Esztergom és Vidéke, 1917
1917 / 42. szám
Esztergom, 1917. XX XIX. évfolyam 42. szám Csütörtök, június 14. FŐÚTI más TRR5FIDRLMIÍRR FÉLELŐS SZERKESZTŐ : FÖMUNKATÁRS : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN. DR* KŐRÖSY LÁSZLÓ. KIADÓTULAJDONOSOK : LAISZKY JÁNOS ÖRÖKÖSEI. MEGJELENIK: MINDEN VASARNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. MYILTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI S HIRDETÉSI DIJAK STB. KÖi DENDŐK. Konzerváljunk. A bádogdobozos konzerv ugyan még a múlt évszázad találmánya, de rohamos hatalmas fölvirágzása már a mi évszázadunk vívmánya. Az apróbb tengeri halak, rákok vagy folyami pisztrángok olajos konzerveivel a tengerparti országok látták el a világpiacot, sőt már minálunk is meghonosodott a magyar gulyás és pörkölt konzervgyártása a mit a külföld szintén megkedvelt. A világbirodalombeli régi rómaiak elsőrendű csemegéje volt a spárga, melyet megaszalva, egész éven át élvezhettek. Tehát mar a kultúra világtörténelmében is találunk adatot a konzerválásra. A mai világháború azonban csodálatos vívmányokkal lepte meg a világot. A németbirodalom tengerihal szárító és a fölszeletelt burgonya aszaló gyárai sok százezer fogyasztót látnak el. Számos nyári főzelék tömeges konzerválása hasonló alapos rendszer szerint virul. A zöldbab és borsó szintolyan zamatos télen, mint a gyöngéd spárga konzerváltam Emlékezetes városunk országos érdemű fiának, Rudinai Molnár István földmívelésügyi min. tanácsosnak háborús szakkönyve : Mit termeljünk nemcsak kertjeinkben és földjeinkben de mit tenyésszünk a baromfivilágból is a háborús időkben ? Az ő lelkes agitációjára keletkezett nemrégiben a kecskeméti konzervgyár, mely nemsokára száműzi az összeharácsolt alföldi magyar uborka znai- mi üzelmeit. A kereskedelmi miniszter pedig az összes vasúti pályaőröket figyelmeztette, hogy kiskertjeikben, virág helyett, a háborús világban, mennél több napraforgó magot ültessenek. A növényzsír pótolhatja a disznó zsírt mainapság. A mi dédszüleink még nem ismerték a cukrot. Holott az első magyar cukorgyár már a múlt század harmincas éveiben keletkezett a nyitramegyi Herceg Odescalchi zsámbokréti uradalmában. Mert a mi elődeinknek a házi méhesek szállították a cukorpótló mézet és a viaszt a házígyertyaöntéshez. De ugyanakkor virágoztak egyéb házierények is. Nagyanyáink fehérnemű kelengyéje saját kenderföldjükön és rokkáikon termett. A haziszappan szintén elsőrendű házicikk volt. Az asztalt gyümölcs pedig épen úgy ízlett, mint a házi nektár. A régi jóvilágban még az éretlen alma sem került szemétre ; mert a megaszalt gyümölcs télen édesvízben megfőzve, egészen ízletes konpóttá vált. A sóskát és labodát sűrűre főzve rakták el az éléstárban. A mai konzerv-ipar azonban már nemcsak a zöld babra és borsóra pályázik hanem a cukorborsó magvainak télre való aszalásával is törődik. A tej porrá konzerválásánál mégötle- tesebb a párizsi sampióngomba pástétom vagy a straszburgi és kölni németek gombás libamájpástétoma. Kísérleteztek már nálunk az étkukorica konzerválásával is. Hiszen maga a természet az első tanítómester. Á datolya, a füge a mazsola, a malaga és az egyéb aszalt szőlő a napsugár gyártmánya, épen úgy mint a mi aszalt szilvánk a sütőnk készítménye. Konzerváljunk azonban az idén serényebben mindent, a mit csak lehet. Csakis az ősi esztergomi nembánomság elavult konzervatívságát ne konzerváljuk többé 1 Figyelő. A társadalmi demokratizmus. Nálunk e szó „demokratizmus“ még mindig idegen