Esztergom és Vidéke, 1917

1917 / 32. szám

Esztergom, 1917. XXXIX. évfolyam 32. szám Vasárnap, május 6. POLITimfés TfíRSfíDRLMILfíR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ FLŐF1ZÉTÉ5! S HIRDETÉSI DIJAK STB. KÖ DENDŐK­Erényt a szükségből! Lehetetlen nem érezni, hogy a háború már a befejezéséhez közeledik. Nem oly bizonytalan érzés ez, mint az előző évek hasonló időszakában volt, hanem valami szuggesztív erejű, el­nyomhatatlan előérzet, mely egy­re azt súgja : nem tarthat to­vább, rövidesen végének kell lenni! ■ Kétségtelen, hogy az utolsó erőfeszítések óráit éljük. Az el­lenségeink bizonyítják legjobban, mert annyira elcsendesedtek, hogy alig hallani már a hang­jukat. Pedig nem is régen még harsogva lármázták a vesztün­ket. Welche Wen’dung durch Gottesfügung! Hiába, nincs az a nagy erő és erőfeszítés, mely ki ne me­rülne. A természet örök sza­bálya az elernyedés. Nincsen a FÉLELŐS SZERKESZTŐ : FŐMŰVKATÁRS: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN. DR- KŐRÖSY LÁSZLÓ. KIADÓTULAJDONOSOD : LAISZKY JÁNOS ÖRÖKÖSEI. MEGJELENIK: MINDEN VASARNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. MYILTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA világnak hatalma, mely ez alól kivétel lenne. És azután itt vannak a kime­rülésnek segítő társai: a szük­ség, meg az éhezés. Ezek is megteszik a maguk dolgát, most már nemcsak a mi részünkön, hanem ellenségeinknél is. Szóval: irt is-ott is puhul- nak a szivek és nyakak. Az az egy bizonyos, hogy minket már nem lehet legyőzni, vagy legalább semmi esetre sem úgy, amint a másik oldalon álmod­ták és megtervezték. Nekünk tehát már csak egyet­len egy tennivalónk van a biz­tos győzelemig: kitartani min­denáron ! Persze a kitartás mindig ne­héz, különösen most, mikor a nélkülözésben eljutottunk majd­nem a legmagasabb fokig, de mi, akik ehhez jóideje hozzá vagyunk edzve, elbirjuk a leg­magasabb fokot, elbírunk eset­leg többet is. Ne feledjük el, hogy Magyar- ország éltető erejére jelenleg szövetségeseink is nagy mér­tékben rászorulnak; és ne fe­ledjük, hogy ők nálunknál sok­kal többet nélkülöznek, mégis igazán példaadóar. viselik a végső célért mostohább sorsu­kat. Gyalázat lenne, ha nem volnánk méltók hozzájuk, ha az aránylag úgyis tűrhetőbb helyzetünkben nem tudnánk vég­leg kitartani. Bizonyos, hogy a magyar Kánaán se kifogyhatatlan bőség­szaru : élelmi készleteink fogyó­ban vann-ak. Éppen nem lehe­tetlen, hogy a következő legkri­tikusabb hónapokban : június­ban és júliusban az eddiginél is kisebb ételporciókkal keli majd beérnünk még jobban nél­külöző szövetségeseink érdeké­ben. jegyünk elkészülve reá, hogy esetleg újabb áldozatokat kell hoznunk , bőséghez szokott gyomrunk rovására. De meg kell hoznunk erős akarattal, bele­nyugvással és zúgolódás nélkül! Éhen semmikép se fogunk el­pusztulni, ha netán kisebb da­rab kenyereket ehetünk is. Csináljunk erényt a szük­ségből ! A közfelfogás ugyan csak azt tartja erénynek, amit az ember önként vállal magára ; ámde a kényszerűséget is erénnyé le­het változtatni, ha a kénysze­rült jókedvvel, szívesen viseli el a rája nehezedő nyomást. Ezt tegyük mi is a helyzetünk ránk diktálta nélkülözzéssel: viseljük ne csak panasszó nélkül, hanem a legteljesebb készséggel, bár­mekkora jön ránk. Nincs az a szükség, amely elviselhetetlen, ha a hazát biz­tosítjuk vele. Priscus. „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Szibériában. Szibériába