Esztergom és Vidéke, 1917
1917 / 10. szám
ESZTERGOM és VIDÉKE. 1917. február 11. 2 jövőben nem lesz komoly, vagy egyáltalán semmi szerepünk. Teljesen újjá kell válnunk s megértenünk a kor szavát, mely az eddigieknél külömb munkásokat kíván minden nemzettől. Morc. E nyáron béke lesz... Hiába akarják elaltatni ! . . . Feltámadott és nincs többé olyan földi erő, amely megláncolja vagy elküldje a mezőkről, melyek újra virulni, a szívekről, amelyek újra szeretni akarnak. Nincs a fekete cárnak annyi muzsikja, sem az angol önzésnek annyi áldozatra szánt szegény francia harcosa, hogy minden perccel közelebb ne érjen hozzánk az áldott, óhajott drága béke. Fehér palástját még megpróbálják sárral bemocskolni; erényét, jóságát csaholó ebek har- miricadjára dobják szabad prédául, de se a palást-mocskoló államférfiaknak, se az ántánt ugató sajtójának nem fog sikerülni többé elriasztani azt, aki arra hivatott, hogy uralkodjék a földi tereken. — Csak vissza, vissza nincs még kikelet ! — kiáltja a hatalmát féltő, megtépázott Albion. — Fagyos még az élet, meg- dermedett, korán jöttél még, nincs szükség réád, —- riad tehetetlen dühében az éjszakai kolosszus. Utolsó küzdelemre szedik még össze erőiket ellenségeink, egy utolsó csapást akarnak még ránk mérni, nagyobbat minden eddiginél ; s ha ez sikerült : ők akarnak békét csinálni a háborgó földön, Mert akarnak, ők is, mindenki, csak az eszközeik különbözők. De most is csalódni fognak számításaikban. Itt a próba, az utolsó, nagy próba ! — énekli Petőfi, de most nem talál minket készületlenül. „En garde“-ban állunk, kinyújtott karral s e karban villámló éles, parirozásra kész acél van. Minden csapásra visszavágunk s amint eddig, minden csapásunk jól talált, úgy ezentúl is találni fog. S engedni nem fogunk. S abban a pillanatban, amint nem engedünk, már győztünk. Nincs szükségünk még új győzelemre sem, ha állásainkat tartani tudjuk s az új roham ádáz lökése meg nem ingat bennünket: a győzelem a mienk. — E nyáron béke lesz, mondják a semleges sajtó orgánumok ; s mi hisszünk nekik, mert az ő látóhatáruk szélesebb, mint a miénk, de hisz- szünk azért is, mert megingathatatlan a mi hitünk az igazság győzelmében. K. N. Szövetkezetek tanfolyama. (Lapunk kiküldött munkatársától.) A Magyarországi Szövetkezetek Szövetsége f. hó 6.-án és 7.-én Budapesten a megyeház közgyűlési termében tanfolyamot rendezett, amelyre az összes szövetkezeti ágazatok központjai előadókat küldöttek ki ; kik gr. Mailáth József elnök megnyitó beszéde után, nívós és szakszerű előadásaikkal mindvégig lekötötték az ország minden részéből összegyűlt díszes hallgatóság figyelmét. A magyarországi szövetkezetek szövetségét azon nemes cél vezérelte, hogy a tanfolyam időnkénti megismétlésével szövetkezeti apostolokat neveljen, kik hivatva lesznek a szövetkezeti eszmének a népkö- zött való elhintésére, s erős szövetkezeti szervezetet létesíteni, mely a „tröst“-ök fékentartásával a közgazdasági életet az egészséges fejlődés medrébe terelik. Az előadók igen érdekes statisztikai adatokkal is szolgáltak, melyek első pillanatra szembetűnően mutatják közgazdasági életünk szervezetlenségét, elmaradottságát és azt a nagy űrt, melyet a szövetkezetek vannak hivatva betölteni. így pl. dr. Pajor Ignác a Magyar Kölcsönös Állatbiztosító