úgy párolognak el, mint erős napfényen a harmatcsepp. Csak az ő csudálatos, apostoli türelmükkel, a nélkülözésbe való beletörődésükkel lehet magyarázni, hogy. eddig békésén, teljes tudásukkal éltek hivatásuknak, végezték az iskolában és az iskolán kívül a háborús viszonyok között reájuk szakadt százféle munkát és nem tettek semmit annak érdekében, hogy anyagi helyzetükön segítsenek. Az állami tisztviselők után most ők is összefogtak és gyűlést tartottak, tek alapján a következő osztályozását nyerheti : 1. Teljesen rokkant tisztek ügye. 2. A katonatiszti árvák neveltetési ügye. x 3. A tiszti özvegyek megfelelő ellátásának ügye. 4. A rokkant tisztek ügye. Utóbbi több irányt ölt, mi gondosés alapos megfontolás után szépen fedél alá hozható. A rokkant tiszt a társadalom oly eleme, ki azért a társadalomért, melyben megfordult, áldozatot hozott. Ennek a következteben az a társadalom is köteles azért a tagért egy bizonyos áldozatot hozni, mely minden bizonnyal nem ér fel azzal, amit az egy hozott a sokért. Lehetetlent nem követel az ember, mert ugyebár szemvilágot, amputált végtagot, stb. már nem lehet visszaadni? Azonban pótolni lehet előzékenységgel, s a tisztességes megélhetés biztosításával. Erről van szó s ennek a megoldása követel mielőbbi napvilágot. A rokkant tisztikar elhelyezését illetőleg eddig bámulatos nézetek nyilvánultak. Ennek oka csak abban kereshető, hogy egyes mérvadó személyiségeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi tulajdonkép az a katonatiszt. Ez bizonyítható azzal, hogy egy mérvadó helyről rokkant tisztek elhelyezésére állásokat ajánlottak fel a következő honorációval: lakás, teljes amelyen elhatározták, hogy tovább nem tűriK tétlenül nyomorukat. Elhatározták, hogy csatlakoznak az állami tisztviselők mozgalmához és a tanítóság körében erőteljes agitációt indítanak, hogy tanítói statusukhoz méltó formában követeljenek jobb megélhetési módokat az elviselhe- tetlenségig nyomasztó drágasággal szemben. Fülembe zúg a magyar néptanítói kar elégedetlenségének baljóslatú megnyilatkozása. Szomorúsággal tölt el a tanítói karnak kérő és panaszos kiáltása, amelyet az édes anyához a hazahoz intéznek: „ éhezünk anyánk! adj ennünk hogy dolgozhassunk: a te érdekedben, a magyar nemzet érdekében.“ Attól az osztálytól halljuk ezt, a melyik osztály kezeibe van letéve a nemzet, a haza jövője : a nép művelődése. Attól az osztálytól halljuk- ezt, amelyik osztály nem azért él, hogy egyék, hanem azért eszik, hogy élhessen és dolgozhasson, hogy teljesíthesse a népnevelés fontos és mgasztos munkáját. Ha csak éppen ezt teljesítené ! ? Az igazság az, hogy hazánkban, különösen faluhelyeken úgyszólván minden kulturális, szociális, humanitárius stb. munka azoknak a rosszul fizetett, eléggé meg nem becsült, sem anyagilag, sem erkölcsileg nem honorált férfiaknak vállán nyugszik, akiket rosszsorsuk a tanítói pályára küldött. Óh nem, ez nem túlzás. Mert nálunk a taníló nemcsak tanít, hanem minden más, tőle távolabb álló (habár hivatásával összeegyeztethető) munkát neki kell végeznie. Méltóztassanak bármely magyar vidék közéletét szemügyre veni. Ki az, aki a szellemi mozgalmakat indítja, fönntartja, még pedig gyakran filléreiellátás, fűtés, világítás és havi 100 korona fizetés. Megfelelés esetén 7—8000 ezer koronáig emelkedhető jövedelem. Ez nem