Esztergom és Vidéke, 1917
1917 / 13. szám
\ Esztergom, 1917 XXXIX. évfolyam 13. szám Csütörtök, február 22 POUTIHFíí és TRRSRDRLMILRR SZER! ESZTÓSEG ES KIaDOHiVA ’ AL : SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉS ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜ- DcNDŐKFELELŐS SZíRKESZTÖ : FŐMŰ V KATÁRS : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN. DR KŐRÖSY LÁSZLÓ. KIADÓ IULAJDONOSOK : LAISZKY JÁNOS ÖRÖKÖSEI. MEGJELENIK: MINDEN VASARNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRA*: : EGY ÉVRE . 12 K FEL ÉVRE 6 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLER. MYILTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Győzzön az igazság! A Világ c. szabadkőműves napilap és társai, mint a szekularizáció csahosai „a holt kéz“ meddő gazdálkodása miatt, minduntalan félreverik harangjaikat. Ezek a kíméletlen támadók azonban nem olvasták nemzeti történetünket, mert onnan megtanulhatták volna, hogy miért kapta katholikus papságunk a királyi adományleveleket. Nem reprezentációra, nem hiúságra, hanem a magyar nemzeti művelődés szolgálatára. Valameny- nyi főpapunk az ő birtokai jövedelméből templomokat, iskolákat és egyéb jótékony intézményt létesített és tart lön. Erre fogyott el tehát a magyar kath. papság u. n. fejedelmi vagyona. Ocsárlóink azután azt sem tudják, hogy ki alapította hazánkban az első magyar egyetemet. Ugyan ez a lángszellemű főpap, Pázmány Péter esztergomi ersek, ki a török uralom miatt Nagyszomb n városába helyezte át erseki székét és káptalanét, új székhelyén az első magyar nemesi konviktust szervezte, a legnagyobb magyar könyvsajtót létesítette, sőt Bécsben — egyetemesebb kiképzésre, — a ma is viruló Pázmány papnevelőt hozta létre. Nemzeti irodalomtörténetünk lapjairól értesülhettek volna ádáz ellenfeleink, hogy ugyanaz a korszakos érdemű Pázmány Péter teremtette irodalmi nyelvünket tősgyökeres magyarságú könyveivel. Terjedelmes könyvet kellene írnunk, hogy a mi kath. magyarfőpapságunk majdnem ezer éves kultúralis tevékenységét bizonyíthatná a hitetlenek és tudatlanok számára. Falra borsó. És ezek a tájékozatlan bírálók hangoztatták berkeikben, hogy az egész magyarországi papságot államosítani kell és a főpapság vagyonát elkobozni. Vájjon eltűrnék-e ezek a világföl- forgató urak, ha adományleveles királyi birtokuk lenne és azt az állam elkobozná ? Nagyszerűen dühöngenének. Vájjon miért nem közölték azok a bizonyos pogány, ujság- irók, hogy mennyit áldozott a katholiKus klérus az öt laadi- kölcsönre ? Nagyszerűen pirulhatnának. Pedig világos és beszédes igaz számokkal és nem kétértelmű szavakkal lett volna dolguk. — Százötvenegymillió, százhuszonháromezer, száz koronát jegyzett ugyanis a kath. egyház papsága az ő u. n. holt kezével. Az első négyre száz- huszmilliót, az ötödikre pedig 31.123.000 koronát. Ha azt az igazságos adatot közölték volna folytonoson áskálódó e e feleink, akkor megértenék azt az igazságot is, hogy ez a százötvenmillió koronánál több jegyzés az érseki, a püspöki, a káptalani és a szerzetesrendek összes jövedelmeinek kétszeresét jelenti a háború élőit való számítással. Ilyen arányú hozzájárulást a hadikölcsönhöz egyetlen más magyarországi gazdasági ág, vagy egyéb jövedelmi forrás sem hozott létre. Ha pedig következetesen nem méltathatják otthoni ellenségeink a magyar kath. klérus érdemeit, akkor legalább miért hallgatják el, hogy ugyan mit jegyeztek az ő kedveltjeik, a háborús nyereségből megva- gyonosodott parvenük ? / , i.. Győzzön tehát az igazság elvégre ne csak harctereinken, hanem itthon is! Dr. Kőrösy László. A hosszú háború mintegy állandósított sok ideiglenesnek vélt és szánt intézményt és fokozottabb mértékben teszi kötelességünkké, hogy a háború következményeit tervszerűen elviselhetőbbé tegyük és az idők megkövetelte komolysággal és hazafiúi gonddal foglalkozunk minden oly kérdéssel, mely a háború okozta sebek gyógyítását, a fájdalmak enyhítését, a gyengék, csüggedtek