Esztergom és Vidéke, 1917
1917 / 25. szám
1917. április 8. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 Egyébként azonban Esztergom minden kormánypártisága mellett is tovább eheti a mostoha gyermek sovány, ízetlen, sóta- lan kenyerét. Tövis. Húsvéti hangulat. (Korszerű akkordok.) Az idei háborús és csonka húsvétiunkat valami szokatlanul szimbolikus ajándék avatta nevezetessé. A harctérről ugyanis egy régi jó ismerősünk, az egyik legverőfénye- sebb márciusi napon (még a tilalom előtt) egy igen komor, sötétbarna színű tojással lepett meg azzal az utasítással, hogy áztassuk néhány óráig ecetben, azután félóráig vizespohárban, végre pedig hámozzuk meg. A különös szinű húsvéti tojás csakugyan szokatlanul különös színváltozáson esett keresztül. A zord sötét szin lassan elhalványult az ecetfürdőben, azután csodálatosan újjászületett a friss vízben. A tohu- vabohu kávszból csakhamar megteremtődött az idei háborús husvét ötletes és jellemzetes szimbóluma. Az ügyes rajzoló hadnagy eredetisége valóban meglepett. Mert rózsaszínű mesteri karcolatban megjelent az esetlen orosz medve, (akit már nem Miklós cár táncoltat), az örökké falánk, kövér angol fóka, a ravasszul szimatoló, ösztővér olasz hiéna, a haragos taréjú bősz francia kakas az éhes portugál patkány társaságában. A mulatságos színes angol és francia szörnyetegeket pedig szúnyogok, darazsak és dongok szimbolizálták. Ez az idei szokatlan és páratlan húsvéti tojásunk tehát egészen síil- szerű, sőt korszerű volt. A néhai, költői pirostojások már nem lehetnek a háború ajándékai. A harctéri tojások ma is csak vészesen visító gránátok, veszedelmesen üvöltő srapnelek és kegyetlenül romboló bombák. Parázspiros a héjuk, de gyilkos halálmagot rejteget sárgájuk és kérlelhetetlen pusztulást ártatlan fehérjük. A húsvéti kalács a kemény prófunt, a húsvéti sonka pedig valami konzervdoboz. A kaszás halál boszorkány anyósa, az ellenség fektelen és ádáz gyűlölete osztogatja ma is a húsvéti ajándékot, melyre a mi vitézeink sem maradnak ám adósok hőstetteikkel. A virágvasárnapi szent barkán vérharmat reszket. Az üres falusi tornyok árva harangja siralmasan kong és nagypénteken nagyon szívesen el is némul. Egész Európa három esztendő óta a golgotha éleskövű állomásait járja. Töredelmesebben végzi mindenki az ő húsvéti áj tatosságát. Minden ártatlan gyerek érzi a háborús szenvedések töviseit. Igazi nagypénteki bánat árad a magyar asszonyoknak a könyörületes égre, . vagy a harcterek végtelen távolságába merengő bús szemükből. A Megváltó keserű poharát kell mindnyájunknak utolsó csöppig kiürítenünk. Es mégis megváltja a húsvéti szertelen fájdalmainkat a dicsőséges föltámadás vigasztaló gondolata. Erezzük, hogy meg kell már halnia az ádáz gyűlölködésnek és föl kell támadnia az üdvözítő világbékének. A mi szelíd Megváltónk ugyan megkorholta a jó Pétert, mikor a get- szemáni kertben kardott rántott azokra a római légionáriusokra, kiket az áruló Júdás kalauzolt. Az egy akol és egy pásztor krisztusi igéje támad föl azonban nemsokára az egész veszekedő világon ; mert akkor egy akolban lakozik valamennyi felebarátunk és az üdvözítő világbéke lesz a pásztor, akit a mi Megváltónk ígért. A húsvéti mélabús akkordokat tehát nemsokára fölváltja a föltámadás diadalmas allelujája . . . Ezek a szorongó gondolatok borongtak akkor lelkűnkben, mikor a harctéri szimbolikus húsvéti tojást megkaptuk. Hanem még bölcsen engedelmeskednünk is kellett az ajándékozó másik utasításának. Meghámoztuk tehát az idei különös húsvéti tojást. És akkor új meglepetés mosolygott reánk, mert a keményre főtt márvány fehérségen hajnalszinű szivárvány borult végig, mely alatt a véresen kiküzdött béke szelíd galambja repdesett az olajággal. A víz- özöni motívum a vérözön után. Eltűntek végre a vérengző vadállatok és megjelentek a glória túlvilági motívumai. Vajha minden csüggedt szív velünk együtt átérezné mind azt a fölséges húsvéti gyönyört, melyet az a harctéri húsvéti tojásunk, mesés