elhelyezése a rokkant katonatiszteknek. Ez bizonytalan, mert még meg is kell neki felelni. Nem elég volt neki a hazá- ért-királyért megfelelni ! ? S ha nem felel meg az úrnak, úgy bolyonghat, kilincselhet tovább, mig a sok koldulásba bele nem öregszik, s a múltba visszatekintve, látja a nemzet hálátlanságát. A rokkant tiszt gyengéd bánás módot és biztos elhelyezést követel egész életére és pedig olyat, bárhol is van, hogy ép iskola-, illetve hivataltársaival legalább a VI. fizetési osztályig velük egyszerre emelkedjék. Ebben sokan lehetetlenséget fognak találni. De hogy némiképp megérthető legyen, beékelem a következőket: ... Ismertem egy özvegyasszonyt. Tiszteséges, büszke, magyar nagyasszony volt. Életgyönyörűsége három egészséges fiaban összpontosult, kiket 1914-ik év nyara a haza védelmére hivott. Fonnyadt kezeivel maga varta a kokárdákat, melyeket szülöttei keblére tűzött. Megcsókolta sokszor, igen sokszor őket s kendőt lobogtatva, büszke mosollyal búcsúzott a kis honvédcsapattól, amely a 3 fiát vallotta magáénak . .. Üres, csendes lett a ház s jó ideig öntöz- gette 3 cserép virágját, mig gyermekeiről végre hirt hallott. Egy ködös őszi délután levelet hozott a posta. bői tartja fönn ? A tanító. Ki harcol nemzetiségi vidékeken a magyar állameszméért ? A tanító. Kivel rendeztelek ismeretterjesztő előadásokat ; kivel szerveztetnek ifjúsági és mértékletességi egyesületeket, népkönyvtárakat ; kivel rendezgetnek nemzeti ünnepeket, madarak és fák napját, békenapot; kivel alakíttatnak faiskolát, tejszövetkezetet, hitelszövetkezetet; kivel végeztetik patronage- munkát; a hosszú háborús idő alatt kinek a segítségével történt az a sokféle gyűjtés, amely az elesettek hátramaradottjainak a könnyeit lesz hivatva letörölni ? A tanítóval. Kit bíznak meg a különféle kulturális és altruisztikus célokat szolgáló egyesületek írásbeli teendőinek végzésével ? A tanítót. Kinek nem adják meg a bélyegköltséget sem ? A tanítónak. Ki tagja a különféle tudományos és erkölcsi egyesületeknek, ki fizeti az öt, tiz és húsz korona tagsági díjakat, hogy amaz egyesületeket prosperálni segítse ? Ismét a tanító és a tanító. Mennyi még azon gratis munkával járó tisztségeinek száma, amelyeket itt nem említettünk ! Szegény társadalmunkban minden szellemi foglalkozás siralmas éhbért nyer csak kárpótlásul. Minden nagyobb gabonacég prokuristája több évi jövedelemmel rendelkezik, mint a magyar földmívelésügyi minisztérium bármely magasabb rangú tisztviselője és minden jobb vidéki szatócs többet keres, mint egy magasabb rangfokozatú megyei vagy városi tisztviselő teljes fizetése. Talán keveset is mondtam. A tanítók rbssz anyagi helyzete tehát nem izolált jelenség, bár az ő sorsuk különösen mostoha. Jó szerencséje nemzetünknek, hogy mindezek dacára vannak Nem volt gyászkeretes, de az egyik virág elpusztulása magyarázta, hogy már csak két fia van. Könnyei nem élesztették fel többé a muskátlit — és most már annál nagyobb szeretettel gondolt a másik kettőre. Kis idő múlva a második cserépvirág is fonnyadni kezdett. Elvitte a templomba, elhelyezte az oltárra s naponként ápolgatta gondosan fakult növényét. Ébersége azonban hiábavaló volt: egy reggelen más virágot látott az övé helyén .. . s amikor megkérdezték, miért sir, igy felelt : siratom szép két vitéz fiamat, — de még mindig maradt egy, aki