Szövetkezet vezérigazgatója egy statisztikai adatot mutatott be, mely szerint az országban több mint százmillió korona értékű szarvas- marha pusztult el mely nincs biztosítva ; míg ha biztosítva volna, nem csak a biztosítás révén térülne meg, ez az óriási nemzeti vagyon, hanem a tap sztalat azt mutatja, hogyha biztosítva volna ezrével a M. K. R. Szövetkezet venné a beteg állatokat kezelés alá, annak jó részét a kellő időben való gyógykezeléssel vagy időben való levágással megmenthetné. A Gazdák Biztosító Szövetkezete elő - adója Gebhardt Domokos vezértitkár rámutat azon nehézségekre, melyekkel a szövetkezetnek a biztosítások terén meg kellett, s kell ma is küzdenie. A Gazdák Biztosító Szövet,i kezetének nemcsak a többi a bizto- tosító intézetekkel kellett megküzdeni, melyek a szövetkezetben egy erős konkurenst látva minden eszközzel igyekeztek elnyomni, hanem biztosító leiekkel szemben is igen nagy nehézségekkel találkozik, ameny- nyiben azok tudatlanságából a szövetkezeti eszme félreismerésével, mint a többi biztosító intézetekben, úgy a szövetkezeiben is egy jól jövedelmező üzletet lát. A tanfolyamot dr. Czettler Jenő előadása fejezte be, melyben fölhívja a hallgatóságot összetartásra, hogy azt a nagy feladatot, mely a szövetkezetekre háború után vár kitartással, vasakarattal megvalósíthas- sák. I. P. miért nem emelnek alaptőkét a vidéki pénzintézetek? A jámbor olvasó, ki most az újságba néz, szinte mindennap talál közleményeket arról, hogy ez vagy az a pesti bank néhány millióval felemeli az alaptőkéjét. Minthogy a pesti szokást meglehetős szorgalmasan utánozzák vidéken is, várni lehetett volna, hogy a tőkeemelési láz a vidékre is átcsap. Ennek dacára a vidéken csak jelentéktelen tőkeemelés történt, alig egy-két intézet szaporította alaptőkéjét. Értesülésünk szerint ennek oka nem az, mintha a vidéki bankigazgatókban nem lett volna meg a hajlandóság, hogy ők is tőkét emeljenek, hanem a Pénzintézti Központ egy bizalmas rendelete, amelyet a bankokhoz intézett. A rendelet szerint a pénzügyminiszter nem szívesen látja az alaptőke felemelését s ezért felhívja a bankokat, hogy ettől tartózkodjanak. Amely bank azonban mégis fel akarja emelni alaptőkéjét, az indokolt határozatát terjessze fel jóváhagyás végett a Pénzintézeti Központhoz. Ez az oka annak, hogy vidékén nem emelkedik a bankok alaptőkéje. Felmerül azonban a kérdés, hogy miért emelnek alaptőkét a pesti nagybankok, holott ezek sem szoktak rebellisek lenni a pénzügyminisztériummal szemben. A nagy bankok alaptőkeemelésének több oka van. Az alaptőke ugyan a legdrágább kodni s az árnyas gesztenyefák meg a Duna sima ezüstös tükre fölzaklatott idegeimre csillapítóan hatnak. A kapun kilépvén, óvatosan körülnéztem s meggyőződtem, hogy György úr nem ólálkodik a környéken. Sietve elsuhantam a házak előtt. A vendéglőt kikerülve, a barátok néptelen uccáján átvágtam s a városház ódon boltozató folyosóján végig lépegetve, kiértem abba a szűk uccába, mely a Kis-Dunához vezet. Szerencsére nem találkoztam senkivel s már csak a hídon kellett átmennem, hogy a szigetre jussak. Lépteimet meglassítottam s mindenről megfeledkezve, a Kis-Duna vizébe hajlófűzfák lombjaiban gyönyörködtem és a pávakék szitakötőkben, melyek a vízen lebegtek. Most már nyugodtan fordulhattam a