metamorfózisa ébresztett régi örömtől ujjongó sokat szenvedett lelkűnkben, mert akkor már a hajdani húsvéti pirostojás örömének zálogára tett szert. Dr, Kőrösy László. A szeretet hivatásáról. Az országos érdekű Ottokár-árva- ház javára husvét előtt, a budapesti Szent-István-bazilikában a régibb és újabb vallásos zeneköltők szerzeményeiből elsőrendű egyházzenei hangversenyt rendeztek. Az előkelő közönség előttProháskka Ottokár megyéspüspök a szeretetről valóban elragadó himnuszt mondott. A páratlan egyházi szónok az ő magasan szárnyaló géniuszával azt bizonyította, hogy az idei husvéten a szeretet kétféle géniusza tüzel minket. Az egyik vért és életet áldoz. A másik sebet kötöz, beteget ápol, árvát gyámolit és rokkantat támogat. Árváink fölkarolására pedig a hálás emlékezet buzdít. Viszonozni akarjuk ugyanis a jót. Ámde hány olyan ismeretlen jótevőnk volt, akit eddig soha sem láttunk, nevét sem tudjuk, csak azt hallottuk, hogy hősi halált halt érettünk százezer vagy millió bajtársával. Vájjon lobog-e elég láng a mi lelkűnkben, ami mellett melegedhetnénk ? Nem elegendő napjainkban legnagyobb érzéseink halmaza sem. Tettre és nem szavakra, viszonzó cselekedetekre van szükség. Egészen újjá kell alakítanunk a világot, ahol nem a rideg „enyém“ járja, hanem a nemes „mienk.“ Ezt a hálás tevékenységünket azután az egész nemzet millióira ki kell terjesztenünk. Készítsünk elő olyan uj világot, hol nem az idegesség és gyűlölködés állít sorompókat, hanem ahol megértik Szent Pál szavait: „nincs különbség hellén és barbár, úr és szolga között !“ De vájjon lesz-e elegendő erőnk ilyen jobb világ föltámasztásához ? Képesek vagyunk-e az árvának apát vagy anyát, a koldúsnak kenyeret és a rokkantnak otthont adni ? Erre az üdvös tevékenységre szükséges az a szeretet, mely erősebb a halálnál, mely bátor és nem fél, mikor könnyít ott a terhen, ahol nehéz az élet. Ma van a legnagyobb szeretetre szükség Magyarországon. Föl kell fognunk az elfolyó magyar vért. Fogjuk föl tehát az apák vérét árváikban és mentsük meg. Hiszen a hősök érdemét árváik szeretetében és gondozásában becsüljük meg és jutalmazzuk ! Viszhangozzanak az Ottokár-hadi- árvaház fönséges harangszói Szent István szülővárosában is az idei rendkívüli jelentőségű húsvéti ünnepeken ! Figyelő. Magyarok Istene. Él még a magyarok Istene! Ki ne ismerné nemzetünk Tyrtaeu- sának, Petőfinek egyik legszebb s ép mpst legidőszerűbb hazafias költeményét, amelynek címe : A magyarok Istenes biztató vezérgondolata : El az a magyarok Istene ! Felre kislelküek, akik mostan is még Kételkedni tudtok a jövő felett Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség Őrzi gondosan a magyar nemzetet ! El'az a magyarok Istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze ; Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vak dühhel; ő védelmeze. Stb. Az is eléggé ismeretes, hogy a szabadságharc legtüzesebb harcidalának, Czuczor Riadójának refrainjében e hazafi biztatás már fenyegetésképpen jelenik meg : El még a magyarok Istene ; Jaj annak, ki feltámad ellene ! Ha isten is segít, ki bír velünk ? Szabad népek valánk, s azok leszünk. Kérdés: 1. milyen eredetű a „magyarok Isteneíl eszméje ; és 2. hon- nét vagy kitől ered az „él még a magyarok Istene“ szólás? Valami ezeréves, ősvallási hagyomány van-e bennük, avagy ujabbkori, idegen hatás eredményeinek kell tartanunk ? Ezekre a kérdésekre igyekszem a következőkben teljes tárgyilagossággal s az összes számbavehető történeti források mérlegelésével megfelelni. Nem kisebb tekintély, mint Beöthy Zsolt hírneves tudós s egyetemi tanár így tanítja a magyar tudományszomjas ifjúságot .- „Őseink egy istent hittek, kit különösen nemzeti védő istennek, a magyarok istenének tartottak s fegyveresen képzeltek“ (A magy. nemz. irod. tört. I. 9. 1.). A „magyarok Istene“ elnevezést Beöthy egyáltalán úgy mutatja be, mint „régi pogányságunk legnemze- tibb képzetét és szólamát“ (A magy. irodalom kis tükre 18. 