védi a hazát ... a harmadik cserép virág már az ő sírjára került, akinek epitáfiumként od i lehetne írni : Egy nagy magyar asszony nyugszik itt, aki bensőségesen, szépen és igazán szerette hazáját. A harmadik virág még ma is él. A harmadik fiú Szibériában várja a sort, amikor a rokkantak transport- jába felveszik, hogy haza hozzák anyja sírjához. De nem fog tudni a temetőbe kimenni, — más fogja vezetni, elvesztette a szemevilágát . .. Tehát a rokkant tisztet vezetni, dé delgetni kell, egész életén keresztül, mert a legtöbb egészségét s jövőjét áldozta fel. Ha az egészségét nem is, de jövőjét lehet s kell is pótolni! Csak több méltányosság, csak több jóakarat kell hozzá ! szép számmal tanítóink, akiknek lelke nem fásult még el; akiknek kedvét nem vette el a nélkülözés, akiknek szelleme szárnyakat öltve, az ideálizmus légkörében mozog. Akik.úgy csüngnek hivatásukon, mint az édes anya emlőin a kis gyermek. Hála Isten, hogy igy van, mert ha nem így volna, hazánk kiszámíthatatlan kárát vallaná a mondottak ellenkezőjének. Nemzetünk boldogulása, függetlenségünk és szabadságszeretetünk fejlesztése, látókörünk kitágulása egyenesen néptanítóink buzgalmától függ. Öleljük tehát keblünkre a tanítói kart munkálkodjunk együtt és egymásért. A nemzet és a tanítóság csinálják kölcsönösen a kapcsot szorosabbá, hiszen teljesen jegymásra vannak utalva. Tudjuk meg azt, hogy a tanítói kar anyagi és erkölcsi érdekei- inek elhanyagolása által az intéző magas körök magát az ország népét hanyagolják el. Anyagi kívánságaik teljesíthetősége az államháztartás körébe tartozik. Beleszólásunk ebbe a a munkában alig van, csak egy indokolt közhangulat nyomását alkalmazhatjuk. Ezt a közhangulatot a tanítók tagadhatatlanul elvárhatják és megkövetelhetik attól a magyar társadalomtól, amelynek annyit adnak és amely oly keveset ad nekik cserébe. Hogy lehet és kell a tanítók elviselhetetlen anyagi helyzetén segíteni: ennek kifejezést adott dr. Benedek János országgyűlési képviselő, aki a parlamentben f. évi március 23- án tartott általános helyesléssel kisért beszédében a tanítók felsegélyezésére vonatkozóan a következőket mondotta: „Azon milliárdok mellett, melyeket létünk fenntartásáért most el kell követnünk, csekélység az a pár millió, melyet a tanítóságra költünk, arra a tanítóságra, mely nevelte a népet mindazon erényekre, melyek a harctéren annyiakat avattak hősökké, s amely tanítóság a csatatéren is bőven kivette részét a legnemesebb kötelességteljesítésből. E tanítókkal tovább mostohán bánni nem szabad és nem szabad különbséget tenni állami és nem állami tanító között.“ Hiába beszélünk, az, aki éhezik, az erkölcsi elismerésektől jóllakni nem tud. Pedig nálunk a tanítóknak legfeljebb — de az is ritkán — ez jóformán az egyedüli jutalmuk. A tanítók mozgalma tehát nagyon méltánylandó dolog. Tartsa hivatásának és kötelességének maga a nemzet s annak képviselete a tanítók ügyét magáévá tenni és minden eszközzel odahatni, hogy tanítói karunk legyen e nehéz időkben is legalább relative boldog és megelégedett, hogy igy egész lelkét, agyának minden tudását a népnevelés oltárára adhassa. Ha valamikor, most igazán de profundis tör elő a sóhaj a tanítóság kebléből, épp azért hiszünk a magyar társadalom méltányosságában azok iránt, akiknek eddig jóformán csak a kötelességből jutott ki. (bk)