és igazságtalan felfogásban és fogadtatásban részesül, különösen két évtized óta éri ez a sors e nagyra hivatott és a történelmi fejlődéssel megokolt elvet. Mert a múlt század 40 es éveitől a 90-es évekig mindenütt, de kivált a társadalmi életben ez a nagy elv érvényesült külsőleg is. Hisz az a nagy átalakulás, amely hazánkak a modern országok képére átalkotta, s amelynek vajúdásai, vérzivatarai és egyéb szenvedése csaknem négy évtizedet töltöttek be, az ideális társadalmi demokratizmus eleven erejével, összetartó melegségével s alkotó energiájával ment végbe. Az elválasztó társadalmi keretek határvonalait nem •láttuk sehol, csak éreztük, hogy mindnyájan egy hazának fiai vagyunk s kell, hogy mindannyiunknak egy közös nagy célja is legyen : ennek a sokat megpróbált nemzetnek boldogságát teljes erőnkből szolgálni. Nagyjaink: Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Fáy András, Jókay Mór, Eötvös József stb., nem dicsekedtek születési előnevükkel, hanem a közös munkában, még társadalmi érintkezésükben is egybe forrtak a nemesítő demokrácia elvén a közzel. De hol állunk most e tekintetben ? Bárhová tekintsünk, a társadalmi széthúzás nagymesterének, a társadalmi arisztokratizmusnak, kezemunkáját látjuk mindenütt. A vagyon, a születés, a rang versenyt vív egymással, hogy megkülönböztesse magát a többi osztályoktól. Szinte beteges hiúság rabjai lettünk, hogy csak egy példát is említsünk, a címezések és a megszólításokban. Ma már legalább nagyságos címet kíván mindenki. A „te■ kintetes“ titulus, amely még nem régen is a honorációrnak az alispántól kezdve lefelé a többi hivatalos állásokban és rangokban a legszebb címezése volt, száműzve van a megszólítások szótárából. Ugyanezt látjuk a hivatalos személyek titulázá- sánál is. Csak pár évtized előtt is még főnököket, minden hivatalnokot hivatali állása nevével szólítottak meg, pl. tábornok úr, tanácsos úr, igazgató úr stb., ma a kegyelmes, a méltóságos a nagyságos stb. címezés a divatos. Pedig mégis csak szebb és nemzetünk nemes, férfias jelleméhez való az az előbbi megszólítás. Mert ebből tiszteletteljes elismerés csendül ki, a másodikból pedig holmi szolgai megalázkodás párája gőzölög. A megszólítások rendesen ismertető jelei a többi törekvéseknek, nyavalyáknak és tüneteknek, amelyek a társadalmi élet egyes rétegeit befolyásolják világfelfogásukban. Országunkban talán sohasem ^uralkodott annyira a rangkórság, mint most. Mindenki rangra, mindenki előnevekre pályázik csak azért, hogy megkülönböztesse magát a többitől. Holott hazájának boldogsága nem azon épül föl, hogy a széttagolódás útirányába sodortassunk, hanem azon, hogy mindannyian kéz-kezetfogva, tekintet nélkül a rangra, a születésre, a titulusokra, a közös jón erőnkhöz mérten, mint édes testvérek, munkálkodjunk. Ezt az egyedüli főcélunkhoz vezető képességet csakis a társadalmi demokratizmus adja meg nekünk. Mert ez a nagy elv nemcsak összeforraszt eggyé különböző rétegeket, hanem minden munkaerőt oda állít, ahová való,ahol kötelességét legjobban tudja megoldani. S ha igaz az, amint igaz is — hogy egy ország annál boldogabb, minél több kötelességteljesítő tagja van, annál iga- zabb az, hogy ez a boldogság csak akkor állhat elő és nyerhet szilárd alapot, ha minden fiát oda, arra a pontra állítjuk, ahová őt tehetsége, ereje és jelleme leginkább képesítik. Az új idők szelleme mindjobban belátja ennek igazságát s meghajol a társadalmi demokratizmus, mint a világtörténelmi fejlődés kényszere