1.). A „magyarok Istene“ elnevezés ősvallási eredetének tudományos vitatása nem mai keletű. Szirmay Antal már 1804-ben bizonykodik mellette Hungária in parabolis c. művében. Utóbb a magy. irodalomtörté- netirás atyja : Toldy Ferenc hirdeti őseredetiségét A magy. nemz. irodalom történetében (I. 17. 1.), valamint Ipolyi Arnold is Magyar mytho- logiájában (9. 1.). Újabban pedig Beőthyn kívül gr. Kuun Géza vitatja Relationum Hungarorum c. elismert nagybecsű forrásművében (I. 175. 1.). Ézek a tudós bizonykodások, melyek, úgy látszik, kivétel nélkül Szirmay említettem művére vezethetők vissza, mint közös forrásra, forrásukkal együtt ugyanabban a főbenjáró hibában szenvednek : nincsenek semmi történeti erősséggel sem megtámogatva. Tehát csupán föltevésszámba mennek. Lássuk azonban, vájjon a tudományos vizsgálat szemüvegén keresztül nézve, megállhatnak-e ? Azon eredmények alapján, melyeket ősvallásunkról eddig főleg a nyelvtudomány segítségével kideríthettünk, annyi körülbelül bizonyos, hogy eleink igazában nem voltak egy Istent imádók, amint krónikásaink akarják feltüntetni; de nem is voltak szoros értelemben polytheisták (többistenhivők). Nagyon valószínű, hogy nem voltak egy fő isteni lénynek ismerete nélkül (mert külömben a pogány eredetű „isten“ nevet a keresztény vallás nem vette volna át); de hogy ennek eszméje olyannyira kidomborodott volna hitükben, mint amennyire régi történetíróink s részben még a korunkbeliek is állítják, semmi esetre sem szabad elfogadnunk. Kétségtelen, hogy imádtak, tiszteltek megszemélyesített természeti erőket és jelenségeket, valamint különféle szellemeket, geniusokat is. Voltak bálványaik is. Az újabb tudományos kutatás emez (külömben eléggé sovány) eredményével merően ellentétes az a kép, melyet pogány őseink vallásáról krónikásainkból, főkép Anonymus- ból, a Bécsi és a Budai krónikákból, mt6 Thuróíziból állíthatunk ösz- sze. Ezen kép szerint a honfoglaló magyarok az egy igaz Istennek oly tökéletes tudatában voltak, mint akár a kereszténység. Egy Istent imádtak, ki nemzeti pártfogó Istenük volt és mindenütt mellettük állott a harcok közepette ; buzdította, erősítette, győzelemről győzelemre vezette őket. Álmos és Árpád választott emberei, kiket azon céllal rendelt vezérekül, hogy kedvelt magyarjait elvezessék az Ígéret földjére : Attila örökébe. Szembeszökően egész más e kép, mint az élőbbén vázoltam. Mindamellett nem valami nagy sor eltalálni, melyik felel meg jobban a valóságnak. Krónikáinkat tudvalevőleg papiemberek írták, kikben a hazafias érzés lángja semmivel se lobogott alacsonyabban, mint a vallásos buzgalomé. E derék emberek minden igyekezetükkel azon voltak, hogy az ősök vitézi tetteit, főkép honfoglalását mentői szebbnek, mentői dicsőbbnek rajzolják az utódok elé. És igyekezetük valóra váltása nem is került nagy fáradságba. Tudákossá- gok nem engedte, hogy a parasztság „csácsogó énekeidre támaszkodjanak (bar azért lopva ezekből is vettek egymást!), hanem a bibliához űzte-sarkalta őket, melyből Jehova választott népének : az izraelitáknak ragyogó példája sugárzott feléjük. Jehova vezérli a zsidókat választotta embereivel, Mózessel és Józsuéval a nekük megígért tejjel-vézzel folyó Kánaán földére. Védi, oltalmazza, segíti őket minden léptükben. Midőn Mózes, a kirendelt első vezér az örökségül Ígért ország határán vétke miatt sírba száll, Józsuét állítja élükre, hogy a foglalás nagy művét akarata szerint végrehajtsa. Olvassa el bárki Anonymust és társait, alig hiszem, hogy észre ne vegye, mily nagy a hasonlóság a zsidó népnek Kánaánba való vezérlése és a magyaroknak honfoglaló hadjárata között. Jáfet ivadékainak : a magyaroknak Istene épolyan viszonyban áll választott népével, m int Jehova az izraelitákkal. Számos egybevágó idézettel tudnám igazolni, hogy krónikásaink munkáján a biblia hatása lépten- nyomon meglátszik: őseink nemzeti Istene Je kovának, Almos vezérük Mózesnek, Árpád Józsuának, a honfoglalás dicső müve Izrael népe Kánaánba vonulásának szakasztott képe náluk.