gesztenyefák sűrű lombjaitól árnyalt útra, melynek elején néhány gyerek szaladgált. .. . .. Egy darabig szótlanul haladtunk egymás mellett s kiértünk a sziget végére, honnan meglehetett látni a méltóságosan hömpölygő öreg Dunát s a távolban kéklő hegyeket, melyek tövében épült a mi falunk. Arrafelé néztünk mindketten, de Gyurka egyszerre csak lelkesülten fölkiáltott: — Óh, mily gyönyörű vidék! Nézze csak Ilus 1 Ott folyik a Duna, a kedves Duna. Ott a várhegy föl- séges templomával s alatta a sok tornyú, sok viszontagságú öreg város. Köröskörül erdős hegyek. — Igazán szép — sóhajtottam. Ugye-e szép? Amott fönn egy szigetcsoport, melynek fái kacérkodva nézik magukat a Duna ezüst tükrében. Óh, mily gyönyörű vidéki Ugy-e ? Talán legszebb az egész országban 1 És mennyi kedves emlék köt minden talpalatnyi területéhez. A boldog gyermekkor emlékei. De untatom talán ? — Óh, nem, — súgtam szinte olvadozva, — csak beszéljen etillé keiről 1 — Itt úsztuk át a Dunát s amott lenn értünk a másik partra. A szigetekre jártunk csónakokkal vércse- tojá-okat szedni, halászni, vadaszni. Persze titokban, de annál nagyobb volt az élvezet. Az erdőkben szedtük a hóvirágot, ibolyát, gyöngyvirágot és bedubtuk a kis csokrokat apró ideáljaink nyitott ablakain. Vagy az apácák temploma körül vártuk meg őket és suttyomban adtuk a virágot kis kezükbe. A nagy templom tornyába jártunk harangozni, a temetőben tanultam szivarozni egy liliommal beültetett sir tövében. Szintén titokban. Megmásztuk a vár szikláit, gyümölcsöt és virágot csentünk az érsek kertjéből. Itt tanultam táncolni, itt voltam először szerelmes, itt buktattak meg a latin nyelvből. Itt adtam az első éjjeli zenét. Ide fűződik gyermekkorom minden édes emléke . . . — Beszéljen még gyermekkoráról — biztattam Gyurkát, mikor elhallgatott. — Érdekli ? — Nagyon s ívesen hallgatom. Oly jól esik .. . — Óh, csak azért fecsegek, mert akkor oly boldog voltam. És most ... — Erről ne, az Istenért 1 — Nézze, — mutatott most a vashíd felé, — hogy megváltozott itt minden ! Mikor még a hajóhídon jártunk át a nagy vásárra panorámát nézni, késekre karikát dobálni, félreeső laci onyhában cigánypecse- nyet enni, újbort inni, tüzes, forró, lánggal égő, lobogó, meleg gesztenyét venni, és tréfás holmikat az ismerős kis leányoknak. Mikor a hajóhadat kinyitották és várni kellett, míg becsukják. És télen mikor itt korcsolyáztunk s ladikon vitettük át magunkat a zajló jég között. .. — Ne tovább, -- jajdultam föl rémülten. Csak most vette észre ő is, milyen kínos emléket idézett föl. Fejét bágyadtan lehajtva mentegetőzött, hogy akaratlanul emlegette a zajló Dunát. Azután megint szótalanul haladtunk egymás mellett s mikor a régi világból maradt gőzfűrész gépjének a füttye meg a tornyok különféle csengésű harangjai a delet jelezték, kissé gyorsabb ütemben tartottunk hazafelé a vén nyárfák alatt, a lósóskával, lapulevéllel és bogánccsal szegélyzett kavicsos utón. És ő elkísért hazáig. Útközben még fölemlítette egyikmásik emlékét, de kedvtelenül és röviden. Mielőtt elváltunk volna, megkérdezte, láthat-e többször is, mire én ügyetlenül elkövetett hibámat egy újabbal tetézve, azt mondtam, hogy jobb volna, ha nem találkoznánk. — Látni fogom, — búcsúzott ő, — mert . . . mert. . . mert nem tudnék anélkül élni.. .