és reménytelenek munkakedvének serkentését és önbizalmának megszilárdítását célozza. A jelenben, de még növekedő arányban a jövőben is, a fontos kérdések egyike: mikép tanúsítsuk részvétünket, és hogyan viselkedjünk derek sebesült és rokkant katonáinkkal szemben, hogy az gyógyulásukra és akaraterejükre üdvös hatast gyakoroljon ? Mert ösztönszerű sajnálkozással bármily jóhiszemű és nemes indító okból eredő is az és személyi érzelmeinknek megfontolás nélküli módon való nyilvánításával a kérdés megoldva nincs, sőt némelykor jóhiszemű de nem megfelelő eljárásunkkal több kárt okozunk, mint hasznot. A helytelenül alkalmazóit szellemi gvógyí- tószer is lebet mérgező hatasú. Hiszen nem vitatjuk, hogy a részvét az együttérzésen alapuló érzelem, mely a magara hagyatott és vigasztalásra szoruló betegnek gyakran nyújt enyhülést. Nem is ezt bíráljuk, hanem azt az ösztönszerű, gondatlan szánakozást, mely nem méltó hőseinkkel szemben és azon egészségessé vált rokkantak irányában, kikre hosszú munkás jövő vár, mely valószínűen még a vidámságban sem lesz hiányos. Rokkantainknak a betegség folyamán amúgy is csökkent energiáját még inkább bénítja a meggondolatlan hangos, szo- morkodó sajnálkozás. Lélektanilag megállapított tény, hogy az a hangos szánalom, mely táplálja és növeli a rokkantak testi es lelki gyöngeségét, évekre kihatóan tönkre teszi alig föléledt tetterejüket. Ide nem könny, hanem buzdítás tanács és hazafias kötelességünkből folyó segítés kell. Hisszük, az állam megteszi a magáét, itt azonban inkább azon társadalmi kötelességeinkről szólunk, melyek nagy felelősséget rónak mindegyikünkre. A katona megsebesülése a bajtársak igaz részvétét kelti föl; fájlalják, hogy kenyeres pajtásuk, akivel egyszerre léptek, együtt küzdöttek és szenvedtek, kidőlt a sorból. Az együttérző vitézek emez elismerése az első fájdalmakat felejteti a sebesülttel. Dicsőséget és becsületet szerez az ellenség ejtette seb, félre tehát a panasszal és gyásszal ! Ilyen felemelő hangulatban kerül kórházba a sebesült, ahol jóleső érzéssel tapasztalja, hogy idegen emberek milyen nagy gonddal, odaadással ápolják. A test és lélek között kölcsönhatás van, tehát a szeretettel teljes ápolás jótékonyan hat a gyógyulási folyamatra. A szakértő és tapasztalt orvos tudja a legjobban, hogy milyen módot kell választani. A rokkant egészségesen távozik a kórházból. Újból a társadalmi élet kereteibe lép és ekkor már a mi kötelességünk boldogulását öntudatosan elősegíteni és a környezet áldásos hatásával őt lélekben is megerősíteni. A környezet hatása, befolyása jelentékeny a gyógyulási folyamatot gyorsíthatja, lassíthatja vagy meg is semmi sítheti ; különösen fontos e hatás az érzékeny idegzetüekre s az idegbaj osokra. S hogy aki a pergőtűz poklát, a harctér borzalmait s a tábori élet nélkülözéseit átélte átszenvedte, különösen fogékony a környezet mindennemű hatásával szemben, magától értetődik. S minthogy értünk mindnyájunkért ontotta a hős vérét s mivel mindegyikünk tagja annak a környezetnek, tehát hazafias felelőséggel teljes kötelességünk a környezet áldásos hatásához hozzájárulni. Ez nem orvosi feladat, hanem lényeges kiegészítője a rokkant boldogulását elősegítő köztevékenységnek. A rokkant egyéni természetéhez alkalmazkodjék tevékenységünk. Faj a sebe az erős férfiúnak, de százszor jobban égeti, sérti önérzetét és jogos büszkeségét a jótékonyság jellegével bélyegzett részvét és érzékenykedés. Nem jótékonyságot gyakorolunk a rokkantakkal szemben, hanem szent kötelességet, mert akik a hazáért testi épségüket feláldozták, azok teljes érvényű, az erkölcs sziklatalapzatára és a nemzeti becsületérzésre bízott jogokat szereztek gondatlan életsorsuk biztosítása iránt. Mi vagyunk az ő lekötelezettjeik I Még nagyobb tapintatot és kíméletet kíván a gyengébb idegzetű és erejű. A higgadt nyugalom és a jövőbe vetett bizalom érzeteit kell fölkeltenünk bennük és különösen óvakodjunk attól, hogy érzékenykedő