sir egy kis gyerek, Az édesanyja vele pityereg- Sóhajtó lelkén fel-felkavarog : „Oh azok a rettentő magyarok A Tisza mellett sír egy kis gyerek, Az édes anyja vele pityereg- Eel-felzokog „óh milyen gonoszok Azok a rettenetes oroszok■“ Szibériában egy magyar fogoly, A Tisza mellett egy orosz fogoly Gyereksírást hall elszorul szive És fájó lelke elszáll messzire .. ■ Úristen, aki mindezt látva látod, És a béke dolgában töprengve végzel: Ne kancellárral és ne hadvezérrel, Ezekkel tarts te csak haditanácsot. Szávay Gyula. Keserű pohár. (Fgy szemtanú előadása után.) Verőfényes és nyájas őszi napon a körúti villa'mosvasútra egy daliás fiatal közöshadseregbeli érdekes fő­hadnagy szállott föl új mankója tár­saságában. A kocsi élénk közönsége egyszer- szerre néma részvéttel és megillető- dött csodálkozással tekintett a rokon­szenves rokkant utasra. A szállás fiatalember magyarosan pödrött ba­juszánál azonban jobban lebilincsel­te a kiváncsiakat az a néhány elő­kelő érdemrend, mely dombszerű mel­lén díszlett. Előkelő arcáról elszánt férfias erő és valami halovány megadás tükrö­ződött. Karcsú fekete mánk 3 támo­gatta jobb hónaljában. Az első üres helyre telepedett és nyomban elővett újságját olvasgatta. A szembenülő utasok napilapjukról inkább az érdekes jövevényre pillan­tottak. Az oldalt hangosan társalgó ismerősök pedig elnémultak. Még a kalauznő is megkülönböztetett udva­riassággal szolgálta ki a jegyét. Az egyik megállóhelyen egy fia­tal delnő lépeget föl suhogó selyem­ben. Karcsú termete káprázatos pom­pában díszlett. Drágalátos kalaptollai végig röpködtek abban a szokatlan illatárban, mely a gyémánt függős és briliáns ékszeres hölgyet kisérte. Diadalmas mosollyal nézett végig aztán az elfoglalt helyek bitorló ga­vallérjain. Végre az egyik fővárosi „nélkülözhetetlen“ alak meghunyász­kodva kapta le a kalapját és aláza­tosan átengedte helyét a szép aszony- nak a főhadnagy átelleneben. A föltűnő fényűzésben duskálódó fiatal nő szomjas mandolaszeine rög tön a csöndesen olvasgató főhadnagy­ra szegződött. Rendkívüli meglepe­tése annyira lebilincselte, hogy már senkit sem vett észre a kocsiban azok közül, akik mohón lesték a tüneményes asszony minden mozdu­latát. Végre gyöngéden előrehajolva, éde­sen csengő hangon hirtelen kipirult arcai ezt kérdezte: — Te vagy az, Pista? A főhadnagy a szokatlan megle­petés mosolyával nyújtotta feléje kezét, — Mégis rám ismertei Kornélia ? — Persze. — És el sem bocsá­totta a viharedzett katonakezet. — De ugyan mi történt veled Pista ? — Lucknál sebesült meg a jobb­lábam. Három hónapig kezeltek a kórházakban. Még néhány napig ez a mankóm lesz az utolsó orvosom. — Jaj, Istenkém, miért nem jöttél haza Pista két év alatt ? — sóhajtot­ta a remekmű remegő meghatott­sággal. — Egyszerűen azért mert a harc­téren legkomolyabb dolgom volt. Egyébként hogyan vagytok Kor­nélia ? — Nagyszerűen, Pista. A Rudi óriási személyzetű fényes hadiszáli- tással foglalkozik. Minden adóssá­gunk már régóta megszűnt. Van már saját palotánk a Margit-köruton és fejedelmi villánk a Városligetben. De meddig maradsz még Budapesten, Pista. — Kérdezd meg a mankómtól. — Megtörtént már az eljegyzésed ? — Egész csöndben. — És miért nem hívtatok meg minket ? — Mert legközelebbi rokonaink sem voltak hivatalosak. Ekkor a milliomosnő elkomolyod­va elvonta kezét de a következő pil-

Next

/
Oldalképek
Tartalom